Lehet, hogy ez a gyűjtőfogalom már nem olyan releváns, mint megszületésekor, és a műfaj jövője éppen a stílusbeli kötöttségek teljes felszámolása lesz.
Kanyarodjunk vissza kicsit abba az időbe, amikor az alternatív zene uralta a mainstreameket. Miután a színtér legnagyobb underground bandáiként váltak ismertté, az olyan csapatok, mint a Pixies vagy a Sonic Youth, egyértelműen a mozgalom úttörőinek tekinthetők, különösen, ha összevetjük munkásságukat az akkori slágerlistás nevekkel, például Stinggel vagy Cyndi Lauperrel. Ám miután a Nirvana a kilencvenes években letarolta a világot, valami megváltozott itthon is. Hirtelen az új műfaj legnagyobb nevei teret kaptak a slágerlistákon: a Counting Crowstól a Smashing Pumpkinston át egészen a Butthole Surfersig mindenkit játszott az MTV. A fősodor szemében minél furcsább volt valami, annál jobban működött, de vajon nem öli meg magát a titulust az, ha egy műfaj mainstreammé válik?
Ha ők az alternatív zene vezető figurái, mit tehettek volna akkor, amikor ők lettek a szakma legnagyobb nevei? A probléma benne van a névben, ha azt állítod, hogy alternatív vagy, akkor mégis mihez képest vagy alternatíva? Azok a generációk mára a modern kor „klasszikus rockjává” váltak, a ma érkező új előadók pedig már teljesen elvetik a műfaji meghatározások gondolatát.
Az alternatív zene legnagyobb nevei közül többen is szokásukká tették az árral szembeni úszást vagy a recept folyamatos frissítését. Elég csak a veteránnak számító Paramore-ra nézni: pályafutásuk során a pop-punktól eljutottak a stadionrockon és a nyolcvanas éveket idéző poppon át egészen a post-punkig.
És akkor hova tűnt az alternatív zene? Sokan legyintenek rá, mondván: mindig is csak egy gyűjtőfogalom volt azokra a zenekarokra, amelyek nem fértek be a rádiókba. Ebben van igazság, de a történet ennél jóval izgalmasabb. A ’90-es években az „alter” hirtelen tömegeket kezdett vonzani. Fesztiválok nőttek ki a földből, és olyan zenekarok jutottak nagyszínpadokra, mint a Kispál és a Borz, a Quimby, a Pál Utcai Fiúk, a Nyers, a Hiperkarma vagy a Másfél. Akkoriban mind ugyanabban a dobozban léteztek alternatívként. Ma már egyszerűen rocknak hívjuk őket. Közben ezek a zenekarok kinőtték a klubokat, előbújtak a félhomályból, és headlinerekké váltak. A rádiók és tévék eleinte nem foglalkoztak velük, de a közönség végül áttolta őket a falon. Ma már alig telik el nap úgy, hogy ne szólalna meg egy Quimby vagy Kispál-dal valamelyik csatornán, immár mint „rockzene”. De akkor mi lett az alternatívval, mint műfajjal?
Ha azt nézzük, mi alkotja ma ezt a fajta zenét, a meghatározás bárkire ráillhet a Vampire Weekendtől a The Last Dinner Partyn és a Wolf Alice-en át egészen a Turnstile-ig. Ezek a bandák láthatóan nem ugyanabba a stílusba tartoznak, de talán éppen ez az oka annak, hogy működik a dolog. Vagy ott a Gorillaz, amely talán a legközelebb áll az „alternatív” kifejezéshez. Habár Damon Albarn a Blurrel már megjárta a rocksztárság legmagasabb csúcsait, minden Gorillaz-albumon azt érezni, hogy feszegeti a zenei lehetőségek határait. Még ha nem is sül el minden kísérlet tökéletesen, az, hogy Thundercattől kezdve De La Soulon át Stevie Nicksig mindenkivel együttműködik, remek módszer arra, hogy a zenéjét izgalmasan tartsa.
Alternatívnak lenni ma már nem egy konkrét zenei stílust jelent, hanem egyfajta esztétikát, amit az ember a munkájába fektet. Valaha a hangos, vállalati rockkal szembemenő zene hírnevében állt, de látva, honnan indultak ezek a „skálán kívüli” műfajok, úgy tűnik, az alternatív ma már csak egy másik szó azokra, akik a saját feltételeik szerint zenélnek, és nem hajlandók mást követni, csak a saját múzsájukat.
Felejtsük el végre azt a poros dumát, hogy „alternatív”. Ez a szó ma már nagyjából annyit jelent, mint a kézműves jelző a húsbolti parizeren. Jól hangzik, de senki nem tudja, mi van benne. A mai arcok, nagyon helyesen, már nem akarnak a szomszéd garázsbandájára hasonlítani, inkább fognak mindent a polcról, beleöntik a turmixgépbe, és bíznak benne, hogy nem lesz tőle gyomorrontásunk.
Vegyük például a Bagossy Brothers és a Parno Graszt nászát. A Fújj meg szél pont azért ütött nagyot, mert fittyet hányt a határvonalakra. az indie-folk-rock bája találkozott a cigányzene zsigeri erejével. Nem volt „alter”, nem volt „népzene”, egyszerűen csak jó zene volt, ami még a legvaskalaposabb arcokat is megmozgatta.
Aztán ott van a másik véglet, a BSW és a Tankcsapda közös ámokfutása, a BAZ+. Na, ennél a pontnál sokaknál elpattant a biztosíték. A debreceni rock-ikonok és a pop-rap fenegyerekeinek találkozása nem egy finom frigy volt, hanem egy falusi lagzi, ahol a vőlegény és a násznagy is csatakrészegen esik rá a dobfelszerelésre. Mégis, ez a násztánc a bizonyíték arra, hogy ma már nincsenek tabuk, a rockistenek simán beállnak autotune-ozni a rapperek mellé, ha a nézettség és a vibe úgy kívánja.
És mi a helyzet a Carson Comával? A srácok esete a legérdekesebb. Ha harminc évvel ezelőtt, a kilencvenes évek füstös klubjaiban tűnnek fel, ma ők lennének az új Kispál és a Borz vagy a következő Quimby, a bölcsészlányok és az alter-arcok legszentebb ikonjai. Akkoriban ez a fajta intellektuális, mégis táncolható retro-rock a „tűrt” és a „tiltott” határán táncolt volna. A 21. században viszont a Carson Coma pillanatok alatt kinőtte a klubokat, és úgy váltak mainstreamekké, hogy közben egy jottányit sem engedtek a stílusukból. Egyszerűen a fősodor tágult ki annyira, hogy ma már egy Aréna-szintű zenekarnak sem kell unalmas rádió-popot tolnia ahhoz, hogy mindenki róluk beszéljen.
Ha a nyolcvanas években egy Depeche Mode-os és egy Bros-rajongó (vagy egy rocker és egy divat popper) találkozott a Batthyány téren, ott nem közös featuréről volt szó, hanem jó eséllyel repkedtek a pofonok vagy legalábbis a válogatott sértések. Akkoriban a zenei stílus nem csak azt határozta meg, mit hallgatsz, hanem azt is, hogy ki vagy, hogyan öltözöl, és kikkel barátkozol. Ez volt a törzsi háborúk kora.
Ma viszont? A Carson Coma, Krúbi ,Beton.Hofi frigye vagy a Carson Coma és Bródy János összebújása a legjobb bizonyíték arra, hogy a falakat nemcsak lebontották, de el is hordták a sittet a helyszínről.
Az „alternatív” mint gyűjtőfogalom ment a levesbe, de talán nem is baj. Maradt helyette a kísérletezés, a pofátlan műfaji átjárás, meg az a felismerés, hogy ma már nem az számít, melyik polcon vagy a lemezboltban (ha találsz még ilyet), hanem az, hogy van-e benned elég kraft ahhoz, hogy kitűnj a zenei masszából. Legyen az egy Parno Graszt-hegedű vagy egy BSW-szitokszó. És valahol pont ez a zeneipar jelenlegi legnagyobb rákfenéje és egyben a legizgalmasabb játszótere is. A skatulyák végleg szétáztak az esőben.
