A punk és az újhullám határán született meg az a figura, aki mára a rocktörténelem megkerülhetetlen alakjává vált: Billy Idol. Az immár 70 éves brit zenész nemcsak dalaival, de karakterével is beírta magát a zenei panteonba. A középiskolai „lustaságból” született Idol név mára globális márkanévvé nőtte ki magát, és a nevét viselő debütáló szólólemeze (1982) azonnal klasszikussá vált – gondoljunk csak a „White Wedding” vagy a „Hot in the City” örök slágereire.
Karrierjét a Generation X élén kezdte, de igazán Amerikában vált világsztárrá, különösen miután megismerkedett állandó zenésztársával, a gitárzseni Steve Stevensszel. Az 1980-as évek az ő korszakuk volt, olyan dalokkal, mint a „Rebel Yell”, „Eyes Without a Face” vagy a „Cradle of Love”. Bár az 1993-as elektronikus irányba forduló „Cyberpunk” album megosztotta a közönséget, Idol akkor is bátran kísérletezett, új arcát mutatva meg a világnak.
A 90-es éveket botrányok, drog- és alkoholfüggőség árnyékolta be, de Idol újra és újra visszatért – hol egy új albummal, hol filmszerepekkel, mint Oliver Stone „The Doors” című filmjében. A 2005-ös „Devil’s Playground” új lendületet adott karrierjének, amit a 2014-es, Trevor Hornnal készített „Kings & Queens of the Underground” követett – a visszatérés méltó volt a legenda nevéhez.
Első találkozásom Billy Idol zenéjével valamikor az általános iskolás éveimben lehetett, amikor egyik osztálytársnőm behozott a sulibulira egy Idol kazettát. Éreztem, hogy a lány részéről ez több, mint rajongás. Talán akkor fogalmazódott meg bennem, hogy rockzenésznek kéne menni, sokkal egyszerűbb dolgom lenne a csajokkal. (soha nem lettem rockzenész, nem is volt könnyű dolgom a csajokkal) Aztán valamikor a kilencvenes években láttam őt először élőben, és mivel hatalmas Doors rajongó voltam – vagyok – az L.A. Woman feldolgozással egy csapásra a szívembe zártam. Azóta követem a munkásságát, és bár nem lettem rajongója, azért a lemezei elférnek a gyűjteményemben. Valahogy mindig túl kitaláltnak, túl sterilnek éreztem a dalait. De attól még ütnek, mint a Szatmári szilva.
Július 8-án ismét megtöltötte a Budapest Parkot a legendás brit rocker, Billy Idol, aki a „Dream Into It” turné keretében tért vissza a magyar fővárosba. A telt házas koncert a rock and roll időtlen erejét és a nosztalgia elsöprő hatását hozta el a nyári estébe – még akkor is, ha az esőfelhők fenyegetően gyülekeztek a fejek felett.
A hetvenéves Idol már a koncert elején meglepetést okozott a közönség összetételével: a hölgyek dominanciája mellett a fiatalabb korosztály is szép számmal képviseltette magát. A „rosszfiú” imidzs tehát még mindig működik.
Az este a friss album nyitódalával, a „Still Dancing”-gel indult, majd gyorsan visszarepültünk a 80-as évekbe, ahol a „Cradle of Love” és a „Flash for Fantasy” húzta elő a nosztalgiát a közönségből. Idol mellett természetesen ott volt állandó gitárostársa, a mindig látványos Steve Stevens, aki most is hozta a tőle megszokott precizitást és dinamizmust – olykor még az énekesnél is energikusabbnak tűnt.
A zenekar hangzásban nem hagyott kívánnivalót maga után: Erik Eldenius dobos és Stephen McGrath basszusgitáros atomóra-pontossággal játszott, az új billentyűs, Paul Trudeau pedig visszafogott, de korrekt munkát végzett.
Ami Idol énekteljesítményét illeti, ott már vegyesebb a kép. Bár a frontember profin hozta a kötelezőt, a kor és a korábbi évek túlfeszített életmódja nyomot hagyott rajta. Fáradtabbnak tűnt, és a közönséggel való interakciói is kicsit visszafogottabbak voltak, bár a klasszikus grimaszok és pózok természetesen nem maradtak el.
A koncert lendülete néha megtört: a „77” és az „Eyes Without A Face” sajnos leültették a hangulatot, és Stevens klasszikus spanyolos gitárszólója is inkább kiszámíthatónak, mint frissítőnek hatott. A tempót végül a „Mony Mony” pörgette fel újra, amit az új album egyik gyengébb darabja, a „Too Much Fun” némiképp visszavett.
A program végére azonban előkerültek a nagyágyúk: „Ready Steady Go”, „Rebel Yell”, majd a ráadásban „Dancing With Myself”, „Hot in the City”, az új „People I Love” és végül a „White Wedding” zárta az estét, felturbózott hangszereléssel, hatalmas ovációval.
Összességében Billy Idol hozta, amit kell, még ha a korábbi évek tüze kissé halványabb is volt. A közönség szerette, a Park dübörgött, a nosztalgia működött. Még mindig megvan az a lázadó szikra, amiért az Idol-jelenség örökké él a rocktörténelemben – még ha most már kissé megfontoltabban is lobban fel. Nem úgy, mint a Szatmári szilva.
