A Népligettől 9:40-kor induló buszt céloztuk meg, csak hogy odaérve várakozó emberekkel és a busz hűlt helyével találkozzunk. 15 perc „hátha jön még” reménykedés után aztán átsétáltunk a 10:20-as buszhoz, aminek egyetlen Dunaújvárosi megállója a Dózsa Mozi volt. A Google Maps szerint itt némi várakozás után másik távolsági buszra kellett volna szállnunk, majd a Százlábú híd megállótól még bő 10 percet sétálni a fesztivál bejáratáig – mi azonban úgy döntöttünk, lesétáljuk azt a pár megállót, méghozzá a Duna mentén vezető kis úton, hiszen az egyértelműen szebb, hangulatosabb és legfőképpen árnyékosabb, mint a városban bolyongás. Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Egy horrorfilmbe illőn kihalt földúton caplattunk végeláthatatlanul; fejünk fölött a könyörtelenül tűző nap, talpunk alatt kavargó por és használt óvszerek, mellettünk a gyárak alatt zöldesszürkén folydogáló, szennyezett Duna.
A Rockmaraton bejáratához érve másra se vágytunk, csak kezet mosni és leroskadni az árnyékban. A beengedés flottul ment, nem volt sor így a harmadik nap déli óráiban. Megkaptuk a karszalagot, kaptunk két repohár tokent, esetünkben még a táskaellenőrzés is elmaradt, de ásványvizet biztosan lehet bevinni: bontatlanul kérdés nélkül, bontottan beleszimatolás után.
Odabent a fesztivál térképe alapján gyorsan beazonosítottuk a napijegyes táborhelyet – csak hogy annak a kapujában kiderüljön, hogy a sátorterület használatára jogosító külön karszalagot nem itt, hanem a bejáratnál kellett volna kapnunk. A barátomat a sátorral és hátizsákkal azért beengedték addig, amíg én visszamentem a bejárathoz, jeleztem az igényemet (és QR kódomat) két sátrazós karszalagra, mire közölték, hogy várnom kell egy kicsit, mert csak abban a sorban adhatják oda, ahol a sima, napijegyes karszalagot is megkaptuk. Ezt igazán kiírhatták volna a bejáratnál – vagy szólhattak volna róla, tekintve, hogy a sátor végig szem előtt, a barátom kezében volt –, de ennél nagyobb panaszom nincs a szervezőkre, kedves volt mindenki.
Sátorhelyet a fesztivál oldalán lehetett ingyen igényelni; izgatott voltam miatta, soha korábban nem sátoroztam még. Végül sikerült egész gyorsan felállítanunk a sátrat, ami pont a H-Music Aréna névre keresztelt kisszínpadra nézett, ahol a Mirror kezdte az aznapi programot: délután 1-kor, egy „jó reggelt Rockmaraton!” üdvözlést követően. Sajnos a figyelmünk nagy részét a sátorral bajlódás kötötte le, de amennyire hallottam, modern, dallamos metalt játszanak, ami – a távolból legalábbis –, felülmúlta az őket követő két bandát.
A Mirror utáni szünetben elindultunk felfedezni a fesztivál területét: a bejáratnál egy mini ABC 06-16 órás nyitvatartással, délutánra már igencsak lefosztva, illetve a merch stand. A pólók 8000 és 15000 ft-os áron mozogtak, a barátom egy Bullet For My Valentine, én egy Rockmaraton pólóval gazdagodtam. Külön dicséret, amiért utóbbiból volt XS-es méret is.
Az étkezési lehetőségek vegetáriánusként meglehetősen elkeserítőek: hotdog, hamburger, gyros, pizzából egyszerre két fajtát tudtak sütni csak – természetesen mindkettő húsos volt, így azt tanácsolták, hogy nézzek vissza később, „amikor ezek elfogynak”. Végső megoldásként vettem egy sima lángost, ami két falat után ment is a kukába, és inkább kitartottam egy müzliszelettel addig, míg sütési sorra került a négysajtos pizza. Ez utóbbiból egy szelet 1900, a lángos 1200 Ft volt, ásványvizet, kólát és almalevet 700 ft-ért vettünk. A fesztivál saját, farkasos dizájnjával ellátott repohárhoz sajnos csak sörvásárlás fejében lehetett hozzájutni; a kiírás szerint egy pohár kézműves meggysör 2000 ft-ba került, a barátom azonban később vette észre, hogy 3200 ft-ot fizetett érte.
A fesztiválterületen található wc-kről nem tudok nyilatkozni, a napijegyes sátortáborhoz tartozó vizesblokk többé-kevésbé tisztasága viszont pozitív meglepetés volt ahhoz a rémálomhoz képest, amire számítottam. Egyedül az egy darab szappanadagoló ürült túl gyorsan, ezért amikor tehettem, a strand területén található mosdót látogattam helyette.
A strand a napijegyes sátortábor és a kisszínpad közötti átjárón közvetlenül megközelíthető a fesztivál területéről, visszafelé azonban minden egyes alkalommal – még akkor is, ha csak a kaputól pár méterre lévő mosdó épületéig megy az ember – számítani kell táskaellenőrzésre. A biztonságiak kedvesek voltak egyébként, köszöntek, érdeklődtek, hogy rendben van-e minden, figyelmeztettek a szélre és esetleges viharra is. A strandon külön büfék működnek (onnan ételt-italt nem lehet bevinni a fesztiválterületre), a parton füves és homokos részek váltakoznak. Összességében kellemes benyomást keltő kis partszakasz, a Dunában viszont biztosan nem mártóznék meg – sokakkal ellentétben, akik megtették és szemlátomást semmiféle maradandó testi-lelki károsodást nem szenvedtek, szóval ha valaki tervez jövőre kilátogatni a Rockmaratonra, nyugodtan dobjon be fürdőruhát és törölközőt is a táskájába.
A Mirror után a Lovecrose következett, magyar metalcore banda súlyos riffekkel és lendületes, de erőlködős énekkel, ami sokat rontott az egyébként fülbemászó alapokon. Nekik már rajongóik is voltak a színpad előtt összegyűlt hallgatóság között – az a 4-5 fő ki is sajátította magának a kislétszámú pogókört, míg minket hátrébb pár srác egy buborékfújó pisztollyal szórakoztatott. A buborékok röppályája és szárnyalási sebessége egyúttal a fokozódó szélre is figyelmeztetett, így a biztonság kedvéért visszamentünk a sátrunkhoz, a nap harmadik fellépőjének, a svéd Imperishable-nak előadását onnan hallgatva. Papíron death metalt játszanak, a gyakorlatban inkább jellemezném egyszerre fülsértő és álmosító zajként, ami – elnézést a bandától és a rajongóktól, de – az egyik legrosszabb élő produkció volt, amit valaha hallottam.
A két nagyszínpad közül a nagyobbikon (Borsodi Nagyszínpad) délután 4-kor indultak a koncertek: a dán Siamese végre meghozta a valódi minőséget. A modern, melodikus metal alapokra épülő, popos refrénekkel és hegedűvel színezett hangzásviláguk kellemesen üdítő volt a korábban hallottak után. Tisztán és energikusan szóltak élőben, számomra ők lettek a fesztivál felfedezettjei.
A Siamese után azonnal átvándoroltunk a kisebbik nagyszínpadhoz (Schweppes Nagyszínpad), ahol a Mudfield lépett a színpadra – az énekes, ha jól láttuk, mezítláb. Ez utóbbi szóról hamarosan kiderült, hogy a banda egyik legnagyobb slágerének címeként is szolgál. Érdekes egyébként ez a fajta színpadelhelyezés, először furcsálltuk a közelségüket, később rájöttünk, mennyire hasznos is ez. Visszatérve a Mudfieldre: laza, közönségszórakoztató előadás volt, a zenéjük azonban nem fogott meg, ahogy a politikai utalásokat (wall of death-nél a jobb és bal oldalhoz hozzátette az énekes, hogy politikai állásponttól függetlenül választhatunk most oldalt, később pedig aggodalmát fejezte ki az ország jövőjével kapcsolatban) sem tudtam hova tenni, így inkább gondoltam egyet, és visszamentünk a kisszínpadhoz újraélni tinikorom egyik legnagyobb traumáját, a Dalriadát.
Nem tudom, mit vártam. Tizenéves koromban egy barátnőm nagy kedvence volt a zenekar, így gyakran kényszer-hallgattam őket, de hogy őszinte legyek, engem a világból ki lehet kergetni az általuk képviselt folkos-magyaros vonallal. A barátom nem ismerte őket, és az ő arcán is hasonló, „hova hoztál te engem?” megrökönyödést véltem felfedezni, miközben a kólánkat kortyolgattuk a színpaddal szemben, egy napernyő alatti asztalnál üldögélve. Három dalt hallgattunk ezidő alatt tőlük, az egyiket nem ismertem, az újabb albumról származhatott, a másik kettő viszont a régebbi lemezekről való Szondi két apródja (az 1. rész) és a csángó népmese alapján íródott A nap és szél háza volt. Jól szóltak egyébként élőben, Ficzek András gitáros-énekes is közvetlen és humoros módon kommunikált a közönséggel, és tudom, hogy nagyon sokan szeretik őket, de... hát, ízlések és pofonok, ugyebár. Az biztos, hogy ott a helyük egy ilyen fesztiválon, és sokaknak biztos nagy örömöt okozott a fellépésük.
Nem volt megállás, a Rise of the Northstar következett a nagyszínpadon, annyi mindent zúdítva ránk, hogy kénytelen voltam az internet segítségét kérni a bandához: a Rise of the Northstar egy francia csapat, akik leginkább crossover metalként jellemzik a stílusukat. A hardcore-thrash-rap ötvözetben nem lenne semmi meglepő, sokkal inkább a japán bejátszások voltak azok, amiket nem tudtam hova tenni, pedig nagyon egyszerű rá a magyarázat: a csapat rajong a japán popkultúráért, a nevüket is egy Fist of the North Star című manga inspirálta. Alaposan megmozgatták a közönséget, a hangosítás a színpad szélén, az első sorban viszont borzalmas volt. Pár szám után úgy döntöttünk, hogy a hallásunkra még szükségünk lesz ma este, így arrébb mentünk, és leültünk a fűbe. Innen egyébként sokkal jobban szólt a banda, és lehetőségünk nyílt körbenézni is: a tömeget figyelve feltűnt, hogy milyen sok a kisgyerekes család.
Kezdett megtelni a két nagyszínpad előtti-közötti terület, este 7-kor a Leander Kills-re már egész nagy tömeg gyűlt össze. A Leander Rising szintén tinikorunkban az unokatesóm egyik kedvence volt, jómagam azonban sosem kedveltem Köteles Leander munkásságát, és ezen ez a koncert sem változtatott. A megszokott súlyos, érzelmes-lírai és dühös-brutális hullámvasút, ahhoz valahogy mégis túl mű és rendezett, hogy engem megérintsen. A legkedvesebb pillanat azonban az ő fellépésük után következett: a hangszórókból egyszer csak felcsendült A nagy ho-ho-ho horgász főcímdala – szívmelengető volt látni, hogy milyen sokan ismerték a szöveget és énekelték végig lelkesen ebben a közegben is.
Az igazi hangulatot a Bury Tomorrow robbantotta be – olyannyira, hogy még egy galamb is kíváncsi lett az előadásukra, és két felderítőkör után valahol a színpadszerkezet magaslatain le is telepedett. A brit metalcore csapat egyik legnagyobb erőssége számomra a két énekes, Daniel Winter-Bates és Tom Prendergast dinamikája volt. Bár karakteresen eltérő hangszínnel rendelkeznek, mégis kiegészítik egymást: Winter-Bates hozza a markáns, hörgős, torzított scream-vokált, míg Prendergast tiszta, dallamos éneke főként a refrénekben bontakozik ki. Ez a kontraszt feszültséget és mélységet ad a zenéjüknek, és élőben is ütős és megkapó intenzitást teremtett a dalokban.
A frontember közönséggel való kommunikációját először túl agresszívnek éreztem, az általa közvetített üzenetek ugyanakkor némiképp ellensúlyozták ezt: nyitottságra, elfogadásra és empátiára biztatott mindenkit bőrszíntől, vallástól, nemtől, identitástól és szexuális orientációtól függetlenül – továbbá óvatos droghasználatra, amit lehetőleg osszunk meg a barátainkkal is. A szokványos „kezeket a magasba!” vezényszót is újragondolta: a következő utasítása az volt, hogy „most pedig mindenki tegye a kezét a mellette álló vállára” – ezzel is hangsúlyozva, hogy ezen az estén mind ugyanahhoz a nagy családhoz tartozunk. Na és persze folyamatosan mozgásban tartotta a színpad előtt összegyűlteket, akik némi ösztönzés után úgy belejöttek a body surfingbe, hogy a biztonságiak nem csak a Bury Tomorrow, de később a Road és a Bullet For My Valentine koncertje alatt is sorban segítették le az előreszörföztetett embereket – akik közül páran több kört is mentek, ha jól láttam.
Elhangzottak a legnagyobb slágerek, mint a belső küzdelemről és kitartásról szóló Black Flame vagy Cannibal. Az új albumról is kaptunk ízelítőt: felcsendült a Villain Arc, a Let Go és a What If I Burn. Összességében remek bulit teremtettek, amit mindössze egy nagydarab, agresszív részeg férfi árnyékolt be: sikeresen megtalálta magának azt a helyet, ahol mi és egy hozzánk hasonló testalkatú és vérmérsékletű spanyol pár állt. A barátom és a másik srác próbáltak védeni minket, és finoman jelezni neki, hogy figyeljen a környezetére, de a férfi viselkedése egyre nyugtalanítóbbá vált, így a biztonságunk érdekében végül kénytelenek voltunk arrébb húzódni, feladva ezzel a jó kis helyünket a második sorban.
Nem ez volt az első eset, hogy egy hasonlóan kontrollálatlan figura elrontotta a koncertélményemet – és bár tudom, hogy egy rockfesztiválon lehetetlen mindenkit kiszűrni, jó lenne, ha létezne valamilyen megoldás az ilyen helyzetek kezelésére. Mert zenét hallgatni és élvezni jöttünk, nem pedig azért, hogy közben feszült figyelemmel keressük, honnan érkezik a következő konfliktus.
Az élet aztán némiképp kárpótolt minket: a Bury Tomorrow után sokan vándoroltak át a másik színpadhoz, hogy közelről hallhassák a Roadot, így sikerült befoglalnunk egy első soros helyet – amit meg is őriztünk egészen a Bullet For My Valentine koncertjének végéig. A Road-élményből ez természetesen elvett valamennyit, de a két színpad korábban említett közelségének köszönhetően így is hallottunk és láttunk mindent. És volt is mit nézni, a Road ugyanis bevetett mindent, ami a színpadtechnikába belefért: pirotechnika, füst, izzó-cikázó fények az időközben ránksötétedett ég alatt – volt minden, mint a búcsúban.
(A reflektorok mondjuk dolgozhattak volna még erősebben, hátha sikerül elcsalniuk tőlünk a szúnyogokat. Szerencsére az alkalomra vásárolt szúnyogriasztó spray csípések ellen hatásosnak bizonyult, azt viszont nem akadályozta meg, hogy az este hátralévő részében hol a karunkról, hol a lábunkról, hol az arcunkról hessegessük el a kitartóan próbálkozó – és ijesztően nagyra nőtt – rovarokat. Szóval egy jó tanács: Rockmaratonra szúnyogriasztóból feltankolni.)
A színpadhoz közeli rajongói keménymagban nem tudom, mi volt a helyzet, a hátrébb lézengők között viszont egyértelműen a „21 éve édes teherként cipelt” Nem kell más aratta a legnagyobb sikert. A dal, amire kamaszként még húztam a számat, tavalyelőtt nyáron viszont (köszönhetően az alsó szomszéd kapcsolati válságának és a végtelenített lejátszásnak) akaratom ellenére is felkerült az életem legtöbbször hallott dalainak listájára – és amit most régi jó ismerősként üdvözöltem, és széles vigyorral énekeltem szegény barátomnak, aki fogalmam sincs, melyik galaxisban nőtt fel, de valahogy kimaradt ez a szám a tinikorából. A Road egy lendületes, minden szempontból jól összerakott koncertet hozott: a hangzás és a hangulat is rendben volt, ha legközelebb adódik rá alkalom, szívesen megnézem őket újra élőben – mikor már fejben és testben is ott tudok lenni, nem pedig az este fő attrakciójára, a Bullet For My Valentine-ra készülve.
A Bullet For My Valentine idei turnéja igazi nosztalgialöket volt mindazoknak, akik a 2000-es évek elején szerettek bele a metalcore-ba – közülük is főleg azoknak, akiknek a banda mára klasszikussá érett 2005-ös debütalbuma, a The Poison jelentette a belépőt ebbe a világba. A koncert percre pontosan kezdődött: 22:45-kor kihunytak a fények, és egy hosszabb vetítéssorozat vette kezdetét a színpad hátterében. A zenekar karrierjének kezdetét felelevenítő archív felvételek pörögtek – korai interjúrészletek, régi koncertpillanatok – megágyazva annak a hangulatnak, ami nemcsak a banda múltjáról szól, hanem egy egész korszakot ölel fel.
Aztán felcsendült a The Poison intró, a zenekar bevonult, és minden teketória nélkül bele is csaptak a lecsóba: a Her Voice Resides robbanásszerűen beindította a bulit. Megállás szinte alig volt, gyakorlatilag egy lendülettel végigjátszották a teljes albumot, beleértve olyan klasszikusokat, mint a Four Words (To Choke Upon), az All These Things I Hate, a Hand of Blood vagy a The Poison. A Tears Don’t Fall kapott egy hosszabb akusztikus felvezetőt, ami még emlékezetesebbé tette a produkciót. A ráadásba két újabb dal fért még bele: a Knives a 2021-es lemezről, illetve a közönségkedvenc Waking the Demon, amivel sikerült még egyszer felrázni a tömeget, mielőtt lecsengett volna az este.
A zenekar végtelenül profinak, ám ezzel együtt egy kicsit gépiesnek is tűnt, de ezt inkább csak észrevételként jegyezném meg, nem kritikaként: érződött, hogy rutinból hozzák le a show-t. Mind hozták az elvárt erőt és precizitást, Matt Tuck éneke végig stabil és erőteljes maradt – még úgy is, hogy a szúnyogokkal szemlátomást neki is meggyűlt időről időre a baja. A koncert végén Jason Bowld dobos lejött a színpadról és végigpacsizott az első sorban állókkal – többek között velünk. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy egy kicsit belesajdult a csuklóm. Minden pengetőt, setlistet és dobverőt kiosztottak a rajongóknak; sokan még a buli után is telefonfénnyel kutatták a földet, hátha maradt egy-két relikvia a porban. A rockmaratonos fellépés volt a Bullet For My Valentine idei turnéjának utolsó állomása, és nem túlzás azt mondani, hogy ennél méltóbb lezárás nem is lehetett volna. A barátom, aki nálam is nagyobb rajongója a walesi csapatnak, azt mondta, hogy élete egyik legjobb koncertje volt.
A Bullet For My Valentine után visszabandukoltunk a sátrunkhoz. Úgy terveztük, hogy rövid pihenő után visszanézünk még a hátralévő két fellépőre, de pár percen belül elszundítottunk. Odakint azonban a koncertek végeztével sem állt le a buli, a hangszórókból egészen hajnali 4-ig dübörgött a zene: fél 4 körül a Miattad iszom te állat-ra ébredtem, utána is lement még pár szám, majd 4 óra körül a TV Maci esti meséjének dallama jelezte a takarodót.
Valamivel 6 után meglátogattam a bejáratnál található mini abc-t reggeli reményében: voltak péktermékek, előre elkészített szendvicsek, joghurtok, friss gyümölcsök, zöldségek. Fogat mostunk, összecsomagoltuk a motyónkat, aztán elindultunk vissza a városba – újfent gyalog, de ezúttal már másik útvonalon és kevésbé tikkasztó hőségben. Mindent egybevéve határozottan pozitív benyomással távoztunk a Rockmaratonról – reméljük, hogy jövőre is sikerül meghívniuk olyan előadókat, akik miatt érdemes lesz újfent kilátogatni a Szalki-szigetre.
