BLOG

A lemezborítók rövid története: „Egy csapásra felforgattam az egész iparágat”

Egy album borítója legalább annyira szerves része lehet a lemeznek, mint maga a zene. Ez az első dolog, amit meglátunk, és amely azonnal megadja a lemez alaphangulatát, vizuálisan előrevetítve azt a hangzásvilágot, amely hamarosan a fülünkben kel életre.

Ennek fényében meglehetősen furcsa belegondolni, hogy valaha létezett egy olyan világ, amelyben a mai értelemben vett lemezborítók gyakorlatilag nem is léteztek. Ráadásul történelmi léptékkel mérve ez egyáltalán nem is volt olyan régen, ami még hihetetlenebbé teszi az egészet.

Az 1930-as évek végéig a hanglemezeket többnyire egyszerű, kizárólag gyakorlati célokat szolgáló csomagolásban árulták. Ezek rendszerint barna papírtasakok vagy vastag kartonból készült, fényképalbumokra emlékeztető tokok voltak. Az egyetlen megkülönböztető jegyet az előadó neve és a felvétel címe jelentette. Aligha volt ez olyasmi, ami miatt bárki megtorpant volna egy lemezboltban.

Akkoriban a legtöbb lemez 78-as fordulatszámon forgott, ami azt jelentette, hogy egy-egy oldalra csupán néhány percnyi zene fért. A hosszabb művekhez ezért több korongra volt szükség, amelyeket albumszerű kötetekbe rendeztek. Bár maga a technológia a maga korában lenyűgözőnek számított, a csomagolás terén bőven akadt még tennivaló.

Mindez 1939-ben változott meg, amikor egy fiatal grafikus, Alex Steinweiss lett a Columbia Records első művészeti vezetője.

Steinweissnek elege lett a fantáziátlan csomagolásokból, ezért azt javasolta, hogy az egyszerű borítókat váltsák fel színes, plakátszerű illusztrációkkal. Úgy gondolta, hogy a lemezborító több lehet puszta funkcionális tárgynál: képes lehet valamit közvetíteni a benne rejlő zenéről.

A Columbia vezetősége azonban kezdetben idegenkedett az ötlettől. Az illusztrált borítók előállítása jelentősen megnövelte volna a nyomdaköltségeket, és semmi sem garantálta, hogy a vásárlók kedvezően fogadják majd az újítást. Elvégre az emberek zenét akartak vásárolni, nem képeket.

Végül mégis úgy döntöttek, adnak egy esélyt Steinweissnek, akinek első jelentős munkája 1940-ben jelent meg, a Smash Song Hits by Rodgers & Hart című album borítójaként.

A grafika egy sötét háttér előtt ragyogó, fényárban úszó színházi homlokzatot ábrázolt, amelynek bejárata fölött jól láthatóan szerepelt az album címe. Az ötlet meglehetősen egyszerű volt, mégis összehasonlíthatatlanul izgalmasabbnak bizonyult egy barna kartontoknál. A borító menőn nézett ki, és ennek hatására a vásárlók szemében maga a zene is vonzóbbnak tűnhetett.

Az eredmények egészen elképesztőek voltak. A korabeli beszámolók szerint Beethoven Eroica szimfóniájának egyik felvételéből csaknem 900 százalékkal több példány fogyott, miután Steinweiss újratervezte a csomagolását. A Columbia vezetősége mindenesetre felfigyelt a jelenségre. Steinweiss ettől kezdve jóval nagyobb alkotói szabadságot kapott, tervei pedig hamarosan a lemeztársaság arculatának meghatározó részévé váltak.

„Egy csapásra felforgattam az egész iparágat. Magazinok írtak rólam, és így tovább. A többi már történelem.”

— Alex Steinweiss

A következő évtizedekben Steinweiss több ezer borítót tervezett klasszikus zenei, jazz- és könnyűzenei felvételekhez. Olyan kiadókkal dolgozott együtt, mint a Columbia, a Decca és a London Records.

Munkáiban a merész tipográfiától és az absztrakt formáktól kezdve a zenék által ihletett, látványos illusztrációkig számtalan vizuális megoldás megjelent. Legfontosabb érdeme azonban az volt, hogy teljesen új kapcsolatot teremtett a zene és a képzőművészet között.

A lemezborító többé nem csupán a benne található hanglemez védelmét szolgálta, hanem önálló művészi állásfoglalássá vált. Steinweiss eredeti elképzelése utólag visszatekintve szinte magától értetődőnek tűnik, de a legjobb ötletek gyakran éppen ilyenek. Előtte a lemeztársaságokat szinte kizárólag az érdekelte, mi található a csomagoláson belül.