Robert Smith életében azonban egy másik zenész töltötte be ezt a szerepet: David Bowie.
„Természetesen Bowie előtt is hallgattam zenét” – mesélte az 1959-ben született Smith az MTV-nek. „Van egy bátyám, aki Hendrixet, a Creamet, Captain Beefheartot és más hasonló előadókat mutatott nekem a hatvanas évekből. David Bowie azonban valószínűleg az első olyan előadó volt, akiről úgy éreztem, hogy az enyém. Mintha hozzám énekelt volna.”
Smith számára nemcsak Bowie zenéje volt meghatározó, hanem az is, ahogyan saját művészi világát felépítette.
„Mindig legalább annyira szerettem azt, ahogyan csinálta a dolgait, mint magukat a dolgokat. Imádtam azt az elképzelést, hogy kívülálló vagy, és közben különböző karaktereket teremtesz.”
Bowie különös, másvilági figuráin keresztül mintha egy másik valóságra nyitott volna ablakot. Dougie Payne, a Travis basszusgitárosa hasonlóan fogalmazott Bowie kulturális hatásáról: olyan volt, mintha hirtelen felkapcsolták volna az összes lámpát. Bowie zenéje és személyisége egy szabadabb, bohémabb élet lehetőségét mutatta meg.
És pontosan ebben rejlett az ereje. Bowie rajongójának lenni soha nem csupán a dalokról szólt. Ott voltak a karakterek, a lemezborítók, a művészeti és irodalmi utalások, valamint az a kulturális világ, amelybe Bowie újra és újra bevezette a közönségét. Robert Smith gyerekkora Horleyban és Crawley-ban viszonylag szűk világban telt, Bowie azonban, ahogyan rajta kívül még milliók számára, kitágította a horizontot. Smith életében különösen egy Bowie-lemez okozott földrengésszerű változást. A Low, amely 1977-ben jelent meg.
„David Bowie Low című lemeze minden idők legjobb albuma” – jelentette ki Smith az NME-nek 2013-ban. A lemezhez ráadásul egy egészen hétköznapi emlék kapcsolódik. Smith kazettán rendelte meg a helyi lemezboltból, és aznap érkezett meg, amikor édesanyjával egy kertészetbe indultak.
„Hazafelé sétáltam az iskolából, és ott volt a kazetta. Volt magnó az autóban, én pedig elmentem anyámmal egy kertészetbe. Miközben ő azt csinálta, amit az anyukák általában csinálnak egy kertészetben, én a Low-t hallgattam. Teljesen megváltozott az, ahogyan a hangokról gondolkodtam.”
Smith számára nem egyszerűen arról volt szó, hogy tetszett neki az album. A Low megmutatta, hogy egy rocklemez egészen másképpen is megszólalhat, mint amit addig ismert. Különösen a Breaking Glass és a Sound and Vision döbbentette meg, de valójában az egész album hatással volt rá.
„Minden, amit hallottam rajta, elképesztő volt. Tényleg elképesztő.” Évtizedekkel később sem változott sokat a véleménye. „Ha most felteszem, már maga a hangzás is… minden egyes része kibaszott zseniális!”
Érdekes módon Smith nem állítja, hogy érzelmileg is a Low áll hozzá a legközelebb. Vannak lemezek, amelyeket saját bevallása szerint zsigerileg jobban szeret, például Jimi Hendrix Axis: Bold As Love vagy Nick Drake Five Leaves Left című albumát. Ezek olyan lemezek, amelyek akár könnyeket is csalhatnak a szemébe. A Low azonban valami egészen mást tett vele.
„A Low óriási hatással volt rám abban, ahogyan a hangzásról gondolkodom. Egyetlen másik album sem tett velem ilyet.”
Vagyis nem feltétlenül ez az a lemez, amelyhez Smith a legerősebb érzelmi szálakkal kötődik, hanem az, amely alapjaiban változtatta meg számára azt, hogy mi minden lehet a zene. Bowie életének különösen zaklatott időszakában készítette a Low-t. A Thin White Duke korszak mentálisan és fizikailag is komoly árat követelt tőle, ezért Európában próbált új életet kezdeni, miközben igyekezett megszabadulni függőségeitől. Művészileg azonban esze ágában sem volt biztonsági játékot játszani.
A következő korszak szinte szükségszerűen a hangzással való kísérletezésről szólt, és mindez szorosan kapcsolódott ahhoz, amit Robert Smith már fiatalon is annyira szeretett Bowie-ban, a kívülálló szerepéhez és az újabb és újabb személyiségek megteremtéséhez.
Ebben az időszakban Bowie berlini szobájában az ágya fölött a japán író, színész és politikai aktivista Yukio Mishima portréja függött. Bowie-t különösen érdekelte Mishima „maszk”-koncepciója, amely érdekes kulcsot adhat ahhoz is, hogyan tekintett saját, folyamatosan változó színpadi személyiségeire.
Roy Starrs, az új-zélandi Otago Egyetem japán kultúrával foglalkozó szakértője ezt a hagyományos japán nó színház példáján keresztül magyarázta. A színész fellépés előtt egy ideig szemléli azt a maszkot, amelyet hamarosan magára ölt, mintha saját személyiségét félretéve készülne átvenni az általa megformált karakter identitását.
Mishimát lenyűgözte ez a gondolat, és bizonyos értelemben saját életét is hasonló módon élte: újabb és újabb szerepeket, illetve „maszkokat” öltött magára. Bowie művészetében könnyű felismerni ennek párhuzamait. Ziggy Stardust, Aladdin Sane vagy a Thin White Duke mind egy-egy új identitást jelentett, miközben mögöttük folyamatosan ott maradt a kérdés, hogy ki valójában David Bowie?
A Low talán éppen azt a pillanatot örökíti meg, amikor Bowie már a maszkok közötti területet is vizsgálni kezdte. Miközben próbált józan maradni és eldönteni, merre induljon tovább, sokszor nem szavakkal, hanem hangokkal fejezte ki bizonytalanságát. Ennek egyik legtisztább példája az A New Career in a New Town.
És mit mond el mindez Robert Smithről? Robert Smith nem váltogatta olyan látványosan személyiségeit, mint Bowie vagy Mishima, a The Cure zenéjében azonban kezdettől ott volt a vágy, hogy benézzen a hétköznapi valóság felszíne mögé. Legyen szó az A Forest nyugtalan, sötét világáról vagy a Friday I’m In Love egyszerű, felszabadult öröméről, Smith dalai gyakran ugyanazt teszik, egy kicsit élesebbre állítják a valóságot.
A Low merész hangzásbeli kísérletezése éppen ezt a hozzáállást testesítette meg számára. Nem azt mutatta meg, hogyan kell megfelelni a közönség elvárásainak, hanem azt, hogyan lehet azokat figyelmen kívül hagyva saját világot teremteni. Talán ezért sem maradt a The Cure soha túl sokáig egyetlen zenei ösvényen.
Smith szerint azokra a fiatalabb zenekarokra, amelyek később a The Cure hatására indultak el, hasonló módon hatott az együttese, mint rá egykor Bowie. „Szerintem ugyanúgy inspirálta őket az, ahogyan a The Cure a saját útját járja és folytatja, ahogyan engem inspirált az, ahogy Bowie csinálta a dolgait.”
A történet végül különös módon körbeért. Bowie 1997-ben meghívta Smitht az ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett koncertjére a New York-i Madison Square Gardenbe. Együtt adták elő a Quicksand és a The Last Thing You Should Do című dalokat.
Az a fiú tehát, aki húsz évvel korábban egy autóban ülve hallgatta a Low kazettáját, miközben az édesanyja egy kertészetben vásárolt, végül ugyanazon a színpadon állt azzal az emberrel, aki annak idején alapjaiban változtatta meg számára a zene fogalmát.
