Aligha vitatható, hogy Cave korunk egyik legjelentősebb dalszerzője. Vannak, akik egyenesen Bob Dylan, Leonard Cohen vagy Patti Smith mellé, - sőt, akár eléjük - helyezik. Ami azonban különösen érdekessé teszi őt, az nem csupán a dalszövegeiben rejlik. Az alkotásról, a művészetről és saját pályájáról megfogalmazott gondolatai gyakran ugyanolyan izgalmasak, mint maguk a dalok.
Cave rendszeresen foglalkozik azzal, hogyan kapcsolódik egymáshoz múlt és jövő, illetve milyen terhet jelenthet egy művész számára a saját „öröksége”. Ezek a kérdések a The Red Hand Files című oldalán közzétett személyes írásaiban is gyakran előkerülnek.
Egy alkalommal egy olvasó éppen Cave saját művészi örökségéhez való viszonyát kérdőjelezte meg, miután az énekes korábban arra utalt, hogy nem különösebben érdekli, mit hagy majd maga után. Cave válaszában arról írt, hogy az alkotást könnyen agyonnyomhatja a múlt, ha a művész folyamatosan korábbi teljesítményéhez próbálja mérni önmagát.
„Amikor írok, olyan, mintha tavirózsaleveleken táncolnék” - fogalmazott. „Az ember örökségének pedig félelmetes súlya lehet. Mindig egy lépéssel a dalok előtt kell járnom, optimistán ugrálva egyik tavirózsalevélről a másikra, miközben igyekszem nem tudomást venni a mögöttem tornyosuló életmű hatalmas, sötét hullámáról.”
Majd feltette a kérdést: „Hány olyan művészt láttunk már, aki megállt, hátrafordult, és végül szó szerint belefulladt a saját örökségébe?”
Cave gondolatmenete tulajdonképpen egyszerű, az alkotónak előre kell néznie. Egy olyan kulturális közegben, amely gyakran szinte megszállottan fordul a múlt felé, különösen érdekes látni egy művészt, aki tudatosan próbál ellenállni a nosztalgiának. Talán éppen ez Cave hosszú pályafutásának egyik titka is. Bár bizonyos témákhoz újra és újra visszatér, ritkán marad ugyanazon a művészi helyen. Nem akar saját múltjának foglya lenni.
Mint írta, talán egyszer majd „hátradőlök, mint valami hibbant öreg pátriárka, és könnyes szemmel végigtekintek az örökségemen”, de erre egyelőre semmi szükségét nem érzi. Mindez azonban érdekes kérdést vet fel, ha Cave nem akarja saját korábbi teljesítményét bálványozni, vajon kik azok a dalszerzők, akik őt magát képesek lenyűgözni?
Az egyik ilyen alkotó Morrissey volt. Amikor az 1980-as években a The Smiths egyre nagyobb figyelmet kapott, Cave megdöbbenve tapasztalta, hogy létezik valaki, akinek ugyanolyan ösztönös érzéke van az összetett, finom és sokrétegű dalszövegekhez, mint amilyet addig elsősorban saját magának tulajdonított.
Morrissey ráadásul annyira jó volt, hogy Cave tudatosan igyekezett nem túlságosan elmélyedni a The Smiths zenéjében. Attól tartott ugyanis, hogy ha túl közel engedi magához ezeket a dalokat, az megingathatja a saját dalszerzői önbizalmát. Egy Open Forum kérdezz-felelek során később felidézte, milyen érzés volt először találkozni Morrissey szövegeivel. Folyton The Smiths-dalokat hallott, és egy ponton csak arra tudott gondolni:
„Basszus, ez a fickó rohadt jó dalszövegíró. Azt hittem, én vagyok az egyetlen.”
Cave később azt mondta, utólag kifejezetten örül annak, hogy akkoriban nem merült el túlságosan a The Smiths világában. Úgy érezte, Morrissey tehetsége akár arra is késztethette volna, hogy feladja a saját dalszerzést.
Különösen Morrissey szövegeinek bátorsága nyűgözte le. Cave addig ezt a fajta merészséget olyasminek gondolta, ami saját dalszerzői hangjának egyik különleges ismertetőjegye. Aztán egyszer csak megjelent valaki más, aki ugyanezzel a félelem nélküli nyelvi szabadsággal írt.
És talán éppen ezért volt Morrissey olyan zavarba ejtő élmény számára: Cave nem egyszerűen egy nagyszerű dalszerzőt ismert fel benne, hanem valakit, aki olyan területen mozgott otthonosan, amelyről addig azt hitte, kizárólag az övé.
