Eredetileg egy pajzán, kíséret nélküli szánkózós románcról szóló dal volt, mára mégis a világ egyik legismertebb karácsonyi éneke lett a „Jingle Bells”. „Senki sem ölelte magához úgy a karácsonyt, mint édesapám” – mondta Nancy Sinatra Frank Sinatráról, akinek neve összeforrt az ünnepi időszakkal. Frank egyik legelső karácsonyi felvétele az 1948-as „Jingle Bells” volt, amelyet egy forró augusztusi napon rögzített, Axel Stordahl elegáns hangszerelésében – és amely ma is ott cseng a karácsonyfák körül. A Jingle Bells mára nem csupán karácsonyi klasszikus, hanem kulturális ikon.
Egy vitatott eredetű dal
„Jingle Bells” – eredeti címén „One Horse Open Sleigh” – 1857-ben született, és egy kicsit merész, flörtölős dallamként indult, amely egy felügyelet nélküli szánkóútról szólt. Első előadására Johnny Pell fekete arcfestékkel lépett színpadra a massachusettsi Ordway minstrel hallban. A későbbi, ma ismert cím csak két évvel később ragadt rá, amikor James Lord Pierpont átírta és „Jingle Bells” néven lekottáztatta – és még csak nem is karácsonyra, hanem hálaadásra énekelték. A refrén ihletét a lovak hámjára erősített csengők adták, amelyek a 19. században a hóban való ütközések elkerülését szolgálták. (A dal eredetileg egy balesetről szólt, hogy két ember kiesik a szánból, és elázik a hó alatt.)
Pierpont, egykori templomi orgonista, aki özvegysége után Bostonban hagyta két gyerekét, és Savannah-ba költözött, ahol új családot alapított. Később csatlakozott a Konföderáció 1. Georgia-i lovasezredéhez, és olyan dalokat írt, amelyek a rabszolgaság fenntartásáért harcoló katonákat éltették. Az 1800-as évek Amerikájában teljesen bevett gyakorlat volt, hogy az özvegy férfiak gyermekeit női rokon nevelte tovább. Pierpont tehát korának szokásait követte, nem pedig erkölcstelen cserbenhagyást.
Bár a „Jingle Bells” később karácsonyi alapdarabbá vált, az eredeti szövegben egyetlen szó sem foglalkozik a karácsonnyal. Sőt, a templomi hívek túl kihívónak tartották, hiszen olyan részek szerepeltek benne, amelyek gyors szánkóval csábítják a csinos lányokat. A „Go at it while you’re young / Take the girls tonight” – ma már aligha férne bele egy ünnepi dalba.
A popkultúra örök klasszikusa
Furcsa kezdetei ellenére a dal világhódító lett. A Bing Crosby–Andrew Sisters-féle slágerverzió után Frank Sinatra is rögzítette sajátját a 40-es években, majd egy másikat 1957-ben a A Jolly Christmas From Frank Sinatra albumra. Ez utóbbit Gordon Jenkins hangszerelte, Nelson Riddle vezette zenekarral – tökéletesen illeszkedve Sinatra legendás ünnepi világához.
A „Jingle Bells” a jazz ikonokat is megbabonázta: Duke Ellington, Count Basie, Ella Fitzgerald, Anita O’Day, Gene Krupa és Dave Brubeck mind feldolgozták. Jimmy Smith orgonista funkos, szikrázó instrumentális verziója a Christmas ’64 album egyik ékköve. Louis Armstrong pedig a „Christmas in New Orleans” elején idézte meg a dallamot.
Pierpont 1893-ban halt meg – szegényen, tanítással tartotta fenn magát. Nem láthatta, hogy a dallama később milliárdokat érő klasszikussá válik. A dalon azóta a Beatlesen át Etta Jamesig mindenki végigvonult, és a 21. században is tartja erejét: Bár a Beatles nem készített hivatalos felvételt a „Jingle Bells”-ből, mindössze egy rövid, improvizált kazoo–zongora verziót adtak elő egyik rajongói karácsonyi üdvözlőlemezükön, ami inkább játékos gesztus volt, mint valódi feldolgozás, de tény, hogy ők is hozzányúltak. Lady A, James Taylor és Brad Paisley is elkészítette saját verzióját.
A „Jingle Bells” népszerűsége olyan elsöprő, hogy 1965-ben két űrhajós, Tom Stafford és Wally Schirra harmonikán szólaltatta meg a Gemini–6 fedélzetén, majd tréfásan azt jelentették, hogy a dallam egy, az Északi-sark körül keringő ismeretlen objektumtól érkezik. Ennél különlegesebb és vagányabb karácsonyi jókívánságot nehéz lenne elképzelni.
