A Guns N’ Roses – a továbbiakban GNR- két évvel a csaknem teltházas nagysikerű koncertjét követően bookolta be Budapestet újra. Azt viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy egy új kassza megnyitása egy random Lidl-ben nagyobb tolongást generál, mint a küzdőtérre vezető kapu megnyitása délután ötkor a Dózsa György úton.
Itt jönne az a rész, amikor ki kellene borulni a zenekari merch árán. A helyzet az, hogy a 16-20 ezres pólóárak már jóideje jelen vannak a szektorban, és a rajongói oldalakon is jött az infó, az ötveneurós árazásról. A GNR merch viszont annyi extrát tartogat a klasszik turnéshirt felhozatal mellett, hogy hagyományosan készül az adott városhoz kulturálisan/történelmileg kapcsolódó grafika pólón, és az egyébként valóban pofátlanra árazott litográfián.
A három és fél órás monstre program előtt a műfajában kultikus jegyzett Public Enemy felléptetése mindenképpen izgalmas húzás volt a management részéről. A papírforma műfajilag nyilván valami blues / hardrock produkciót kívánt volna, de Chuck D-ék felléptetésével az ötvenes éveiket taposó MTV-generációnak nyújtottak extra jutalomfalatot. A Public Enemy délután hat előtt öt perccel nyitott, és felvonultattak mindent: volt getto blaster, Bomb Squad-táncosok, és klasszik PE-dalok.
A vizuál sokszor verte a főműsort is, izgalmas látványos cucc volt, sokszor kombinálva a kivetítőre élőben közvetítő videóstáb munkáját.
Az idén 66 éves Flavor Flav, és a 64-et taposó Chuck-D annak ellenére odarakta magát, a stadion szemmel láthatóan túl nagy volt ehhez a produkcióhoz. Kár, hogy az egészet hazavágta az akkor még csaknem üres aréna erőszakos visszhangos csengése. A küzdőtérről hallgatva olyan volt, mintha a hátunk mögül az ellentábor tolt volna csaknem hasonló hangerőn valami felismerhetetlen zenét. Klassz lenne egy Akváriumban, vagy egy Barba Negra méretű klubbulin újra megnézni a műsort. A nemkívánt visszhang a GNR-bulijánál annyiban konszolidálódott, hogy a durván ¾ háznyi közönség tompított a zajon. Helyenként azért figyelni kellett arra, hogy éppen most melyik dalt is halljuk?
Egy Guns-buli továbbra is egy népünnepélybe oltott közéleti esemény, ahol rengeteg érdekes figurát lehet találni. A országgyűlési képviselőktől, a zeneipari szereplőkön és ősfanokon át komplett családok, generációk bulija ez, ahol 93-ból származó GNR pólót ugyanúgy látni, mint házilag gyártott Axl-shirt-öt, vagy éppen Slash-cilindert.
Alig 15 perces késéssel (haha) este fél nyolckor még világosban kezdtek Axl-ék. A 32 dalból álló program meglehetősen megosztó, pár töltelékdalt kiszedve még így is monstre műsort kapnánk. A nagy kérdés, hogy mit kezdenének a rajongók, egy 90 perces koncerttel?
A mostani Guns nagyon egyben van, önazonos, és nem akar több lenni, mint ami. Fazonok, akik a helyükön vannak. Hiba lenne Slashéket a 35 évvel ezelőtti énjükhöz hasonlítgatni. Az átlagéletkor hatvan körül, de a zenében ezt nem hallani. Az egykori Loaded-dobos, Isaac Carpenter leigazolása jó húzás volt, végre élőben is lendületet kaptak a dalok. A zeneiség nem is a nagy slágerekben mutatkozott meg, hanem az olyan blokkban, mint a Locomotive, Used to Love Her, Sabbath Bloody Sabbath, amire az Estranged már csak hab volt a tortán.
Jó volt hallani, hogy más kortársaktól eltekintve, itt nem kellett bizonyos daloknál felezni a tempót, nem voltak felesleges, időhúzó üresjáratok, és külön extra kösz, hogy nem erőltettek dobszólót. Axl kommunikált a közönséggel, sokszor vigyorogva énekelt, bemozogta a színpadot, annak ellenére, hogy 63 évesen nyilván nem rohan le kilométereket, mint fénykorában.
Az AI-ba pácolt vizuál számomra ízléstelenül erőltetettnek tűnt, még a többször felvillantott Budapest felirat ellenére is. Viszont a zene, a dalok elvitték a show-t. Soha ennél kellemesebbet ne csalódjon az ember.
Írta: Tresó T. Tibor
