Amikor megjelent a „telt ház” felirat az Avenged Sevenfold június 19-i, Budapest Parkos koncertjének jegyértékesítési felületén, elhatároztam, hogy kivételesen időben érkezek a helyszínre – főleg, mivel még a Skillet egy héttel korábbi koncertjén kinéztem magamnak egy remek kis helyet a Park Domb névre keresztelt részén: viszonylag jó rálátás a színpadra, árnyék, asztal. Ezt a pozíciót akkor és ott ünnepélyesen lefoglaltam magunknak képzeletben az Avengedre.
Aztán kiderült, hogy az, ami nálam „korai” érkezést jelent, másoknál még inkább korait: este hatkor már kígyózó sorok (a kapuknál és a kinti pultnál egyaránt) és izgatott tömeg fogadott a buszról leszállva. Nem csoda – az A7X most először játszott Budapesten, és csak másodjára Magyarországon, a 2018-as VOLT Fesztiválos fellépésük után. Szerencsére a kilátópontomat végül sikerült elfoglalni, és bár elsőre úgy terveztük, hogy kényelmesen hátradőlve, az ezer forintos ásványvizünket kortyolgatva hallgatjuk végig az előzenekart, a Palaye Royale gondoskodott róla, hogy erről szó se lehessen.
A banda munkásságát eddig leginkább csak névről és néhány, a szívemhez stílusilag egyébként közel álló, glam-szagú klipből ismertem. Sejtettem, hogy színpadon működik majd a dolog, de ami következett, az jóval több volt, mint sima előzenekari bemelegítés: a Nightmares című nyitódalukkal berobbantak a színpadra, ez az energia pedig végig kitartott a kilenc dalos szett során.
A Vampirella pólóban feszítő frontember, Remington Leith, igazi showman: ugyanolyan hálás természetességgel szervez circle pitet és wall of death-t a közönség közepére, mint amivel megköszöni azok puszta jelenlétét (kivéve az sms-ező srácot – nyugi, csak viccelünk), lazasága, lendülete és közvetlensége pedig olyan intenzitással rántotta magára a Park figyelmét, hogy még a tomboló hőségről is megfeledkeztünk – bár ezen némiképp talán a vízipisztolyos frissítés is segített. Koncertjeik másik két, már-már cirkuszi atmoszférát teremtő, visszatérő interaktív látványelemét is bevetették: pattogtak a hatalmas, fehér léggömbök a közönség fölött, aztán jött a felfújható gumicsónakos crowd-surfing is.
Gitárosuk, Sebastian Danzig, többször is bemászott a nézők közé, mintha csak onnan nyerne újratöltést, míg a dalválasztás – bár kimaradtak az olyan nagy slágerek, mint a Lonely vagy a Broken – tökéletesen építette fel a hangulatot. Showbiz, No Love in LA, Mr. Doctor Man, Fucking With My Head, mindegyik újabb és újabb energialöket volt. Érezhetően beletettek mindent a nekik jutott műsoridőbe, kifacsartak magukból mindent a közönség szórakoztatásáért, és minden egyes pillanatát élvezték. A fináléban együtt énekelte a Park a For You refrénjét, a zenekar pedig búcsúzóul megígérte: jövőre már főzenekarként térnek vissza erre a színpadra. Előtte viszont még a Sziget Fesztiválon is megnézhetjük őket – aki teheti, annak ajánlom, hogy menjen el. Tapadósak a dallamaik és ragadós az energiájuk.
Az este innentől aztán nem pont úgy alakult, ahogy vártam: a Palaye olyan magasra tette a lécet, amit az Avenged Sevenfold nem tudott megugrani. Leverte, felgyújtotta, ripityára zúzta, de megugrani akkor sem tudta.
A Budapest Park ekkorra teljesen megtelt. Korábban olvastam olyan véleményeket, melyek szerint teltházas koncertek esetén olyan sok embert engednek be, ami már biztonsági kérdéseket feszeget – nem tudom, történt-e változás ezen a téren az utóbbi időben, mindenesetre én ilyet nem tapasztaltam. Mi ugye viszonylag hátul foglaltunk helyet, így nem tudom, előrébb milyen lehetett a helyzet, a Domb előtt viszont bőven volt még mozgástér, nem éreztem azt a tömegnyomort, amitől a kommentek alapján tartottam.
Az Avenged Sevenfold egy új lemezes dallal, a Game Overrel nyitott. M. Shadows egy fekete balaklava maszkban lépett színpadra, ami a szám végén lekerült róla – ezzel együtt pedig megkezdődött a két évtizedet átfogó szett. A Chapter Four volt a második dal, egyenesen a 2003-as Waking the Fallen albumról, ami a régi motoros rajongók szemében már olyan pillanat volt, mint mikor előkerül a poros kazetta, amit még walkmannel hallgattunk a suliudvaron. Itt fogalmazódott meg bennem először az, ami a koncert alatt végig ott motoszkált a fejemben: hogy mennyire változatos, sőt, szinte széthúzó stílusban dolgozik a zenekar.
Ez főleg a vége felé lett igazán nyilvánvaló, amikor az Unholy Confessions-ből váltottunk a Cosmic űrmetáljába. Ez a dal egy furcsa, álomszerű kísérlet, és aki hozzám hasonlóan inkább a régi A7X-et várta, talán itt pislogott nagyot – a fényjátékkal azonban, amely a Park fáin táncolt végig, mint valami szintetikus északi fény, mégis működött. Csak ki kellett várni a sötétedést hozzá: M. Shadows maga is poénkodott a szokatlan nyári világosságon, de végül a Nightmare alatt a nap is lenyugodott, szó szerint és átvitt értelemben is.
A So Far Away volt minden bizonnyal az este legérzelmesebb pillanata. M. Shadows itt kifejezetten személyes hangot ütött meg, arról beszélt, mennyire törékeny az élet, és hogy minden pillanat ajándék. A dalt a zenekar elhunyt dobosának, The Revnek ajánlotta, de a levegőben érezni lehetett, hogy mindenki gondolt valakire, aki elveszített. Vagy csak magához ölelte azt, akivel érkezett, és akit nem akar elveszíteni.
Elhangzottak persze a klasszikus nagyágyúk: Hail to the King, Bat Country, Nightmare. A zenekar technikailag hibátlan volt, az énekes színpadi jelenléte és hangja viszont hullámzó teljesítményt mutatott – néhol elveszett a hangkeverésben, néhol, főleg az újabb, technikásabb daloknál pedig egyszerűen csak nem volt átütő. Illetve időnként mintha eltűnt volna a jelenlét, és csak sodródott volna a banda a vetített világukban: az AI-generált háttéranimációk olyan megkapóan bizarrak voltak, hogy többször is sikerült a belefeledkeznem – a hangfalakból ömlő riffek helyett.
Talán keserűbb szájízzel távozok, ha M. Shadows zárásként nem egy kis nekrofil romantikát konferál fel: az A Little Piece of Heaven már az első felcsendülő akkordjaival megmentette számomra az estét. Az A7X egyik legteátrálisabb, legvitatottabb, mégis legkedveltebb dala egy nyolcperces musical a gyilkosságról, sírból visszatérő bosszúról és halálon túli szerelemről – a közönség együtt énekelt és táncolt végig, mintha egy Tim Burton-film zárójelenetébe csöppentünk volna. Miközben körbenéztem, láttam pár gyereket a szüleik mellett kóvályogni – reméltem, ők még nem értették a dal szövegét, és csak annyi marad meg nekik a koncert ezen részéből, hogy volt egy este, amikor sok más, jó zenei ízléssel megáldott ember társaságában, szüleik vigyázó tekintete mellett elmerültek egy sötét mesében.
Összességében erős koncert volt, valami mégis hiányzott – ami korábban a Palaye Royale-ban megvolt. A dalválasztás nem igazán mutatott ívet, a hangulat hol felcsapott, hol leült, és néha azt éreztem: a gépezet működött, de lélektelen maradt. Az élmény így is maradandó, ám számomra a Palaye Royale tette igazán felejthetetlenné az estét.
