A rockzene történetében számos olyan előadó akadt, aki a saját elképzelései szerint formálta át a műfajt. A Black Sabbath például a súlyos gitárriffekkel, a sötét hangulattal és Ozzy Osbourne jellegzetes énekével a heavy metal alapjait teremtette meg. A Run-DMC ezzel szemben a hiphop világából érkezett, és a nyolcvanas években fontos szerepet játszott abban, hogy a rap és a rock közelebb kerüljön egymáshoz.
Az 1984-es Rock Box már megmutatta, milyen jól működhet a két műfaj együtt, az Aerosmith-szel közösen elkészített Walk This Way pedig néhány évvel később világsiker lett. Joe Perry, az Aerosmith gitárosa később elmondta, hogy meglepte, milyen keveset változtattak az eredeti dalon. A Run-DMC tagjai lényegében azt kérték tőle, hogy ugyanúgy játssza el a gitártémát, ahogyan korábban.
Bár a Black Sabbath és a Run-DMC egészen más zenei utat járt be, az AC/DC munkásságát mindketten nagyra értékelték. Különösen az 1979-es Highway to Hell albumot, amelyen a Young testvérek gitárjátéka és Bon Scott összetéveszthetetlen énekhangja tökéletes egységet alkotott.
A Robert John „Mutt” Lange producerrel készült lemez az AC/DC addigi pályafutásának egyik legfontosabb állomása volt. A zenekar megőrizte nyers, bluesalapú rockhangzását, miközben a dalok minden korábbinál kiforrottabban szólaltak meg. A címadó Highway to Hell mellett olyan számok kerültek az albumra, mint a Girls Got Rhythm, a Touch Too Much, a Shot Down in Flames vagy a Night Prowler.
Darryl McDaniels, vagyis DMC így emlékezett vissza arra, amikor először hallotta a lemez címadó dalát:
„Először a rádióban hallottam a Highway to Hell-t, egy New York-i állomáson. Teljesen magával ragadott! Azt gondoltam, hogy ez aztán nem a Beatles! Olyan volt, mintha egy filmet hallgatnék. Félelmetes és erőteljes, ugyanakkor mégis hívogató.”
Ozzy Osbourne-t elsősorban az AC/DC egyszerűsége fogta meg. A zenekar zenéjét a „meat and potatoes” kifejezéssel jellemezte, vagyis olyan sallangmentes rockként, amelyben a jó gitárriffek és a feszes ritmusok jelentik a lényeget. Ozzy különösen nagyra tartotta Bon Scottot:
„Imádom Brian Johnsont, de számomra a jó barátom, a néhai Bon Scott volt a legjobb énekes, aki valaha az AC/DC-ben énekelt” – mondta Ozzy. A Highway to Hell albumhoz fűződő viszonyát pedig egyetlen mondattal foglalta össze: „Ez az album olyan volt számomra, mint egy függőség.”
Ezt az érzést magam is pontosan ismerem. Amikor életemben először meghallottam a Highway to Hell albumot, úgy éreztem, hogy számomra minden más zenekar megszűnt létezni. A gitárhangzás, Bon Scott éneke és a dalok lendülete annyira magával ragadott, hogy akkor azt gondoltam: ennél jobbat aligha lehet írni.
A Highway to Hell egyébként az utolsó AC/DC-stúdióalbum volt Bon Scott-tal. Az énekes 1980 februárjában, mindössze 33 évesen meghalt. A helyére érkező Brian Johnsonnal a zenekar még ugyanabban az évben elkészítette a Back in Black című lemezt, amely minden idők egyik legsikeresebb rockalbuma lett.
A rajongók azóta is vitatkoznak azon, hogy a két korszak közül melyik volt a jobb. A Highway to Hell jelentőségét azonban nehéz vitatni.
