A kilencvenes évek különös időszak volt a rockzene történetében. A korábbi évtizedekben a gitárközpontú zenekarok uralták a világot, a stadionokat megtöltő rockbandák pedig szinte érinthetetlennek számítottak. Aztán megváltozott a széljárás. A nyolcvanas évek tupírozott hajú, bőrnadrágos glam metal sztárjai lassan háttérbe szorultak, és megjelent egy új generáció, amely egészen másképp gondolkodott a zenéről.
Seattle-ből elindult a grunge, az alternatív rock új hangzást hozott, miközben a hiphop, az R&B és a pop egyre nagyobb szeletet hasított ki a zenei piacból. A klasszikus rock, amely korábban évtizedeken át meghatározta a könnyűzenét, hirtelen kissé öreguras műfajnak kezdett tűnni.
Persze akadtak zenekarok, amelyek nem voltak hajlandók tudomást venni erről a változásról. Továbbra is hittek a hangos gitárokban, a bluesból táplálkozó rock and rollban és abban, hogy egy jó dalhoz nem feltétlenül kell más, mint néhány kiváló zenész, egy erős riff és egy énekes, aki képes a torkából elővarázsolni az ördögöt is.
Ahogy Dave Edmunds egyszer találóan megfogalmazta: „A rock and roll soha nem hal meg. Mindig lesz egy arrogáns kis kölyök, aki gitárral akar zenélni.”
Az Aerosmith tagjai ugyan ekkor már régen nem számítottak kölyköknek, de a hozzáállásuk mit sem változott. Steven Tyler, Joe Perry és társaik a hetvenes évek óta bizonyították, hogy a blues, a hard rock és egy jó adag szemtelen vagányság együtt olyan elegyet alkot, amelynek nehéz ellenállni.
A zenekar túlélte a divatváltozásokat, a belső konfliktusokat és a rock and roll életforma szinte valamennyi lehetséges buktatóját. A nyolcvanas években ráadásul sikerült újra reflektorfénybe kerülniük, többek között a Run-DMC-vel közösen elkészített Walk This Way révén.
Steven Tyler egyszer úgy fogalmazott, hogy a rock and roll maga a megtestesült szexualitás. Joe Perry pedig ennél is egyszerűbben magyarázta meg, mit jelent számára a zene: amikor bedugja a gitárját az erősítőbe, és olyan hangerővel játszik, amelytől mások valószínűleg megsüketülnének, az számára a legtisztább adrenalinlöket.
Aztán 1998-ban történt valami, amire talán még ők maguk sem számítottak. Abban az évben mutatták be Michael Bay Armageddon című katasztrófafilmjét, amelyben Bruce Willis, Ben Affleck és Steven Tyler lánya, Liv Tyler játszották a főszerepeket. A filmhez nagyszabású zenei kíséret is készült, amelyben az Aerosmith több dallal szerepelt. Ezek közül azonban egy szerzemény messze túlnőtt a film keretein.
Ez volt az I Don't Want to Miss a Thing.
A dal 1998-ban valósággal berobbant a slágerlistákra, és az Aerosmith pályafutásának egyik legnagyobb sikerévé vált. Világszerte több mint kilencmillió példányban kelt el, és ami talán még meglepőbb, ez lett a zenekar első olyan kislemeze, amely az amerikai Billboard Hot 100 lista élére került.
Gondoljunk csak bele! Egy zenekar, amely már a hetvenes években stadionokat töltött meg, olyan dalokat írt, mint a Dream On, a Sweet Emotion vagy a Walk This Way, csak 1998-ban jutott fel először az amerikai kislemezlista csúcsára. Ráadásul nem egy vad, gitárszólókkal megtűzdelt hard rock dallal, hanem egy érzelmes szerelmes balladával.
A dal történetének egyik legérdekesebb részlete, hogy nem az Aerosmith tagjai szerezték. A szerzemény Diane Warren munkája, aki a könnyűzene egyik legsikeresebb dalszerzője. Warren eredetileg egy olyan nagy hangterjedelmű, tiszta hangú előadót képzelt el hozzá, mint Céline Dion. Aztán a dal az Aerosmith-hez került, és megtörtént a varázslat.
Steven Tyler hangja ugyanis minden, csak nem hagyományosan szép. Rekedtes, karcos, néha szinte fájdalmasan érdes, de éppen ettől különleges. Amikor ő énekel a szerelemről, az ember nem egy tökéletesre csiszolt romantikus vallomást hall, hanem valami sokkal emberibbet. Egy olyan férfi hangját, aki már megélt néhány dolgot, elkövetett jó pár hibát, és pontosan tudja, milyen érzés elveszíteni valakit.
A zenekar pedig a saját hangzására formálta a szerzeményt. A nagyzenekari hangszerelés, a fokozatosan építkező gitárok és Tyler szenvedélyes éneke együtt olyan érzelmi erőt hozott létre, amely messze túlmutatott egy átlagos hollywoodi film betétdalán.
Az I Don't Want to Miss a Thing sikerének titka talán éppen abban rejlik, hogy az Aerosmith ezúttal félretette a rá jellemző pimaszságot. Nem volt szükség vad gitárriffekre vagy arra a fajta rock and roll attitűdre, amely korábban a Love in an Elevator vagy a Dude (Looks Like a Lady) című dalokat jellemezte.
Ezúttal egyszerűen egy szerelmes dal született. Egy olyan vallomás, amely arról szól, hogy az ember annyira szeret valakit, hogy még egyetlen pillanatot sem akar elveszíteni a vele töltött időből.
Különös fintora a sorsnak, hogy a zenekar egyik legnagyobb kereskedelmi sikerét éppen egy olyan szerzemény hozta meg, amelyet eredetileg nem is nekik írtak. Néha egy dalnak egyszerűen meg kell találnia azt az előadót, aki igazán életre tudja kelteni.
