Adott egy elképesztő hangú gitáros-énekes és egy tízezer fordulaton pörgő, fékezhetetlen női dobos. Ha ezt a két ritka elemet megfelelő arányban összerázzuk, abból normális esetben robbanás lesz. Jelen esetben viszont megszületik egy kisebb kozmikus jelenség, amit úgy hívnak: Tim Honks.
A két elkövető, Tiszai Vivien és Kohánszky Roy most egy új albummal jelentkezett, én pedig becsületes zenehallgatóként alávetettem magam a kísérletnek. Meghallgattam. Aztán még egyszer. Aztán megint, mert valamiért az első két alkalom után sem akartam kiszállni ebből a rozsdás, benzinszagú, nyolchengeres rock and roll szörnyetegből.
Ha nem tudnám, kik ők, simán elhinném, hogy valahol Kaliforniában, egy óceánparti garázsban rakták össze ezt a lemezt, két szörfözés és három rekesz sör között. Ahol a nap mindig süt, a gitárerősítők porosak, és senki nem kérdezi meg, hogy lehetne-e egy kicsit rádióbarátabb a hangzás.
De nem. Ezek ketten itt élnek közöttünk, a pesti valóságban, és olyan zenét csinálnak, ami tiszta Amerika. Méghozzá abból a fajtából, ahol az országutak végtelenek, a benzinkutakon pocsék a kávé, és minden második szakállas fickónak van egy története arról, hogyan vesztette el a feleségét, a kutyáját és a pickupját. Ebben a sorrendben.
Amikor először végighallgattam az albumot, olyan érzésem volt, mintha átment volna rajtam egy bölénycsorda, miközben Báthory Zsóka kiissza belőlem minden csepp véremet. Nem azért, mert képtelen vagyok normális hangerőn zenét hallgatni - bár ez sem teljesen alaptalan vád -, hanem mert ez a lemez egyszerűen végigsöpör az emberen. Kitisztítja a fejet, kirázza a hétköznapi hülyeségeket, és mire észbe kapsz, már valahol Nevada közepén száguldasz egy V8-as amerikai vassal, miközben a visszapillantóban eltűnik az összes problémád.
Van nekem egy nagy kedvencem, Seasick Steve. Az a fajta zenész, akinek elég egy ütött-kopott gitár, néhány húr és egy vödörnyi élet, hogy többet mondjon a zenével, mint mások egy komplett szimfonikus zenekarral. Szerintem, ha meghallaná ezt a lemezt, elégedetten megveregetné Roy és Vivien vállát, majd kérne még egy sört.
Mert itt bizony érzik a blues lényegét. Nem azt a steril, vasalt inges, konzervatóriumban tanított változatot, hanem azt, amelyiknek olaj van a körme alatt. Erre jön egy adag grunge, némi stoner, jókora klasszikus rock, és az egészet nyakon öntik annyi dögös energiával, hogy abból egy kisebb várost el lehetne látni árammal.
És ami különösen tetszik, hogy a lemeznek van karaktere. Egységes az egész, mégsem mosódnak össze a dalok. Az egyik szám kivisz a prérire, ahol csak a szél fújja a port, a másik beültet egy öreg Mustangba, és padlógázzal átküld a sivatagon. A harmadik meg felvisz egy hegytetőre, ahonnan egy fék nélküli pickuppal kell lerongyolni, miközben a józan ész valahol félúton kiszáll az anyósülésről.
A gitárhangzás külön fejezetet érdemelne. Pont annyira koszos, recsegős és karcos, amennyire kell. Nincs túlsimítva, nincs agyonpolírozva, nincs rajta az a műanyag csillogás, amitől manapság annyi rocklemez úgy szól, mint egy drága mosóporreklám. Itt a gitárnak szaga van. Izzadság, por, benzin és egy kevés kiömlött whiskey. Olyan stenk árad belőle, mint egy Motörhead-öltözőből egy különösen sikeres koncert után.
És akkor beszéljünk Royról. Tudom, hogy ezt már sokszor leírtam, és valószínűleg még sokszor le is fogom, de nekem Kohánszky Roy a legjobb hangú magyar férfi énekes. Nekem. Pont. Lehet vitatkozni, csak minek? Van abban a torokban valami egészen különleges. Egyszerre érdes, bluesos, dögös és elképesztően muzikális. Nem kell erőlködnie, hogy elhidd neki, amit énekel. Egyszerűen kinyitja a száját, és máris ott vagy egy füstös amerikai klubban, ahol a pultos régebb óta él, mint maga az épület.
És ott van Vivien. Na, kérem szépen, itt azért komoly dolgok történnek. Mert ez a lány nem egyszerűen dobol. Ez a lány úgy ül a dobok mögé, mintha személyes elszámolnivalója lenne minden egyes dobbőrrel és cintányérral. De ami igazán fontos, hogy ez nem öncélú csapkodás. Ebben elképesztő energia, ösztön és zenei intelligencia van. Olyan groove-okat pakol Roy gitárja alá, hogy az ember önkéntelenül is elkezdi mozgatni valamelyik testrészét. Ha pedig igazán beindul, szerintem az univerzum egy pillanatra abbahagyja a tágulást, és odafülel.
Ami ebben a két emberben különösen izgalmas, az az egymásra hangoltságuk. Nincsen szükségük még négy zenészre, három billentyűsre és egy komplett vokálszekcióra, hogy megtöltsék a teret. Ketten olyan hangzásbeli tömeget mozgatnak meg, amihez más zenekaroknak egy kisebb hadsereg kellene. És közben megmarad az egésznek az a nyers, ösztönös szabadsága, ami miatt annak idején az emberek egyáltalán beleszerettek a rockzenébe.
Aki ismer, pontosan tudja, hogy nem vagyok az a feltétel nélkül lelkesedő típus, ha magyar zenekarokról van szó. Sőt, néha kifejezetten fikanindzsa vagyok. Ha valami gyenge, azt megmondom. Ha valami középszerű, azt sem fogom aranykeretbe tenni csak azért, mert hazai.
De ebbe a lemezbe most rohadt nehéz belekötni. Mert nincs benne pózolás. Nincs benne izzadságszagú megfelelési kényszer. Nincs benne az a görcsös akarás, hogy most aztán megmutatjuk, milyen világszínvonalúak vagyunk. Egyszerűen csak két baromi jó zenész csinálja azt, amihez nagyon ért, és láthatóan, illetve hallhatóan minden porcikájával élvezi. És talán éppen ettől működik ennyire.
A Tim Honks új albuma nem akarja megváltani a világot. Nem akarja újradefiniálni a rockzenét, és nem akar feltalálni egy új hangot gitárhúron. Csak odatesz egy akkora adag őszinte, nyers, bluesból táplálkozó rock and rollt, hogy az embernek újra kedve támad hangosan zenét hallgatni, autóba ülni, és elindulni valamerre, teljesen mindegy, hová.
Szóval, ha valaki mostanában azt mondja nekem, hogy Magyarországon nem születik igazán tökös rockzene, annak egyszerűen a kezébe nyomom ezt az albumot.
Aztán hátrébb lépek.
Mert jönnek a bölények.
És ezek bizony nem fékeznek.
A kritika végét pedig egy háromsoros versemmel fejeztem be. Köszönöm a figyelmet!
Spotify: Katt ide és hallgasd meg Youtube: Vagy hallgasd meg itt
