A fordulópontot az SOS hozta el az együttesnek. Az azonos című album ötödik kislemezeként megjelent dal nemcsak visszavezette az ABBÁ-t a slágerlistákra, hanem egyúttal újradefiniálta, mit jelent a tökéletes poprefrén. Nem túlzás azt állítani, hogy az SOS olyan, mintha laboratóriumi pontossággal bontaná le és építené újra a fülbemászóság fogalmát.
Az SOS egyik legnagyobb ereje abban rejlik, ahogyan hangulatot vált. A dal eleje egyértelműen szomorkás, mintha egy szűk szobában lennénk, ahol minden kissé tompán szól. Agnetha Fältskog hangja hűvös, visszafogott, nem könyörög és nem kiabál, inkább csendesen tudomásul veszi, hogy valami elromlott. Van benne távolságtartás, de épp ettől érezzük sebezhetőnek – mintha nem akarná kimondani, mennyire fáj.
Aztán jön a refrén, és hirtelen kitágul a tér. A hangzás világosabb, fényesebb lesz, a dallam magasabbra emelkedik, és olyan érzést kelt, mintha egyszerre több levegőhöz jutnánk. A feszültség feloldódik, a zene szinte felemel, még akkor is, ha a szöveg továbbra is egy segélykiáltás. Ez a kontraszt adja az SOS igazi erejét. A dal nemcsak elmondja, hanem érezteti is, milyen az, amikor egy belső szorítás hirtelen átcsap felszabadulásba. Talán ezért működik még századszorra is – mert ugyanazt az érzelmi hullámvasutat futtatja végig bennünk újra és újra.
A refrén hatásának másik titka Agnetha és Anni-Frid Lyngstad vokális kettőse. Frida harmóniája nem háttérelem, hanem érzelmi katalizátor, együtt szólal meg a kétségbeesés és a remény. A könyörgő „SOS” nem puszta metafora, hanem valódi segélykiáltás – egyszerre erős és törékeny.
A hangszerelés is ezt a pszichológiai hatást szolgálja. A szaggatott zongorafutamok és Benny Andersson precíz szintiszólamai előre hajtják a dalt, szinte gépszerű pontossággal égetve bele a refrént a hallgató tudatába.
Az SOS különlegessége az is, hogy hidat épített a pop és az „ellenkultúra” között. Pete Townshend minden idők egyik legjobb popdalának nevezte, a Sex Pistols pedig konkrét dallamfordulatokat emelt át belőle a Pretty Vacant-be. Sid Vicious rajongása – bármilyen bizarr is – tökéletesen jelzi, az SOS ellen nem volt immunrendszer.
A dal egyszerre mutat előre a diszkó dominanciája felé, és idézi vissza Brian Wilson Beach Boys-munkáinak popeszményét. Benny Andersson szavaival élve: „a zene egy nagy olvasztótégely” – és az SOS ennek az egyik legtisztább lenyomata. Nem véletlen, hogy a modern pop egyik legnagyobb slágergyárosa, Brian Higgins (Xenomania) az SOS-t nevezte meg etalonként. Az a dallami tisztaság és érzelmi pontosság, amelyet az ABBA 1975-ben elért, ma is mérceként szolgál a popiparban.
Lehet, hogy vannak nagyobb, monumentálisabb hetvenes évekbeli refrének. De kevés olyan van, amely ennyire kristálytisztán mutatná meg, hogyan működik a popzene mély szerkezete. Az SOS nemcsak egy sláger – hanem egy képlet. És a pop azóta is ebből számol.
