1993-at írtunk. Éppen csak, hogy túl voltam az általános iskolai ballagáson, a zsebemben pedig ott lapult egy friss, lüktető tiniszerelem okozta szakítás minden fájdalma. Aki volt már tizenéves, pontosan tudja, hogy ilyenkor a lélek amúgy is egy érzelmi hullámvasút, egy összetört szív pedig végképp a feje tetejére állítja a világot.
Természetes volt, hogy a zenébe menekültem. Kerestem azt a hangot, ami megért, ami kapaszkodót ad, de a megszokott kedvenceim cserbenhagytak. A Doors sötét misztikuma, a Rolling Stones karcossága, vagy a keményebb vonalat képviselő Deep Purple és Uriah Heep zúzása egyszerűen nem passzolt ahhoz a törékeny állapothoz, amiben akkor voltam. Nem energiára vagy lázadásra volt szükségem, hanem vigaszra. Aztán betévedtem egy helyi lemezboltba. Céltalanul pörgettem a kiadványokat, amikor a kezembe akadt Eric Clapton Unplugged lemeze. A név persze nem volt ismeretlen, pontosan tudtam, ki ő, ismertem a Creamet, és őszintén szólva, ott és akkor egyáltalán nem éreztem úgy, hogy nekem ezt most haza kellene vinnem.
De volt azon a borítón valami megmagyarázhatatlanul vonzó. Ahogy Clapton ott ült abban a kerek szemüvegben, az akusztikus gitárjával a kezében, egyfajta végtelen béke és nyugalom áradt róla. Annyira megnyugtatóan hatott az amúgy is zaklatott lelkemre, hogy egy hirtelen jött „bánja fene” felkiáltással a pénztárhoz léptem. Életem egyik legjobb döntése volt. Azonnal bepattintottam a kazettát a walkmanembe. Ahogy az első akusztikus akkordok felcsendültek, megállt az idő. Clapton letisztult, sallangmentes gitárjátéka azonnal megérintett, pontosan úgy ölelt körbe, ahogy arra szükségem volt.
Ami engem azon az 1993-as délutánon megérintett, az Clapton egy hosszú, belső utazásának az eredménye volt. Ha visszatekintünk Eric Clapton 1965 körüli lelkiállapotára, egyáltalán nem egy olyan zenészt látunk, aki lassítani akart volna. Ez volt az a pillanat, amikor otthagyta a The Yardbirdst, hogy John Mayall mellett kössön ki. Clapton végre otthon érezte magát és szabadjára engedhette gitárjátékát a blues klasszikusokban, és élvezte, hogy a hangszer egyik első „istenének” kiáltják ki.
Pedig Clapton szándékai kezdettől fogva mások voltak. Ő nem a rock and roll cirkuszt, hanem a blues tradíciót akarta folytatni, azt a vonalat, ami évtizedekkel azelőtt kezdődött, hogy a rock and roll műfaj egyáltalán megfordult volna Chuck Berry fejében. Bár a közönség elvárta tőle a mérföldhosszú, szélvészgyors szólókat, még Clapton is hamar rájött, hogy eljön az a pont, amikor a kevesebb többet mond. De merre tovább, ha már a világ legnagyobbjaival játszol egy ligában?
A Blind Faith (Steve Winwooddal) a Derek and the Dominos (Duane Allmannal) és a Cream szuperszonikus sikerei és bukásai után Clapton válaszút elé ért. Úgy döntött, leereszkedik az Olümposzról, és elmélyed az énekes-dalszerzői területen. Az inspirációt a The Band puritán zeneisége adta, és az olyan lemezeken, mint a 461 Ocean Boulevard, a virtuóz gitárfutamok már látványosan a háttérbe szorultak.
Természetesen ez nem azt jelentette, hogy elfelejtett volna gitározni. Az 1970-es évek (1977) egyik csúcslemeze, a Slowhand ékes bizonyítéka annak, hogy még mindig tudott remek riffeket hozni, ha akart. Ám ott volt a „Wonderful Tonight”, egy dal, ami talán nem a legfelvillanyozóbb gitártémájával vonult be a történelembe, hanem egy olyan egyszerű, mégis tökéletes dallammal, amit lehetetlen kiverni a fejünkből. Ezt az új, nyugodtabb és őszintébb irányt egy zenésztársa, egy oklahomai zseni, J.J. Cale mutatta meg neki. Ám az a képesség, hogy egyszerű dolgokat játsszon úgy, hogy azok mégis hatalmasat üssenek, valami olyasmi volt, amit JJ Cale úgy ismert, mint a tenyerét.
Bár Clapton a „Cocaine” című dal feldolgozásával talán segített megismertetni Cale-t egy új közönséggel, kollégája egy teljesen egyedi jelenség volt, és a mérföldhosszú szólók évei után még Clapton is elkezdte észrevenni, hogy a kifinomultság a helyes út. Ahogy azt J.J. Cale is csinálja. Bár imádta az olyan bluesgitárosokat, mint Buddy Guy és Freddie King, az a hatás, amit Cale gyakorolt rá, fontosabb volt, mint azt bárki is gondolta volna. Így nyilatkozott róla:
„Ő a rocktörténelem egyik legfontosabb előadója, aki csendben képviseli a legnagyobb értéket, amellyel a hazája valaha is rendelkezett. Semmi közöm nem akart lenni ahhoz a heavy metal sz*rhoz, ami akkoriban ment. Ki nem állhatom a zajt. Valahogy a virtuozitást akartam látni, vissza akartam térni az alapokhoz, ő pedig kétségtelenül az alapok embere volt. Így hát ő lett az én iránymutatóm.”
Valószínűleg ez az oka annak, hogy Clapton abban az időben nem látta ugyanezt az értéket egy olyan zenekarban, mint a Led Zeppelin. Mindketten a maguk, sajátos módján közelítették meg a bluest, de míg Jimmy Page a lehető legkeményebb hangzásokat hozta ki a zenekarából, Claptont sokkal jobban érdekelte, hogy a gitár úgy szólaljon meg, ahogyan egy nagyszerű soul énekes énekel.
Clapton maga így fogalmaz: „Journeyman... Ez az, aminek szeretném, hogy ismerjenek; szeretem azt gondolni, hogy mesterember vagyok. Úgy érzem, folyamatosan azon dolgozom, hogy tökéletesítsem mesterségemet.”
Lehet, hogy ezzel az új, csendesebb stílussal nem minden régi rajongójának kedvezett. Sőt, talán nem minden lemeze nyerte el a közönség tetszését, de JJ Cale megtanította Claptont arra, hogy mindig legyen őszinte önmagához. A közönség talán nem követi a zenészt a zenei utazásai minden egyes lépésénél, de Clapton megfogadta a tanácsot, és az eredmény egy olyan életmű lett, amely a legmélyebb, legőszintébb bluesig ível.
Elbűvölő játékát a magyar közönség eddig egyetlen egyszer élvezhette, 2006-ban a Budapest Arénában, most azonban ismét együtt tölthetünk egy estét Eric Claptonnal és dalaival május 2-án, az MVM Dome-ban.
Jegyek elsőként a regisztrált Live Nation tagok számára lesznek elérhetők október 7-én, 11 órától, míg a teljes körű jegyértékesítés október 10-én, 11 órakor indul a www.livenation.hu és a www.funcode.hu oldalakon.
