Ha valakiben esetleg hozzám hasonló kérdőjelek fogalmazódnak meg a Mother Mother neve láttán, annak álljon itt egy gyorstalpaló a csapatról:
A kanadai Mother Mother zenekart 2005-ben alapította az énekes-gitáros Ryan Guldemond és húga, Molly Guldemond (ének, billentyűk). Hozzájuk később csatlakozott Ali Siadat dobos és Jasmin Park énekes-billentyűs, valamint Mike Young basszeros. A csapat eklektikus stílusa az indie rock, a pop és az art rock elemeit ötvözi, gyakran meglepő vokális harmóniákkal és ritmusváltásokkal.
A 2020-as években, a TikTok-nak köszönhetően kerültek igazán a figyelem középpontjába: különösen a korai lemezeikről származó dalok, mint a Hayloft, Arms Tonite vagy Burning Pile váltak népszerűvű a fiatalabb generáció körében. Zenéjük – mely gyakran olyan témákat érint, mint a testkép, a nemi szerepek, vagy a kitaszítottság – emellett a nem-bináris közösségek körében is visszhangra talált, amiről Ryan Guldemond így nyilatkozott:
„Óriási megtiszteltetés és hatalmas bók, amikor azt hallom, hogy a zenénk megfelelő háttérzenéje lehet egy olyan bátor önfelfedező utazásnak, amely gyakran szembe megy a társadalmi normákkal.” Guldemond továbbá megjegyezte, hogy a korai zenéjük „nagyon nehezen illeszkedett be a zeneipar szokásos rock- vagy popformátumaiba. [...] Teljes torokból énekeltem, és sokkal androgünebb hangszínem volt. A dalokat áthatották az uniszex vokálharmóniák, valamint az excentrikus, különc, merész dalszövegek. Talán most jött el az ideje annak, hogy az emberek igazán megértsék ezt a zenét.”
A Mother Mother húsz éves fennállása alatt tíz albumot jelentetett meg: Nostalgia című, jubileumi tizedik albumuk, mely mostani turnéjuk apropóját adta, idén júniusban látott napvilágot. A lemez dalai a gyermeki képzelet, az önkeresés és a spirituális nyitottság jegyében születtek, ami tökéletesen összefoglalja a zenekar felfogását és zenei világát. Guldemond az album kapcsán azt nyilatkozta, hogy minden kreatív döntést érzelmek alapján hoztak meg: „A Nostalgia megalkotásakor az volt a célunk, hogy megtestesítsük a gyermeki kreativitást, amely gyakran megfoghatatlanná válik, ahogy öregszünk és túl sok megszokást veszünk fel."
A fentiek tudatában, azzal a jeligével vágtam neki az estének, hogy "ez egy szimpatikus banda – a zenéjüket meg majd élőben meglátjuk... halljuk."
Az első megmosolyogtató élményem úgy másfél órával a koncert kezdése előtt, a tömegközlekedésen ért: átszállásokkal korábban, ránézésre tudtuk, hogy kik azok, akiknek hozzánk hasonlóan az Akváriumba visz az utuk. Pedig elég változatos volt a felhozatal: fekete csipkébe-tüllbe-neccbe öltözött lányok, bő inges, hippi benyomást keltő srácok, neon színek, és persze szivárvány mindenhol – a zenekar tényleg önmagunk és mások elfogadására buzdít.
A koncert előtt aztán bőven volt lehetőségünk újra és újra összefutni korábbi útitársainkkal – az Akvárium előterében ugyanis akkora káosz uralkodott, amin végül már csak nevetett mindenki. A hivatalos kezdés 19:30-ra volt beharangozva, ehhez képest 19:20 körül az – akkorra szép számmal összegyűlt – tömeg némiképp tanácstalanul bolyongva, mégis elszántan próbált beállni a jólnevelten kialakult sorba – ami valójában egy kört formált.
A kör közepén álltunk, körbevettek jó barátok, akik között körbekérdeztünk, tud-e bárki bármit: hol lesz a koncert?, merre menjünk?, mi történik itt? Senki nem tudott semmit. Magunk mellé pillantva ekkor felfedeztünk a tömegbe olvadva két alacsony, feketébe öltözött lányt – egyikük kezében telefon, a másikéban kék szalagok. Karszalagok. Uzsgyi oda, jegy beolvasva, csuklónkon a karszalag, indulunk a NagyHall bejárata felé. Igazából már itt gyanús lehetett volna valami, de hát nem gondol ilyenkor az ember arra, hogy pár perccel a kezdés előtt a karszalagbirtokosok kiváltságos 10%-ába tartozni nem sok jót ígér a koncert kezdésével kapcsolatban…
Fél 8 után pár perccel egy férfi verekedte át magát a tömegen. Megállt az ígéret termének kapuja előtt, és elmondott valamit – a tőle karnyújtásnyi távolságra elhelyezkedő kiváltságos 1%-nak (továbbá azoknak, akik tökélyre fejlesztették a szájról olvasás tudományát). Sebaj, körbekérdezés 2.0 indul – és végre megvan a válasz: a zenekar késésben, törölték a repülőgépüket, így inkább vonatra szálltak (itt már senki sem csodálkozott a késésen), az új kezdés 20:30. Gondoltuk, addig kimegyünk levegőzni, közben pedig, pár önkéntessé avanzsált embertársunkhoz hasonlóan hirdettük a távolabb állók között: "Új kezdés fél 9! Új kezdés fél 9! Új kezdés fél 9!". Hogy az Akvárium személyzetének hogy nem sikerült se ezt az információt, se a karszalag átvételi lehetőségét mindenki számára jól hallhatóan jelezni, örök rejtély marad.
Az így felszabadult egy órában levegőztünk kicsit, majd sokakkal egyetemben letelepedtünk a földre. Azon viccelődtünk, hogy Szabó Bálint mekkora ziccert hagyott ki: közvetlenül a koncert eredeti kezdése előtt vonult el Hadházy szokásos keddi tüntetése a Károly körúton, onnan Bálint lazán leugorhatott volna az Akváriumba elő-előzenekarként szórakoztatni minket egy kis Tavaszi széllel széllel vagy Börtön ablakábannal.
Fél 9-kor aztán végre kinyílt az ajtó, és a tömeg – a biztonságiak szúrós tekintetétől kísérve, szalagos kezét a magasba emelve –, elkezdett beáramlani. Nem mondom, hogy nem futott át az agyamon, hogy ha ez más koncert lenne, kevésbé békés lelkületű rajongókkal, akkor valószínűleg életveszélyben érezném magam. És nem ez volt az egyetlen alkalom, mikor összeszorította a torkomat ez az érzés azon az estén az Akváriumban – de ne szaladjunk előre.
A hangulat megalapozásáról a Stone Sober gondoskodott: egy, némi korai Black Sabbath utánérzéssel megspékelt, alternatív-pszichedelikus rockot játszó duó, akik már csak a női dobos, férfi gitáros-énekes felállás miatt is a magyar The White Stripesként fognak megmaradni az emlékeimben. Az első egy-két dalukra sajnos nem igazán tudtam figyelni – ami nem a zenekar hibája. Valószínűleg a pszichedelikus hatást akarták fokozni a technikusok a színpadi fényekkel, de ennek eredménye csak az lett, hogy felmerült bennem a kérdés: vajon nincs-e eddig fel nem fedezett, lappangó epilepsziám. Időről időre kénytelen voltam eltakarni a szememet, és nem én voltam az egyetlen, aki így tett.
A hangosítás sem kedvezett nekik, ennek ellenére teljes erőbedobással, nulla megállással zenéltek – látszott, hogy minél többet szerettek volna megmutatni magukból a félórás színpadidejük alatt. A közönséggel való kommunikáció ennek megfelelően ki is merült egy „köszönjük szépen, mi voltunk a Stone Sober!” búcsúzásban – csak hogy úgy egy-másfél órával később kapjanak még egy, jóval nagyobb tapsot: a Mother Mother ugyanis megtapsoltatta őket a saját koncertje alatt, elmondva, hogy mekkora megtiszteltetés, hogy ilyen tehetséges helyi bandát ismerhettek meg a Stone Sober személyében. A koncertek végeztével egyébként kint vártak a merch asztalok mellett, és jókedvűen beszélgettek az érdeklődőkkel.
A szünetben az Icona Pop I Love It című slágere dübörgött a hangszórókból – és ekkor valami olyan történt, amire nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, nevessek, vagy egyszerűen csak meneküljek az Akváriumból. A telt házas NagyHallban körbenézve már korábban is motoszkált bennem egy kellemetlen érzés: valamiért a Bataclan jutott eszembe. Nem sokkal később pedig megszólalt az, amit az ember sosem akar hallani egy bezsúfolt koncertteremben: a tűzriadó félreismerhetetlenül vijjogó hangja.
A reakció? A közönség egyszerre, teli torokból, vidáman énekelte tovább: „I don’t care, I love it!” Valahol zseniálisan abszurd volt az egész. Hogy mi indította be a füstjelzőt, sosem derül ki, az viszont különösen megdöbbentő volt, hogy semmiféle hivatalos tájékoztatás nem érkezett, sem a hangszórókból, sem a színpadról. Egy „téves riasztás volt, bocsi, minden oké” bőven elég és megnyugtató lett volna. Ehelyett: semmi.
Úgy tűnt, a telt házas Akváriumban összegyűltek testi és lelki jóléte a pár percre rá színpadra lépő Mother Mothert érdekelte leginkább, akik a közel 2 órás koncertjük során többször is megkérdezték: mindenki jól és biztonságban érzi magát?
Az Akvárium malőrjeit leszámítva jól és biztonságban éreztem magam. A Mother Mother-rajongók alkotta közönség a legaranyosabb (nem tudok rá jobb szót), aminek valaha részese voltam koncerten. Nem volt lökdösődés, tolakodás, és ha valaki véletlenül nekiment a másiknak, azonnal jöttek a bocsánatkérések. Alkoholfogyasztás szempontjából valószínűleg nem volt túl nyereséges az este –kifelé menet, hátrébb láttam néhány eldobott poharat, de elöl, a mi környékünkön senki nem ivott alkoholt.
A Mother Mother a The Sticks című dallal indított, ezt követte az identitás sokszínűségét ünneplő és a nemi sztereotípiákat elutasító Verbatim a banda ikonikus O My Heart (2008) albumáról, melyről olyan slágerek is felcsendültek, mint a Hayloft, az Arms Tonite vagy a Burning Pile. Ez utóbbi vagy megragadt egy korábbi hallgatás után a fülemben, vagy nagyon hasonlít valamire – számomra mindenesetre elnyerte az este legjobb, legfülbemászóbb dala címet a Ghostinggal karöltve.
Az este legkedvesebb pillanata díjat is kiosztottam magamban: miután kiszúrt a tömegben egy pici, rózsaszín, saját kézzel készült unikornist, Ryan Guldemond énekes hivatalosan is kinevezte a banda kabalájának, és a óvatosan dobok elé ültette a koncert hatralévő részére. Rengeteg apró, közvetlen és kedves gesztus és szó bizonyította, hogy ez a zenekar tényleg törődik a rajongóival, raadásul jól értik és jól is beszélik a fiatalabb generáció nyelvét.
Ahogy azok nyelvét is, akik mentális és lelki nehézségekkel küzdenek. A The Cry Forum felvezetéseként a banda arról biztosított mindenkit, hogy nem szégyen sírni, sőt: az érzelmesség, érzékenység szupererő. Az It's Alright előtt pedig arra buzdítottak, hogy nyugodtan vallja be a gondjait akár itt a koncerten is az, aki épp nem élete legvidámabb időszakát éli – nincs abban semmi szégyellni való, tudjátok, hogy szeretünk titeket, és minden rendben lesz.
Elhangzottak dalok természetesen az új Nostalgia albumról is, így a kísérletezőbb, pszichedelikus vonalat képviselő Make Believe és Love to Death, illetve az On and On (Song for Jasmin), amiről kiderült, hogy a zárójeles rész szó szerint értendő: a dal Jasmin Park billentyűs-énekesnőnek íródott, barátságuk tiszteletére. Miután lement az "átlagos" koncertidős szett, a zenekar levonult a színpadról – csak hogy némi színpadrendezés után, a közönséghez még közelebb húzódva tovább zenéljenek.
A Hayloft-ban elmesélt szerelmi tragédia történetét lezáró, zaklatott ritmusvilágú Hayloft II a koncert méltó lezárásának is bizonyulhatott volna, a tömeg azonban újra zúgta: "vissza! vissza!" – és ők újra visszajöttek. Molly Guldemond énekesnő előadta a lassú, telefonfénnyel világítós To Regret című dalt, amelyről megtudtuk, hogy egy karácsony este született, illetve azt is, hogy a barátság mellett a testvéri köteléket is hatalmas becsben tartják a Mother Mother tagjai.
Ezután a zenekar két rajongójának is valószínűleg élete egyik legemlékezetesebb pillanatát ajándékozta: az utolsó két számot ugyanis random módon kiválasztott két rajongó választhatta ki. Így zárta az estét a O My Heart és az Oh Ana. A koncert végén előkerült egy magyar zászló is – ha jól láttam, a zenekar dedikálta, és egy szerencsés rajongó vihette haza. Emellett pengetők, dobverők, setlistek is gazdára találtak: a banda mindent kiosztott emlékbe, amit csak lehetett.
Összességében ugyanazzal a benyomással távoztam, amivel érkeztem: a Mother Mother egy kivételesen szimpatikus zenekar, és különösen nagyra értékelem azt az üzenetet, amit közvetítenek – főleg az elfogadás fontosságát. A zenéjük nem az én világom, de ettől még nagyon jól éreztem magam: jó volt egy este erejéig unikornisnak lenni egy csomó „beautiful weirdo” között.
