Portré

JUDY – „Mi azért megtanultunk alkotni és letenni valamit az asztalra...”

Ha teljes polgári nevén mutatnám be, bizonyára kevesen tudnák, hogy kire gondolok. Ő egyébként Kiss Judit. Ha a legismertebb zenéit említeném, már esélyes, hogy bárki kitalálná, kire is gondolok. Ilyen a Hajnal, Ha újra látom, vagy a Vándor, de ha Judit nevét becézem, és csak Judyként hívom, bizonyára kitalálható az énekesnő kiléte, a Groovehouse énekesnője, Judy a mostani vendégem, aki már huszonhét éve a színpadon zenél.

Judy, hogyha a nevedet kimondom, nyilván minden generáció tudja, hogy ki vagy, téged hív egyébként bárki Juditnak?

Szerintem a szüleim hébe-hóba, de ők sem feltétlen Juditoznak nagyon nagy ritkán, de egyébként nem feltétlen, tehát annyira nem jellemző. Sőt, hogyha valaki nagyon komolyan akar szólítani, akkor az általában mindig használja a rendes nevemet, hogy Kedves Judit, vagy elmegyünk valahova fellépni, és akkor mondjuk valaki nagyon nagyot akar mondani, akkor általában Juditozik. És akkor így mindig furcsán nézek rá, mert ők nem gondolják azt, hogy nekem ez a művésznevem mellett a becenevem is, és hogy engem rendesen így hívnak. Mindig azt mondják, amikor megszólítanak, hogy Judit, akkor rájuk nézek. És akkor mondják, hogy jaj, én azt hittem, az csak a művészneved. De mindegy, ettől függetlenül hallgatok rá, mert nyilván a saját nevem, de egyébként a tesóm adta ezt a nevet. Az a durva, hogy pont ő nem Judyzik, Jurassic, Juci, Jucus, minden vagyok, csak éppen Judy nem most már nála. De nyilván a szakmán belül, meg a baráti körömben, mindenkinek Judy vagyok.

A neved már egy brand. Na de ha visszamegyünk, 26 évvel ezelőtt tűntél föl először egy zenei műsorban. És azt olvastam rólad, hogy te mindig is énekesnő akartál lenni. De miért?

Nem tudom, nyilván azért, mert szerettem nagyon a zenét, és valamiért ez így nagyon gyorsan kiderült a szüleimnek is, hogy állandóan énekelek, állandóan pörgök, a színpadot szeretem, mindig felöltözködöm olyan ruhákba, ami színpadias, úgyhogy gyakorlatilag ez valamiért ösztönös volt. De ez ugyanolyan, mint a gyermekem, aki egyébként most lesz tíz éves, és neki az első pillanattól láttuk azt, hogy ő olyan szinten muzikális, hozzáteszem semmi köze olyan értelemben az énekléshez, meg a zenéhez, viszont annyira szeret táncolni, hogy az valami elképesztő. Az anyukámék már a legelején azt érezték, hogy na ennek a gyereknek a színpadon a helye, és ők ebben nagyon sokat támogattak. Mindig kérdezik, hogy nem féltettek, nyilván féltettek, de mivel látták, hogy annyira, de annyira szeretném ezt, hogy ők ebben nem akartak semmilyen buktatót, nem akartak gátolni ebben a történetben, hanem ők inkább nagyon sok mindenben segítettek. Tehát olyan iskolába írattak, odafigyeltek, hogy a zenei pályán úgymond, ha már én ebben akarok elhelyezkedni, hogy a legjobb helyre vigyenek, és a legjobb helyekről, meg a legjobb emberektől tanuljak, úgyhogy aztán későbbiek folyamán megmérgeztem a tesómat, aki egyébként sportolónak készült, és valamilyen úton-módon gitáros lett, most már ő a Hiperkarma és a Kaukázus zenekar gitárosa, úgyhogy egyszerűen ilyen erővel rendelkezem. Látod?

És hát ugye bekerültél a Groovehouse-ba, tulajdonképpen már tényleg egészen kislánykorodban. Akkoriban ez elképesztő nagy hype-ot kapott, akár a ti zenekarotok is. Ezt te hogyan élted meg kislányként, hogy folyamatosan mentek vidéki szórakozóhelyekre.

Nem annyira voltam kislány, 23 lehettem egyébként.

Majdnem tiniként.

Igen, na így, így a jó. Egyébként akkor még nagyon döcögősen indult a mi karrierünk. Nem volt ez annyira egyszerű, már csak azért is, mert minden egyes téglát mi raktunk fel. Először nem kellettünk a kutyának se, de tényleg.

A hajnalig?

Nem a Hajnal volt az első. A Hajnal volt a pont az i-re, ami már nagyon-nagyon komoly sikereket hozott. A Hajnal című lemezünk volt, úgymond az első olyan lemez, amire már úgy felfigyeltek. Az első lemezünket, ugye érthető módon nem tudtuk promotálni az autóbalesetünk miatt, és valójában az automatikusan megbukott, nem tudtunk mit tenni. Akár lehetett volna sikeres is. Ez csak azért érdekes, mert mindig azt mondják, hogy minket a balesetünk tett híressé, miközben egyébként, hogyha annyira híresített volna minket, akkor az a lemezünk, az nagyon nagyot hasított volna. Nagyon keveset adtunk el, a kutya nem kereste azt a lemezt senki gyakorlatilag, majd utána pár év múlva jött a Hajnal, majd kettő évre a balesetre. Inkább rögös út volt, mintsem egy könnyű kis csettintés. A Hajnal volt az, ami meghozta a sikert, ott volt az, amikor mi magunk sem hittük el, hogy akárhova kapcsoljuk a rádiót, folyamatosan mi szólunk, tehát ahol befejeződött egy zene, már indult a Hajnal. Mindenhova mi kellettünk, nem tudtuk beosztani, a végén volt olyan, hogy a legcsúcsabb, a csúcsok csúcsa volt, az egy nap 11 fellépés. Reggel nyolckor indultunk, és majd hajnali öt órakor fejeztük be. Na, az már fizikailag is fájdalmas volt mondhatni, úgyhogy nem volt egy egyszerű menet, viszont annál hálásabb volt, mert gyakorlatilag mi mindig is ezt szerettük volna csinálni. Nagyon fárasztó volt, viszont megérte, mert mi akkor a legnépszerűbb zenekar voltunk szerintem Magyarországon.

És nem volt furcsa most visszagondolni, hogy akkoriban még az emberek tényleg bulizni jártak, és nem szelfizni, meg telefonkamerával táncolni a tánctéren, hanem nektek tapsolni és énekelni?

Teljesen más világ volt. Mindig mondjuk, hogy jaj, remélem, mi nem fogunk odakerülni, hogy azt mondjuk, hogy bezzeg a mi időnkben, de sajnos tényleg ez van, hogy bezzeg a mi időnkben, mert most szerintem akkorát változott a világ és olyan fordulatot vett, hogy tényleg a like-számok a legfontosabbak. Mindig mondjuk, hogy nahát, akkoriban ha lett volna Facebook, vagy Instagram, mi akkor valami nagyon csúcsokat döntöttünk volna, azt gondolom. Nem egyszerű nyilván megküzdeni, főleg nem azzal a helyzettel, hogy tényleg a like-szám, ami nagyon fontos, és az teljesen mindegy, hogy mi van mögötte. Mi azért megtanultunk alkotni és letenni valamit az asztalra, hogy példaképek lehessünk, és nyilván nekünk ez volt a legfontosabb, hogy olyan módon adjunk példát az embereknek, hogy igazából van tartalom mögötte. Most azért nem fontos, hogy legyen tartalom. Jön egy jó ötlet, és abban a pillanatban persze már tartalmas vagy. Szóval azért más a helyzet, és ezért nagyon nehéz nekünk lépést tartani a mostani helyzettel, mert mi nyilván egy teljesen más generációhoz tartozunk, mert egy más értékrend szerint nőttünk fel, más értékrendet képviseltünk. Annak idején is úgy nyertünk Comet-díjat, hogy nekünk nem volt weboldalunk. Azt se tudtuk, mi az a weboldal. És mindig jöttek oda hozzánk, hogy nekünk van weboldalunk, és azt se tudtuk, mit kérdez. Szóval mi annyira mezeiek voltunk ebben a történetben, hogy egyáltalán nem foglalkoztunk ezzel a formalitással, meg a háttér dolgokkal, hanem mi egyszerűen semmi mást nem csináltunk, csak csináltuk azt, amit szeretünk, és ez nagyon tetszett az embereknek. Ma már nagyon kevés, hogy valaki azt csinálja, amit szeret, és akkor azt a dolgot próbálja továbbadni, eladni, mert most már ehhez mindenféle körítés kell, hogy észrevegyenek. Vagy fura, mert Magyarországon az úgy működik, hogy te hiába voltál annak idején nagyon-nagyon trendi és nagyon jó, most csinálhatsz bármilyen trendit, te már öreg vagy, te már retró vagy, és ez így el van könyvelve, és nagyon nehéz úgy érvényesülni. Tök mindegy, hogy mi történt az elmúlt években, és hogy a négy Comet-díjjelöléséből négyet megnyertünk, teljesen mindegy, mintha nem is történt volna meg, mert minden egyes alkalommal újra kell kezdeni az életünket. Minden olyan lemeznél, a lemezről nem is beszélve, hogy nem tudsz lemezt eladni. Szóval nehéz, más világ, de hát nyilván nem vagyunk irigyek és mindegyik kornak a szépsége megvan, és mi bízunk abban, hogy azért ettől függetlenül fent tudunk mi is maradni.

Az évtizedek elteltek, még mindig a Hajnal című számot várja tőletek a közönség? Mit szóltok a mai divatos szóval élve retro kategorizáláshoz? Csak a régi, nagyon nagy slágereket kérik, lehet-e beadni új slágereket, és egyáltalán maga a retro jelző, az egy szitok, vagy lehet kedves?

Is-is egyébként, mert nincs mese, el kell fogadnunk, hogy mi retro kategória vagyunk. Mikor elkezdtünk retro kategória lenni, ugyan még nem tartoztunk abba, de valamiért odasoroltak. Ez van, igazából nincs mit tenni, nyilván nem akarjuk szépíteni, hogy 18 évesek vagyunk, de ettől függetlenül az a legnagyobb fájdalmunk, hogy hiába csinálsz újat és alkotunk is újat, egyszerűen, figyelj, ne játsszatok már csak a régit, ezt meg ezt, meg ezt. És nem azért nem tudunk azzal bulit csinálni, ami új, mert esetlegesen nem lenne jó, hanem azért, mert nem játssza a rádió. Tehát ahol nem játssza a rádió, nem tud eljutni az emberhez. Viszont teljesen elzárják ezt az utat előttünk. Az új dalainkat a Retro rádió, vagy nem tudom, most melyiket mondjam, az azért nem játssza, mert az már nem a retro kategória. Viszont hiába a retro zenekar játssza ezt, mármint hogy mi, mint ugye, akik be vannak sorolva ebbe, szóval nagyon nehéz újat alkotni. Viszont, hogyha nem alkotsz olyat, akkor nézd már, ezek a régi dalokból játszanak. Szóval sehogy se vagyunk jók, ezért nagyon-nagyon nehéz ezt a dolgot kontrollálni és úgy megjátszani, vagy úgy továbbadni, hogy az eljusson az emberekhez. Tehát ez a legnagyobb gond, hogy valójában jelen állapot szerint az Instagram, Youtube ezek a fórumok azok, ahol esetlegesen el tudod juttatni, de ott nem biztos, hogy meghallja az az ember, aki mondjuk azt mondhatná, hogy te, ez egy jó dal. Ki ez? Kik ezek? Mert nekünk erre is szükségünk lenne, hogy eljusson másokhoz is, ne feltétlen csak a mi körünkhöz, a mi rajongótáborunkhoz, mert annak idején nyilván ezek a rajongók úgy kerültek mellénk, vagy úgy szegődtek mellénk, hogy meghallottak minket a rádióban, és hallottak egy-egy dalunkat. Most nagyon nehéz azért továbbítani, vagy átadni az embereknek azt, amit csinálsz. És egyébként függetlenül attól, hogy a jelen idő szerinti zenéket gyártjunk és próbálunk megújulni, de nagyon nehéz ezt továbbadni, amit mi nagyon szeretnénk pedig, elég távoli vagy elég sok ajtót kell nyitogatnunk ehhez a történethez. Fura, hogy annak idején ez egy csettintés volt, és most ennyit változott a világ.

Arról kérdezhetlek, hogy te egy időben próbáltál Groovehouse-tól külön Judyként is érvényesülni?

Az egy éles vita volt kettőnk között, volt egy jó nagy konfliktusunk. Volt egyfajta besokallás mind a kettő részről, a Zsolti oldalán is (Kárpáti Zsolt a Groovehouse másik tagja), nyilván nálam sokkal több volt, és valamiért akkor én ezt így gondoltam. Pont az volt a bajom, hogy nagyon egy helyben álltunk, és nem történik semmi. Én a nagyon erős skorpió egyéniségemmel szeretek alkotni, és mindig valami új dologba belefogni, és akkor ez valahogy újnak tűnt, de gyakorlatilag sosem tudjuk meg, hogy hogy sikerült volna, mert ugye pont állapotos lettem, és egyetlen egy videoklip tudott kijönni, és utána ez az egész út semmissé vált. Annyira teljesen más feladatom lett az anyasággal, hogy valójában ez valamiért egy jel volt, hogy nekem nem biztos, hogy ez az utam. Hiszek ezekben a jelekben, hogy miért pont akkor, miért pont úgy abban a pillanatban. Szóval én ezt egy kicsit átértékeltem, és úgy gondoltam, hogy nekem azért volt ott egy stop, mert egyébként is nagyon szerettem volna anya lenni és gyermeket szülni. Csak akkor azt éreztem, hogy abban az életformában, amiben a Groovehouse-zal voltunk, hogy nagyon-nagyon sok fellépés, nincs megállás, már az embernek gyomoridege volt ettől az egésztől, nem aludtam eleget, nem volt normál életem, és úgy éreztem, hogy itt nem tud beleférni egy család, egy gyerek. Így meg is oldódott ez a helyzet, és majd rá egy évre beszéltünk először a Zsolttal. Nekünk egyébként is nagyon testvéries a kapcsolatunk, csak az ott egy olyan szünet volt, hogy nem is tudtunk egymásról semmit. Elváltunk.

Fotó: facebook.com/GroovehouseHungary

Időről időre feljön a balesetetek témája a sajtóban, és én ezt semmilyen szinten nem akartam felhozni, viszont onnantól, hogy elkezdtük megszervezni ezt az interjút, folyamatosan az volt bennem, hogy ha rádióinterjúra hívnak téged, akkor benyilall még?

Hát...

Hiszen pont egy rádióinterjúra mentetek.

1998. december 14-én éppen egy rádióinterjúra tartott a csapat, amikor az autójuk egy kamionnal ütközött. Súlyos autóbalesetet szenvedtek, Judy majdnem belehalt. Arca teljesen összeroncsolódott, szinte nem maradt a testében ép csontja, ráadásul a bordái átszúrták a tüdejét, ezért légmellet kapott. Az orvosok egy hónapig küzdöttek az életéért, arcát számtalanszor plasztikáztatták.

Érdekes, hogy nem. Én ezt annyira kipipáltam és feldolgoztam, hogy nekem már ez olyan, mint hogyha mit tudom én, jön a karácsony. Szóval annyira az életemnek olyan pontja és olyan része, és az az érdekes, hogy már nincs rossz érzés bennem. Tehát nem az van bennem, hogy juj, arról ne beszéljünk, mert az fájdalmas. Nyilván, hogyha az ember így mélyebben belemegy, és kell, hogy visszaemlékezzen bizonyos pontokra, nem mondom azt, hogy leányálom volt, mert ez tényleg a legrosszabb ellenségemnek nem kívánnám, viszont már nincsen bennem az a rossz érzés, hogy ott egy törés volt az életemben, vagy bármi. Én inkább úgy helyeztem fel egy polcra, hogy ez egy olyan győztes pont az életemben, amiben én ott maradhattam volna, és mégis volt akkora küzdés bennem is, meg nyilván a Zsoltban is, hogy ezt mi nagyon akartuk, nagyon akartunk túllendülni, és hogy ezt megcsináljuk. Ez nyilván fázisokból áll, tehát nagyon-nagyon hosszú idő volt, tíz évembe tellett gyakorlatilag, amikor mindent a helyére raktam, és minden egyes kocka ott van most már, ahol lenni kell.

D.L.

Fotók: facebook.com/GroovehouseHungary

hirdetés