Lapszemle

Legendák útján címmel megjelent Görögh Attila rock and roll útikönyve

Görögh Attila kreatív producer huszonöt éven át tervezgette, hogy egyszer majd bejárja a Route 66-et, a legendás amerikai országutat. A terv sikerült, itt a musicbackstage.hu-n jelentek meg először rock 'n' roll útinaplói, így büszként osztjuk meg, hogy az utazásról Legendák útján címmel rock and roll útikönyv született, ami a napokban jelent meg. - Ezzel kapcsolatban egy terjedelmes interjú olvasható vele a 24.hu-n!

Amikor elindultál, tudtad, hogy ebből könyv lesz?

Nem, ezért is van, hogy a könyvben a fotók némelyike nagyon turistás. Csak akkor született meg az ötlet, miután hazajöttem: akartam venni itthon egy könyvet a 66-os útról, és csak az az egy volt mindenhol, amit Hobo írt 95-ben. Gondoltam, egy zenés útikönyv hiánypótló lenne.

Milyen kutatómunkát végeztél, mielőtt nekivágtál?

Az eddigi életem volt a kutatómunka. Minden, amit szeretek: a filmek, a zene, a rock and roll. Imádom a blues zenét, főleg a chicagóit, és mindig érdekelt, hogy jutott el oda a blues, és a Mississippi-völgyből, New Orleansból, Chicagóból, hogy vonult át egy egész kontinensen Los Angelesig – ezeket az állomásokat veszem végig. És hogy a blues hogyan ment át rock and rollba. Tehát nem csak a 66-os út ez, hanem egyben a zene útja is.

A kutatás alatt azt is értettem, hogy nyilván nem csak beütöttétek a GPS-be a címeket, aztán hadd szóljon, hanem készült egy lista a helyekről, amik nem maradhatnak ki.

Sok olyan volt, ami nem maradhatott ki, de a legfontosabb cél az volt, hogy nem hagyunk ki semmit az eredeti útvonalból. Ami amúgy nem könnyű, mert sok helyen már nem létezik az eredeti út, így előfordult, hogy szántóföldeken kellett keresztülmennünk. Van a 66-os útnak egy zsebkönyve, amiben méterre pontosan be van rajzolva, hogy hol ment 1936-ban az út – mi azon mentünk végig. Néha csillagtúra-szerűen tettünk kitérőket, mondjuk felmentünk Utahba egy indián rezervátumba, de a régi nyomvonalból nem hagytunk ki egy métert sem. A terv az volt, hogy ezen végig megyünk, van rá negyven napunk, és amit ennyi időbe be tudunk sűríteni, azt megnézzük.

Amikor rohadt napjaid voltak a munkahelyeden, azzal nyugtatgattad magad, hogy most azért dolgozol, hogy majd egyszer ez megtörténhessen?

Jó kérdés, igen, valószínűleg ez mindig bennem volt. Amikor elkezdtem dolgozni, a legelső főnököm meg is kérdezte, hogy mi a célom, mit akarok megvenni a fizetésemből – már akkor is azt mondtam neki, hogy élményeket. Másnak a család, a ház a gyerekkori álma, nekem ez volt. Bújtam a témában írt könyveket, aztán amikor bejött az internet, ott kezdtem olvasgatni róla.

Mikortól vált az álom kézzelfoghatóbbá, mi volt az a pillanat, amikor már a túra időpontját kezdted tervezgetni?

Korábban azt hittem, ez őrült drága projekt, de aztán 2014-ben, amikor először voltam az Egyesült Államokban, rájöttem, hogy nem is annyira elérhetetlen. Anyagilag sem,; és mivel már saját magam főnöke vagyok a munkában, így az időbeosztás sem okozott komolyabb nehézséget. 2014-ben már megfogalmazódott bennem, hogy pár év kérdése, és elindulok. Csak azt nem tudtam, hányan vágunk neki.

Mintha ködösítenél is erről a könyvben: magyar különítményről írsz, és néha többes számban fogalmazol, de semmilyen konkrétumot nem találtam arról, hogy kikkel utaztál. Most már azért elmeséled?

Valóban szándékosan nem részleteztem, ugyanis rontotta volna a könyv olvashatóságát, ha minden egyes sztorinál meg kell magyaráznom, hogy ezt ki mondta. Heten indultunk, ketten fejeztük be, azzal a gyerekkori barátommal, akivel tizenhárom évesen már terveztük, hogy majd mi ezen végig megyünk. A többiek lemorzsolódtak.

Amerika közepén?! Mi történt velük?

A koncepció az volt, hogy lehet hozzám csatlakozni, de senki nem szólhat bele, hogy mikor merre megyünk, és mennyi időt töltünk egy városban. És nyilván akinek nem az az álma, hogy megnézzen minden autótemetőt, végig vizsgáljon minden rozsdakupacot, annak a huszadik ilyen élmény már nem biztos, hogy annyira élvezetes. Vagy például Chuck Berry szülőháza nekem nagyon sokat jelent, másnak viszont lehet, hogy nem. Volt, aki elfáradt, volt, akinek nem volt negyven napja erre, és a munka miatt az út feléig jött velünk. A lényeg, hogy ketten maradtunk.

Mennyire lehet egy ilyen utat előre megtervezni? Itt gondolom, nincs az, hogy otthonról kényelmesen lefoglalsz szállásokat, hiszen nem tudhatjátok előre, mikor értek egy adott városba.

Amerikában ez pont fordítva működik: jobb szeretik, ha az utcáról esik be az ember. Ez alól kivétel Las Vegas, ami inkább az európaiakra van felkészülve, de az ország középső részén az a jellemzőbb, hogy a kamionos ott áll meg, ahol elfárad, és bemegy egy motelba. Magyarországról megtervezni egy ilyen utat szerintem felesleges. Drágább is, ha foglalod: az utcáról beesve esetleg még alkudni is tudsz;, ha éjszaka érkezel, az a legtöbb esetben olcsóbb. Van, ahol azt sem nézik, hányan vagytok: bérelsz egy szobát, és senkit nem érdekel, hányan alszotok benne, nekünk is volt olyan éjszaka, hogy a földön aludtunk, mert úgy jobban kijöttünk anyagilag.

És olyan nem fordulhat elő, hogy nincs szállás? Ott vagytok egy helyen, késő van, és már nincs hol aludni.

Ez csak az igényektől függ. Megteheted, hogy továbbmész egy másik városba, vagy alszol a kocsiban, de szállást mindig találsz – a legkisebb porfészeknek is akár négy-öt városszéli motelje van. A legtöbb városban megtalálható a Holiday Inn, ahová, ha minden kötél szakad, be tudsz menni, de az szerintem túl homogén, nagyon nem Amerika. Mi egyszer se vettük igénybe, inkább aludtunk a kocsiban. Próbáltuk megélni a lázadást, hogy kicsit érezzük, hogy kívülállók, különlegesek vagyunk itt. De olyan is előfordult, hogy találtunk szállást, de amikor beléptünk a szobába, tudtuk, hogy abba az ágyba semmi pénzért nem feküdnénk be.

Közöltétek a szálláshellyel, hogy köszi, de mégsem?

Összenéztünk a haverommal és kifordultunk a szobából. Udvariasak voltunk, és inkább arra fogtuk, hogy drága a szállás, amiről nyilván a moteles is tudta, hogy nem igaz. Már az sem volt túl bizalomgerjesztő, hogy a recepciós egy golyóállónak látszó üveg mögött ült, és egy kicsi rácsos ablakon keresztül nyújtotta ki a kulcsot, hogy nézzük meg a hármast, ő nem jön ki. Már ekkor úgy gondoltuk, nem biztos, hogy nekünk ezen a környéken kell aludnunk, de becsülettel megnéztük a szobát, aztán visszaadtuk a kis ablakon a kulcsot, és gyorsan odébb álltunk.

Tovább is van még, ITT tudod folytatni.

Készítette: Borovitz Tamás/24.hu

Fotó: Mohos Márton/24.hu

hirdetés