Lapszemle

Fenyő Miklós: Made in Hungaria vagyok, magyar termék

Hetvenötödik születésnapját ünnepli a magyar rock and roll ikonikus zenésze, dalszerzője, az örökifjú Fenyő Miklós. Az index.hu-n, a vele készült interjúban arról is szó esik, hogy melyik a jobb: vágyakozni a szeretetre vagy fürdeni a sikerben. A Hungária együttes alapítója szerint lehet, hogy mindkettő fontos, és még az is lehet, hogy egyszerre.

Hol máshol, mint a kedvelt kávézójában beszélgetünk. Saját grundján, ha úgy tetszik, hiszen bár Fenyő Miklós, aki ünnepelt korba lépett, 75 éves lett, kis ideig élt New Yorkban is, életét összekötötte Budapesttel, a XIII. kerülettel, azon belül is a Szent István park minden rezdülésével és illatával. Ma is itt él és alkot, és a Dunapark foteljéből egy paradicsomlé mellett idézi fel mindazt, ami volt, van és lesz.

Ha azt mondom, hogy Fenyő Miklós hetvenöt éves, sokan felkapják a fejüket, mert úgy gondolják, hogy a hetvenöt az „kerek szám”. Az ön életében számítanak, fontosak az évfordulók?

Persze, valamennyire azok, de a lényeg mindig az, hogyan érezzük magunkat, nem pedig az, hogy hány évesek vagyunk éppen.

Hogyan érzi magát?

Akár egy kamasz. Mert bár sok mindent átéltem, az élmények ma is velem vannak, tanítottak és tanítanak ma is, de belül tényleg ugyanolyan kamasz vagyok, kis vagány, aki egykor voltam. És ha az eredeti kérdést innen nézzük, akkor az évek istenigazából nem is számítanak. Nem váltam megkeseredetté, nem fordultam magamba, tisztában vagyok azzal, hogy az életutat, a sikereket meg kell becsülni. De amit még ennél is fontosabbnak tartok, az a szeretet. Legyen az privát vagy a közönség szeretete. Merthogy a koncerteken felém áradó érdeklődés, kíváncsiság, elfogultság, szeretet engem ma is egyre jobb teljesítményre ösztönöz.

rdekes, amit mond, mert talán öt éve, az egyik koncertjén azt kérdezte a közönségtől: jöttök legközelebb is? Aztán ezt a kérdését mintha „megbánta” volna, legalábbis elgondolkodott azon, lehet-e ilyet kérdezni a közönségtől. Ennyi év színpadi jelenlét után sem biztos a közönség szeretetében?

Ez a kérdés valóban elhangzott, s talán még abban is igaza lehet, hogy ezt akkor egy pillanatra megbántam. De emögött csak annyi van, amit nevezhetnék pályafutásom filozófiájának is, hogy én csak

ADDIG VAGYOK A NYILVÁNOSSÁGNAK, AMÍG A KÖZÖNSÉG EZT IGÉNYLI.

Ahogyan én is igénylem a felém áradó szeretetet. Lehet, ez a kérdés akkor kicsit provokatív volt, de csak arra vonatkozott, hogy ezt a figyelmet, ugye, még megkapom.

Önirónia, nevetés

Pedig azt gondolnám, hogy az olyan énekesek, zeneszerzők, előadóművészek, együttesalapítók, mint amilyen ön is, akik koncertről koncertre kiállnak a színpadra, valójában letarolják a zeneipart, azok nem feltétlenül a szeretetet vágyják, hanem élvezni akarják a sikert, fürdeni akarnak annak mámorában.

Valahol mindkét állítás igaz: vágyakozni a szeretetre, fürdeni a sikerben – ha már így fogalmazott. Ez utóbbi nyilvánvalóan ragyogó érzés, és egyben hatalmas ösztönző erő, mégis azt mondom, hogy a szeretetben sokkal jobban szeretek fürdőzni.

Miért?

Talán mert eléggé személyes vagyok. Értem ez alatt azt, hogy mindig is arra vágytam, hogy önmagamért szeressenek. Azért és úgy, amilyen vagyok. Amióta szóló pályán vagyok, harmincöt évnél is több már, hitvallásommá vált, hogy vallomásokat teszek önmagamról. Mindent beleírok a dalaimba, a szövegeimbe. Legyen az tempós, pörgős rock and roll vagy lírai szerzemény. Én a színpadon olyannyira megnyilatkozom, hogy ha egy riporter meg akarna engem ismerni, valójában semmit nem kellene tőlem kérdeznie, elegendő volna az is, ha a dalaimat meghallgatja. De olykor azért kiszólok a közönségnek, és azt kérdezem, hogy jó-e így, jól nézek ki, srácok? Mert jó, ha erről visszajelzés érkezik.

Mi történne akkor, ha a kérdésre a közönség nemmel felelne?

Nevetnék. Bennem azért van annyi önirónia, hogy ezen velük együtt tudjak nevetni. Én is emberből vagyok.

Tehát a hetvenöt éves Fenyő Miklós valójában egy tizenéves kamasz, aki a dalaival másokat szolgál?

Ez volnék én. De közben azért olyan naiv sem maradtam, mint amilyen ifjúként voltam.

Miért, naiv volt?

Hittem az adott szóban, a kézfogásban, a barátságban. Ha valakivel megbeszéltem, hogy ekkor és ekkor ott leszek, mindig pontban megjelentem.

Soha sehonnan nem késett el?

A másikat mindig tisztelem annyira, hogy nem szórakozom az idejével. De visszatekintve abban is naiv voltam, hogy sokszor benéztem érzelmi visszajelzéseket, és előfordult, hogy azt gondoltam, hogy amit és ahogyan én gondolok, azt mások is úgy gondolják. Az emberismeretem egykor nem volt túl erős. Ez mára, szerencsére, megváltozott. Lehet, ebben tényleg benne van hetvenöt évnyi tapasztalat, de igazából azóta tanulom ezt, amióta zenélni kezdtem, amióta kiállok a közönség elé. Volt idő, amikor hamar megsértődtem szavakon vagy bármilyen olyan tetten, amiről azt hittem, ellenem irányul. Ma már persze tudom, hogy sokszor hoztam elhamarkodott ítéletet, és tisztában vagyok azzal, hogy a másik véleménye is lehet annyira értékes, mint az enyém.

Fiatalon ezt nem tudta?

Fiatalon forrófejű voltam, sokszor rosszul mértem fel magamat. Pedig nem szabad azt gondolni, hogy az embernek mindig igaza van. Minden, ami a múltban történt és ahogyan történt, abban bőven benne vannak az én hibáim is. Ma már tudok elnézést kérni és bocsánatot is.

Úgy mondja ezt, mint aki sok mindent és sok mindenkit elveszített már.

Bizonyos mértékű veszteségeket elkönyvelhetek, de embereket nem vesztettem el. Abban nagyon hiszek, hogy amíg élünk, senkit nem veszítünk el, ha képesek vagyunk arra, hogy szembenézzünk saját esendőségünkkel, és azt fel is tudjuk vállalni. Két jó szó és egy bocsánatkérés csodákra képes.

Az interjú folytatása az index.hu-n ITT.

Fotó: index.hu/Keleti Éva / MTI

hirdetés