Amerikai és kanadai koncertek után Fonogram díj, az év hazai hard rock vagy metal albuma vagy hangfelvétele kategóriájában. A legfontosabb magyar szakmai elismerés és a külföldi tapasztalatok mellett a Soundgarden és a grunge kötődéséről mesélt Székely Marci, az Ozone Mama kiváló énekese az egyik belvárosi hard rock kávézó teraszán. Sonic Glory, Chris Cornell, Superunknowns, Memories’ Garden. Pintér Miklós interjúja a grungery.hu-n. https://www.youtube.com/watch?v=qCeSc5x6qRY Szerintem ritkán van olyan, hogy egy frissen megjelenő lemez ennyire egységesen, műfaji korlátoktól függetlenül elismerő kritikát kapjon a különböző zenei médiumokban. Ahogyan mi is, úgy a metalra specializálódott Metal Hammer vagy a régebbi dolgokat előtérbe helyező Classic Rock Magazin újságírói egyaránt dicsérték a Sonic Glory-t. Ráadásul országtól függetlenül, mindenhonnan jöttek ezek a pozitív visszajelzések. Hozott ez valami változást a zenekar életében? Persze, napi szinten érezzük a fokozódó érdeklődést. Egyre több a követőnk a Facebookon, hallgatják a lemezeinket, és szerencsére a koncertjeinkre is egyre többen járnak le. Talán az a legnehezebb dolog egy zenekar életében, hogy megtalálja a közönségét, azokat az embereket, akihez ő szól, akiket megérinthet a zenéje. Azt gondolom, hogy ebből a szempontból Magyarország nagyon nehéz terep, hiszen a szélesebb közönség érdeklődését nehéz úgy elérni, hogy az adott zenekar nem „folyik” a médiából. Mind a mai napig megkapjuk, hogy „Ti hol a fenében voltatok eddig!” (nevet) Mi azt tapasztaljuk, hogy ha valakit viszont sikerül meghódítanunk, akkor az visszatérő rajongóvá válik és viszi a hírünket. Az Ozona Mama menedzsere, Borbola Kati tegnap egy posztban megköszönte a szurkolást, a támogatást, és a rengeteg gratulációt, amit kaptatok, viszont volt egy érdekes dolog az üzenetében, amire felkaptam a fejem. Elindult valamiféle fúrás-faragás azzal kapcsolatban, hogy kinek kell volna nyerni? Ilyenek mindig vannak, de nincs ezzel semmi baj. Szervezési oldalon viszont sokszor fut bele a Kati, hogy úgymond nem vagyunk annyira ismertek. A Fongoram hivatalos oldalán is úgy kommunikálták a győzelmünket, hogy „a szélesebb körben annyira nem ismert Ozone Mama” nyerte a díjat. Oké, ez is egy szubjektív dolog, hogy mi az a „szélesebb körben nem ismert”. A mi kategóriánkban ott volt a European Mantra, ami ufókból áll, zenei zsenikről beszélünk, a Borlai Gergő dobol, a Szappanos a basszusgitáros, a progresszív rocknak az iszonyú technikás részét csinálják. A Road nagyon népszerű, ők a Tankcsapda által kitaposott utat követik, modernebb felfogásban, aztán jelölt volt a Blind Myself, akiknek a Lángoló Gitárok olvasói szerint simán kellett volna nyerni, és ott volt a Sex Action, akik 25 éve zenélnek, és akiket egyébként nagyon tisztelek. Milyen furcsa az élet: nem is olyan régen együtt játszottatok a Mátyás Attila Banddel, most pedig kvázi ellenfelek voltatok Matyi egy másik zenekarával. A G3-ban játszottunk együtt, és én ott találkoztam Matyival először személyesen. Rögtön úgy fogadott minket, hogy puszi-puszi, srácok, de jó, végre találkozunk élőben, és akkor Andrissal egyből rámentek a gitár-technikai szakmázásra, hogy figyelj, milyen gitáreffekteket használsz, hangszedő, stb. Én akkor arrébb is mentem, az az ő dolguk. (nevet) Mondjuk a Fonogram mellett, pont ezek a szakmai visszaigazolások azok, amik nagyon sokat tudnak jelenteni. Matyi egy harminc akárhány éve pályán lévő figura, aki tudja, hogy miről van szó, tudja, hogy milyenek a körülmények. Először találkoztunk, és úgy fogadott, mintha örök barátok lennénk. Szóval ezek azok az élmények, amik a közönség szeretete mellett pozitív visszacsatolást jelentenek. Sokan úgy emlegetnek téged, mint a magyar Chris Cornellt. Nagyon örülök annak, hogy hozzá hasonlítanak, mert ő a XX. század egyik legnagyobb rockénekese. 13 éves koromig kizárólag klasszikus zenét hallgattam, azt énekeltem, azt tanultam. Nekem azok a zenei alapok. Aztán rácuppantunk a Beatles-re, főleg az áttörésük előtti hamburgi korszakra, amikor még Chuck Berry, meg Elvis dalokat játszottak napi nyolc órában valami lepukkant bárban. Laza, vidám rock n’ roll életérzés volt. Ez volt az, ami először megfogott engem. Közben ott voltunk a ’90-es évek elején-közepén, de én sohasem mentem komolyabban utána annak, hogy éppen milyen zenék szólnak. Ez volt az MTV legjobb korszaka: MTV unplugged, a Most Wanted Ray Cokes-szal, és akkor jött a Nirvana. Mindenki elkezdett Nirvana pólóba járkálni, és én nem értettem, hogy mitől annyira nagy dolog ez. Viszont engem csak később, a New Yorki unplugged koncerten keresztül érintett meg. Azt gondolom, hogy akkor értettem meg Kurt Cobaint. [És amikor Marci ezt kimondta, a hangfalakból megszólalt a Polly – PM] Mi volt az első grunge album egyébként, ami megfogott? Az első kattanás a Pearl Jam volt, de nem a Ten, hanem a Vs. Kölcsönkaptam egy kazettát egy kedves barátnőmtől, Mezei Hajnitól, és akkor az többé nem is nagyon került ki a walkmanemből. És az kazetta a mai napig nálam van. Bocs, Hajni! (nevet) Nekem a Pearl Jamet a mai napig a Vs. jelenti. Szerintem az a mesterművük. Nem nagyon unatkozol, akár azt is mondhatnám, hogy talán túl is vagy terhelve zenei szempontból. Az Ozone Mama mellett énekelsz a Memories’ Gardenben és a Superunknowns-ba is. Mennyire vannak szerinted hatással egymásra ezek a formációk az énekstílusodat tekintve? A Memories’ Gardenbe két évvel korábban kerültem, mint az Ozone Mamába. A zenekar már 1992 óta létezik, a magyar grunge hajnalán indult, ott volt a Sziget nagyszínpadán a Jethro Tull előtt, orosz-észt-finn turné, ilyenek. Több korszaka volt a bandának, Kocsondi Csaba az állandó tag, ő vitte tovább a nevet. Csaba egy zseniális gitáros, aki nem szóban, hanem zenében kommunikál. Sokat köszönhetek neki és a többieknek. A Memories’ Garden volt az, ahol a jelenlegi énekstílusom leginkább ki tudott fejlődni, és meg tudtam tanulni hangszerként használni a hangomat, de baromi jó iskola volt kreativitás és kísérletezés szempontjából is. Sokáig párhuzamosan ment a két zenekar, de az utóbbi időben a Memories’ Garden megmaradt baráti örömzenélésnek: sajnos egyre kevesebbet tudunk vele foglalkozni, de valamiféle bölcsőként azért megmaradt nekem. Az OM talán esszenciálisabb. Azokat a dolgokat, amiket gyerekkorom óta hallgatok vagy énekelek, amik beleivódtak, mind meg is jelennek az Ozone Mama dalokban valamiféle nem-tudatos módon. De a fejlődés nagyon fontos. Mondjuk, a Kings and Rulers-t három évvel ezelőtt nem tudtam volna így elénekelni. A teljes interjút érdemes elolvasni ITT.
Lapszemle
TI HOL A FENÉBEN VOLTATOK EDDIG? - OZONE MAMA INTERJÚ A GRUNGERY.HU-N
Amerikai és kanadai koncertek után Fonogram díj, az év hazai hard rock vagy metal albuma vagy hangfelvétele kategóriájában. A legfontosabb magyar szakmai elismerés és a külföldi tapasztalatok mellett a Soundgarden és a grunge kötődéséről mesélt Székely Marci, az Ozone Mama kiváló énekese az egyik belvárosi hard rock kávézó teraszán. Sonic Glory, Chris Cornell, Superunknowns, Memories’ Garden. Pintér Miklós interjúja a grungery.hu-n. https://www.youtube.com/watch?v=qCeSc5x6qRY Szerintem ritkán van olyan, hogy egy frissen megjelenő lemez ennyire egységesen, műfaji korlátoktól függetlenül elismerő kritikát kapjon a különböző zenei médiumokban. Ahogyan mi is, úgy a metalra specializálódott Metal Hammer vagy a régebbi dolgokat előtérbe helyező Classic Rock Magazin újságírói egyaránt dicsérték a Sonic Glory-t. Ráadásul országtól függetlenül, mindenhonnan jöttek ezek a pozitív visszajelzések. Hozott ez valami változást a zenekar életében? Persze, napi szinten érezzük a fokozódó érdeklődést. Egyre több a követőnk a Facebookon, hallgatják a lemezeinket, és szerencsére a koncertjeinkre is egyre többen járnak le. Talán az a legnehezebb dolog egy zenekar életében, hogy megtalálja a közönségét, azokat az embereket, akihez ő szól, akiket megérinthet a zenéje. Azt gondolom, hogy ebből a szempontból Magyarország nagyon nehéz terep, hiszen a szélesebb közönség érdeklődését nehéz úgy elérni, hogy az adott zenekar nem „folyik” a médiából. Mind a mai napig megkapjuk, hogy „Ti hol a fenében voltatok eddig!” (nevet) Mi azt tapasztaljuk, hogy ha valakit viszont sikerül meghódítanunk, akkor az visszatérő rajongóvá válik és viszi a hírünket. Az Ozona Mama menedzsere, Borbola Kati tegnap egy posztban megköszönte a szurkolást, a támogatást, és a rengeteg gratulációt, amit kaptatok, viszont volt egy érdekes dolog az üzenetében, amire felkaptam a fejem. Elindult valamiféle fúrás-faragás azzal kapcsolatban, hogy kinek kell volna nyerni? Ilyenek mindig vannak, de nincs ezzel semmi baj. Szervezési oldalon viszont sokszor fut bele a Kati, hogy úgymond nem vagyunk annyira ismertek. A Fongoram hivatalos oldalán is úgy kommunikálták a győzelmünket, hogy „a szélesebb körben annyira nem ismert Ozone Mama” nyerte a díjat. Oké, ez is egy szubjektív dolog, hogy mi az a „szélesebb körben nem ismert”. A mi kategóriánkban ott volt a European Mantra, ami ufókból áll, zenei zsenikről beszélünk, a Borlai Gergő dobol, a Szappanos a basszusgitáros, a progresszív rocknak az iszonyú technikás részét csinálják. A Road nagyon népszerű, ők a Tankcsapda által kitaposott utat követik, modernebb felfogásban, aztán jelölt volt a Blind Myself, akiknek a Lángoló Gitárok olvasói szerint simán kellett volna nyerni, és ott volt a Sex Action, akik 25 éve zenélnek, és akiket egyébként nagyon tisztelek. Milyen furcsa az élet: nem is olyan régen együtt játszottatok a Mátyás Attila Banddel, most pedig kvázi ellenfelek voltatok Matyi egy másik zenekarával. A G3-ban játszottunk együtt, és én ott találkoztam Matyival először személyesen. Rögtön úgy fogadott minket, hogy puszi-puszi, srácok, de jó, végre találkozunk élőben, és akkor Andrissal egyből rámentek a gitár-technikai szakmázásra, hogy figyelj, milyen gitáreffekteket használsz, hangszedő, stb. Én akkor arrébb is mentem, az az ő dolguk. (nevet) Mondjuk a Fonogram mellett, pont ezek a szakmai visszaigazolások azok, amik nagyon sokat tudnak jelenteni. Matyi egy harminc akárhány éve pályán lévő figura, aki tudja, hogy miről van szó, tudja, hogy milyenek a körülmények. Először találkoztunk, és úgy fogadott, mintha örök barátok lennénk. Szóval ezek azok az élmények, amik a közönség szeretete mellett pozitív visszacsatolást jelentenek. Sokan úgy emlegetnek téged, mint a magyar Chris Cornellt. Nagyon örülök annak, hogy hozzá hasonlítanak, mert ő a XX. század egyik legnagyobb rockénekese. 13 éves koromig kizárólag klasszikus zenét hallgattam, azt énekeltem, azt tanultam. Nekem azok a zenei alapok. Aztán rácuppantunk a Beatles-re, főleg az áttörésük előtti hamburgi korszakra, amikor még Chuck Berry, meg Elvis dalokat játszottak napi nyolc órában valami lepukkant bárban. Laza, vidám rock n’ roll életérzés volt. Ez volt az, ami először megfogott engem. Közben ott voltunk a ’90-es évek elején-közepén, de én sohasem mentem komolyabban utána annak, hogy éppen milyen zenék szólnak. Ez volt az MTV legjobb korszaka: MTV unplugged, a Most Wanted Ray Cokes-szal, és akkor jött a Nirvana. Mindenki elkezdett Nirvana pólóba járkálni, és én nem értettem, hogy mitől annyira nagy dolog ez. Viszont engem csak később, a New Yorki unplugged koncerten keresztül érintett meg. Azt gondolom, hogy akkor értettem meg Kurt Cobaint. [És amikor Marci ezt kimondta, a hangfalakból megszólalt a Polly – PM] Mi volt az első grunge album egyébként, ami megfogott? Az első kattanás a Pearl Jam volt, de nem a Ten, hanem a Vs. Kölcsönkaptam egy kazettát egy kedves barátnőmtől, Mezei Hajnitól, és akkor az többé nem is nagyon került ki a walkmanemből. És az kazetta a mai napig nálam van. Bocs, Hajni! (nevet) Nekem a Pearl Jamet a mai napig a Vs. jelenti. Szerintem az a mesterművük. Nem nagyon unatkozol, akár azt is mondhatnám, hogy talán túl is vagy terhelve zenei szempontból. Az Ozone Mama mellett énekelsz a Memories’ Gardenben és a Superunknowns-ba is. Mennyire vannak szerinted hatással egymásra ezek a formációk az énekstílusodat tekintve? A Memories’ Gardenbe két évvel korábban kerültem, mint az Ozone Mamába. A zenekar már 1992 óta létezik, a magyar grunge hajnalán indult, ott volt a Sziget nagyszínpadán a Jethro Tull előtt, orosz-észt-finn turné, ilyenek. Több korszaka volt a bandának, Kocsondi Csaba az állandó tag, ő vitte tovább a nevet. Csaba egy zseniális gitáros, aki nem szóban, hanem zenében kommunikál. Sokat köszönhetek neki és a többieknek. A Memories’ Garden volt az, ahol a jelenlegi énekstílusom leginkább ki tudott fejlődni, és meg tudtam tanulni hangszerként használni a hangomat, de baromi jó iskola volt kreativitás és kísérletezés szempontjából is. Sokáig párhuzamosan ment a két zenekar, de az utóbbi időben a Memories’ Garden megmaradt baráti örömzenélésnek: sajnos egyre kevesebbet tudunk vele foglalkozni, de valamiféle bölcsőként azért megmaradt nekem. Az OM talán esszenciálisabb. Azokat a dolgokat, amiket gyerekkorom óta hallgatok vagy énekelek, amik beleivódtak, mind meg is jelennek az Ozone Mama dalokban valamiféle nem-tudatos módon. De a fejlődés nagyon fontos. Mondjuk, a Kings and Rulers-t három évvel ezelőtt nem tudtam volna így elénekelni. A teljes interjút érdemes elolvasni ITT.
