De kezdjük az elején: Hat éve egy prágai Rammstein koncertre mentünk a drága feleségemmel és nem akartunk kocsival menni, mondván, milyen fasza lesz elvonatozni és mindenki tud nyugodtan inni. Akkor hazafelé megfogadtuk, hogy soha többé nem megyünk vonattal. Teltek az évek, az emlékek fakultak és most úgy döntöttünk, hogy nem megyünk kocsival, milyen fasza lesz elvonatozni és mindenki tud nyugodtan inni. Most ismét megfogadtuk hazafelé, hogy soha többé nem vonatozunk. Hat év múlva újra elfelejtem mennyire rossz volt... Miért? A cikk végén kiderül.
Reggel fél hétkor indult a vonat Párkányból és egy laza öt és fél órás út várt ránk. Csatlakozott hozzánk egyetlen testvérem is, akinek ez volt az ötvenedik szülinapi ajándéka. Igazi feketeöves AC/DC rajongó, de úgy hozta az élet, hogy mindig lecsúszott a koncertjükről. De most végre elveszíti AC/DC szüzességét. Utoljára a tesómmal Prágában 2003-ban voltam, akkor Rolling Stones koncertre mentünk egy Opel Astra Caravannal, ami a koncert után a szállásunk is volt. Most már vén trógerek vagyunk, kell a hotel. Pontban 12:15-re begurul a vonat a prágai főpályaudvarra, tömve AC/DC pólós emberekkel. Fiatalok, idősek, minden korosztály képviseli magát. A pályaudvar tiszta, semmi ammónia szag, már-már azt gondolnám egy egészségügyi intézményben vagyunk olyan tisztaság van, de aztán eszembe jut a János-kórház és rájövök, hogy azok sokkal szakadtabbak.
A szállást elfoglaljuk, kis pihi és irány prágai söröket iszogatni, amibe annyira belefeledkeztünk, hogy a koncert első dalát le is késtük. ( If You Want Blood) De csak egy dalt csúsztunk le, a MÁV-hoz képest atomóra pontossággal érkeztünk. A reptér tömve, aki nem vett jegyet, azok a közeli búzamezőn taposták le a csehek éves kenyér adagját. Gyors sör vételezés és már húz is be minket a ritmus a tömegbe. Minden szőr vigyázzban áll rajtam ahogy meghallom a második nóta riffjét. Back in Black! Óóóó drága anyám! Ez az, ez kell nekem, lüktessen a mellkasomban a dob és a basszus, a gitár pedig az agyamat lője ki Kapu Tibor után az űrbe. És innentől kezdve nem volt megállás se a színpadon, se a nézőtéren. Mindenhol ugráltak az emberek. Léggitár a vállamról azonnal a kezembe esik és ez az utolsó dalig ott is marad. Kicsit több mint két órán át téptem, húrszakadás nélkül.
Az AC/DC utoljára 2016-ban lépett fel ugyanitt, akkor Axl Rose ugrott be Brian Johnson helyére, aki akkor egészségügyi okok miatt nem tudott színpadra állni. Most azonban minden a „klasszikus” rendben ment: Johnson újra a mikrofon mögé állt, és bár a közönséggel alig kommunikált, jelenléte végig uralta az estét. Több, mint 60 ezer rajongó látogatott ki a régi reptérre, köztük ott volt Csehország elnöke, Petr Pavel is – ahogy mondani szokás: ha AC/DC van a városban, mindenki ott van. Még az is, aki nem a városban lakik.
A zenekar emblematikus figurája, a másik frontember, a 70 éves Angus Young, a gitározás és a rock and roll origója, a zabolátlan gitárhős. Na ez a nem éppen fiatal fószer végig szökdécselt keresztül a színpadon, pörgött, hajlongott és szólózott – és ahogy egy dal végére ért, egy ugrással jelezte: itt most csend következik. Megidézte mindazt, amiért a világ öt évtizede imádja őt. De az imádja jelző nem elég rá, mert inkább isteni magasságokba emelte őt minden rockzenét szerető ember. Ő a zenekar gerince, aki most is a tőle megszokott piros iskolai egyenruhában, sapkában és nyakkendőben lépett színpadra. Ez az ötlet nővérétől, Margarettől származik, aki azt mondta: „Ha otthon is így játszol, játssz így a színpadon is.” Ő az egyetlen gitáros a világon, aki közel ötven éve ugyanabban a jelmezben zenél – és még mindig képes a közönség figyelmét magára vonni. Fizikai jelenléte, kacsajárása (duckwalk tisztelegve Chuck Berry előtt), gitártrükkjei és virtuozitása minden pillanatban uralta a színpadot. Csak elég ha penget egyet és felemeli a kezét az égbe, azonnal üvölt a nézőtéren mindenki egytől egyig. Mint egy kibaszott idomár, azt csináljuk, amit csak kér.
A show fénypontja a Let There Be Rock című dalban eljátszott közel negyedórás gitárszóló volt: emelvényen emelkedett a tömeg fölé, konfettieső közepette és csak nyomta a szólót. A koncert műsora nem akart új utakat járni – és nem is kellett. Én egy AC/DC dallal is elvagyok egész este. A banda a 2020-as Power Up című albumról csak két dalt játszott (Demon Fire, Shot In The Dark), a többi húsz dal a klasszikusok közül került ki: Back in Black, Hells Bells, Highway to Hell, Thunderstruck, You Shook Me All Night Long, TNT... Teljes setlist a cikk végén.
A látványvilág ezúttal főként digitális volt: a hatalmas LED-falakon vetített animációk, digitális tüzek és villámok, valamint ikonikus AC/DC elemek váltották egymást. A régi színpadi kellékek – például a vonat vagy a gumibaba – már csak virtuálisan jelentek meg. A koncert több mint két órás volt, és a zenekar tagjai szinte megállás nélkül dolgoztak. A szünetek alatt elsötétültek a kivetítők, hogy a banda friss levegőhöz és vízhez jusson a harmincfokos hőségben. A zenekar tagjai – köztük a Malcolm Youngot helyettesítő Stevie Young, a basszusgitáros Chris Chaney, és az új dobos, Matt Laug – megbízhatóan hozták a háttérmunkát. Mint a svájci-óra, olyan pontosan adták az alapot.
Brian Johnson hangja a koncert első felében még jól működött, de a műsor közepén kezdett elgyengülni, néhol egy oktávval lejjebb fejezte be a sorokat, de ha figyelembe vesszük Brian korát és azt a nem elhanyagolható tényt, hogy milyen hangszínt kell kiénekelnie, akkor azért ez igencsak elnézhető. A közönség azonban nem hagyta magára: együtt énekelték vele a refréneket, a hangmérnökök pedig diszkréten lejjebb vették a mikrofonját. De kit érdekel, ez az AC/DC, ha kussban állnak a színpadon akkor is nézem őket akár reggelig is. A korukból fakadó fáradtság jelei néha érzékelhetők, de ettől függetlenül mindent megtesznek, hogy ugyanolyan szenvedéllyel játsszanak, mint korábban. Az előre jelzett zivatar végül nem érkezett meg, csak egy nyári zápor frissítette fel a forró estét. A narancsszínbe öltözött égbolt tökéletes háttérként szolgált az utolsó dalhoz: „For Those About to Rock (We Salute You)”. A tűzijáték pedig méltó lezárása volt ennek a felejthetetlen koncertnek.
Bár egyesek szerint az AC/DC zenéje nem túl változatos, de ez a fajta állandóság lett a védjegyük. Nincsenek nagy stiláris váltások, balladák vagy politikai üzenetek – csak a klasszikus, sűrű riffekre épülő, lendületes hard rock, amely generációkat köt össze. A zenekar nem beszélt sokat (értsd, semmit) – nem is kellett. Az AC/DC nem filozofál, nem politizál, nem bölcselkedik, nem próbál újat mutatni. Ők a rock and roll tiszta, nyers és őszinte hangját képviselik – ugyanazzal az erővel és lendülettel, mint ötven évvel ezelőtt. Nem akarok semmi mást, csak szóljon a rock and roll, tépje Angus a gitárt és közben az ég felé emeljem a metal villát. Aki ezért szereti őket, az most is boldogan távozott a prágai éjszakába. Bár a prágai éjszakába mindig boldogság távozni.
Bár az évek múlnak, az AC/DC szellemisége, energiája és színpadi jelenléte mit sem kopott. Hiába az évtizedek, a tagcserék, vagy az új zenei trendek – az AC/DC még mindig azt adja, amit ígér: lehengerlő rock and rollt, közvetlen energiát és időtlen klasszikusokat. Lehet, hogy már nem pörögnek annyit, mint harmincévesen – de az őszinte rock and roll még mindig ott lobog bennük. Prága után biztosra vehetjük: ez a turné nem pusztán nosztalgiázás, hanem élő bizonyítéka annak, hogy a rock örök – csak néha egy iskolai egyenruhát visel.
A vonat. Másnap 11:42-kor indulna a vonatunk, ami 20 percet késik. Ezt a 20 perc késést Párkányig sikerült másfél órára duzzasztani. 17:27 helyett, 18:55-re érkeztünk meg. És hogy miért éppen Párkányból indultunk? Nos, amikor a feleségemmel a Rammstein koncertre tartottunk, még Pilisvörösváron laktunk. Hajnalban keltünk, elindultunk a Nyugati pályaudvarra, majd felszálltunk a prágai vonatra, és élveztük a táj látványát az ablakból. Aztán, körülbelül két óra tíz perc utazás után ránéztünk a térképre – és megdöbbenve láttuk, hogy alig negyven kilométerre vagyunk az otthonunktól, ahonnan hajnalban elindultunk.
Setlist: If You Want Blood (You've Got It, Back in Black, Demon Fire, Shot Down in Flames, Thunderstruck, Have a Drink on Me, Hells Bells, Shot in the Dark, Stiff Upper Lip, Highway To Hell, Shoot to Thrill, SIn City, Rock 'n' Roll Train, Dirty Deeds Done Dirt Cheap, High Voltage, Riff Raff, You Shook Me All Night Long, Whole Lotta Rosie, Let There Be Rock, T.N.T., For Those About to Rock
