Ha jól számolom, akkor a negyedik Kravitz koncertem volt a kedd esti buli, mert hiába nem nekem szólnak a dalai, a csávó valahogy hozzám nőtt. Részese az életemnek, mert amikor a kilencvenes években berobbant az Are you gonna go my way gitártémája, azóta várom, hogy mikor teljesedik ki. Mármint az én zenei ízlésvilágom felé mikor teljesedik ki. Kedd este nem tudtam eldönteni, hogy egy rockkoncertre megyek, vagy egy laza soul-funk-pop-pszihedelikus buliba. Nem tudom behatárolni az embert, és mintha Prince és Danko Jones lenne egybegyúrva, és Jimi Hendrixel lenne fűszerezve. Vagy, ahogy mondani szoktam, Lenny Kravitz a rockzene Enrique Iglesias-a. Tökéletesen tisztában van testi adottságaival, és ezt használja is a klipjeiben és a koncerteken. De azt tudni kell, hogy ezt a testet nem adják ingyen. Insta oldán előszeretettel posztol az edzéseiről. Kicsit frusztrálva is éreztem magam, hogy ez az ember 14 évvel idősebb nálam, és pont tizennégyszer néz ki jobban, mint én.
Viszont azt megkockáztatom, ha Lenny egy pocakos rocker lenne, akkor talán csak a Barba Negrát tudná megtölteni. Ez a kiváltság csak Brian Johnsonéknak jár, az AC/DC zenekarnak, akik pocakosan, kopaszodva minden építményt képesek megtömni. Eme megállapítás viszont nem azt jelenti, hogy Lenny ne tudna zenélni, mert az a négy Grammy – díj nem véletlenül esett a zsebébe. Ráadásul egyhuzamban, 1999 és 2002 között, amivel rekordot állított fel. A négy győztes dal a Fly Away, az American Woman, az Again és a Dig In volt. Külsejét ugyan úgy ügyesen használja, mint muzikalitását, és utat talált a női szívek felé. Pont az a rosszfiú, akit még azért simán bemutat az anyukának bármelyik lány. Nem káromkodik, óvatosan fogalmaz, búgató hangja van, érzékeny és úgy mozog, hogy azt még a férfiak is elismerően konstatálják. Az Arénában az egy négyzetméterre eső féltékeny férfiak száma már az első dalnál világcsúcsot döntött kedd este.
Pontban 21 órakor elsötétül a terem és berobban a hangfalakból a gitár. Vibráló fények, irgalmatlan hangerő és a legnagyobb slágerével, az Are you gonna go my my way klasszikussal tudatosítja velünk, hogy Lenny Kravitz megérkezett. Nem ám csak úgy immel - ámmal, hanem izomból rúgja ránk az Aréna ajtaját. Szűk bőrnadrág, köldökig kigombolt ing, napszemüveg, hajzuhatag, borosta és a legnagyobb csajozó eszköz, az elektromos gitár, amiből üvölt az elmúlt harminc év legjobban megírt gitártémája.
Az Aréna megőrül, az emberek állnak fel a tribünön a székekből, de a többségében konformista közönség nehezen viseli, ha nem tudja nyugodtan enni a popcornt a koncert közben. Mintha valami elcseszett moziban lennék, ahol a teherautó platónyi pattogatott kukorica és a literes kóla olyan gyorsan megy le a torkokon, mint kövér gyerek a libikókán.
A Minister of Rock and Roll és a TK421 dalokkal próbálja a hangulatot a magasban tartani, de az érzésem az, hogy ha csak szimplán állna csendben a színpadon, akkor is jól éreznék magukat a rajongók. Amúgy a TK421 jelentése egészen egyszerű, nem kell sokat mögé gondolni, csupán csak a Star Warsban a Millennium Falcont őrző rohamosztagos neve. A zenekar minden tagjának kivan pattintva a teste, mintha atléták lennének a színpadon, szálkásabbak, mint egy keszegraj. És ha azt gondoljuk, hogy csak nők állnak az első sorokban, akkor tévedünk, mert a kőkemény borotválatlan szívű férfiak is ott toporognak a színpad előtt. Nem lehet gitárhősünket azzal vádolni, hogy követi a divatot, hisz zeneileg is egy kaméleon, és inkább a hetvenes években lenne a helye, és nem 2024-ben. De mégis működik. Februárban fellépett a People's Choice Awards díjátadón, ahol átvette a Zenei Ikon-díjat is. Köszönőbeszédében tanácsot adott a feltörekvő művészeknek: „Soha ne kövessétek a trendeket, határozzátok meg a saját tempótokat.”
A TK421 dal klipjében Lenny a teljes meztelenségig megy el, pont még megtartva azt a határt, ami még nem 18-as karika. Ezt a klipet látva kezdtem el gondolkodni, hogy ennek mi értelme egy ilyen zseni esetében. Tóth Andinál megértem a bugyiban vonaglást egy fa körül, mert a nőiessége mögött nincs zenei tartalom, de könyörgöm, Lenny Kravitz azért mégis csak egy zenei mogul. Dalszerzőként, zenészként, producerként olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Madonna, Vanessa Paradis, Slash, Sean Lennon, Steven Tyler (Aerosmith), Mick Jagger, Michael Jackson, Al Green és Curtis Mayfield. Lemezeiből több mint negyvenmillió fogyott világszerte, nemrég pedig beválasztották a 2023-as hollywoodi Hírességek Sétányának jelöltjei közé.
A negyedik dal, az I’m a Believer után jön a melankólikus, érzelmek húrjait pengető középső blokk, amely hemzseg a virtuóz zenei megoldásoktól. A szívek olvadnak, a szem bepárásodik, hisz ő írta anno Madonnának is a Justify My Love-ot, a férfiak pedig kimennek italért. A színpadon mindenhol ledfalak és minden dalnál más vizuállal hangolják össze a dalokat. Tökéletesen működik, élvezet nézni és hallgatni is a koncertet. Remek zenészek veszik körbe őt. A fúvósok, a dobos, billentyűs, basszer és a gitáros is tökéletesen dolgoznak Lenny alá. Pont annyira vannak jelen a színpadon, amennyire kell. Nem veszik el a figyelmet a főszereplőről, de mégis ott vannak, és a háttérből gyúrják egésszé az estét. Bár ha belegondolok, hogy ugyan ki lenne képes Lenny Kravitzről a figyelmet elvenni, akkor nem nagyon találok erre a szerepre senkit sem ezen a bolygón.
Az utolsó harmadra megkaptuk ismét a slágerrobbanást, amiben benne volt a The Who által megírt és sikerre vitt American Woman, a Grammy - díjas Fly Away, vagy a It Ain't Over 'Til It's Over, ami akár egy Prince dal is lehetne, ahogy csendben beoson a fülünkbe.
Lenny hangja semmit nem kopott az évtizedek alatt, mintha otthon hallgatnám lemezen a dalokat, annyira rendben van minden. Hiába próbálok fogást találni a teljes zenekaron, hibátlanul szórakoztatnak minket. Úgy ugrálnak a stílusok és a műfajok között, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nem lehet unatkozni egy percet sem, a csávó hatvan évesen maga a stílus, minden mozdulata pont akkor jön, amikor kell, pont úgy dobálja a haját, ahogy kell, úgy fogja a gitárt, ahogy kell és pont olyan dalokat rakott össze erre a turnéra, amiktől nem lesz senkiben hiányérzet. Mert ez az ember pont azt csinálja, amire született. Mennyivel szegényebb lenne a világ, ha ez a figura valahol Amerika egy zsákfalujában dolgozna valamelyik gyorsétteremben. És miből gondolom, hogy Lenny Kravitz leénekelte a női bugyikat Budapesten? A feleségem a koncert után hazafelé menet csak ennyit tudott mondani:
- "Na jó, megérne egy ajtócsapkodást!"
Én meg a koncert közben arról beszéltem neki, hogy dalaiban az éneklés mellett, gitározik valamint több hangszeren (basszusgitár, dob, billentyűs, ütős és fúvós hangszerek) is játszik. Felvételeit maga készíti stúdiójában… Oké értem, tényleg jól néz ki. Lenny Kravitz hatvan évesen is olyan lendületben van, mintha debütáló albumával turnézna. A Blue Electric Light album a tizenkettedik a sorban, és a funkos – rockos lüktetésű lemez egy nyugdíjkorhatárt kapargató zenész alkotása. Még mindig a legnagyobbaknak kijáró tisztelet jár neki, mert akinek a tizenkét albumán nincs két hasonló dala sem, az nem más, mint egy zenei géniusz.
- Are You Gonna Go My Way
- Minister of Rock 'n Roll
- TK421
- I'm a Believer
- I Belong to You
- Stillness of Heart
- Believe
- Fear
- Low
- Paralyzed
- The Chamber
- It Ain't Over 'Til It's Over
- Again
- Always On The Run
- American Woman
- Fly Away
- Human
- Let Love Rule
