Már-már közhelyszámba megy, hogy 2018 júniusának budapesti koncertkínálata több mint bőséges, főleg egy akár néhány évvel ezelőtti perspektívából nézve. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a kora nyári arénaturnék immár nem állnak meg valahol az ország nyugati határa előtt, hanem - köszönhetően a hazai promóterek eléggé nem dícsérhető munkájának - végre tényleg elérnek hozzánk az esetek egy jelentős részében. A sűrű felhozatalból az egyik legtöbb izgalmat pont egy olyan koncert ígérte, amelyről lehetett sejteni, hogy messze nem lesz teltházas, viszont egy kultikus, itthon még nem látott zenekar lép színpadra. Az Arcade Fire kapcsán többször elhangzott már, hogy koncertjein azokat is lenyűgözi, akik nem tartoznak az igazán masszív rajongók közé. Ez pontosan így történt. A kanadai zenekar a kétezres évek közepén robbant be a köztudatba, akkor, amikor a jobb híján indierockként aposztrofált irányzat egyébként is valamifajta virágkorát élte. Funeral című bemutatkozó nagylemezük azonnal a véleményformálók, zenekritikusok és -bloggerek kedvence lett, tulajdonképpen már ekkor helyet bérelt magának a későbbi, az évtized legjobb albumait összesítő listák élvonalában. Ehhez persze egy olyan komplex zenei világ és megszólalás kellett, amelyben egyszerre van jelen a kortárs gitárzene, az art-rock, a himnikusság és popérzékenység, amely bár néha már a giccs határán egyensúlyoz, de igazán sose lépi azt át. Az Arcade Fire pár év alatt kultikussá - és egyidejűleg sportcsarnokokat megtöltő, a fesztiválokon főműsoridőben játszó zenekarrá érett. Tulajdonképpen minden adott lehetett volna ahhoz, hogy ugyanezzel a lendülettel a kétezertízes évekre, sok más velük együtt induló és felfutó zenekarral együtt, néhány érdektelen lemez után eltűnjenek a süllyesztőben, de legalábbis elkezdjenek unalmas, önismétlő konzervkoncerteket adni. [caption id="attachment_10050" align="aligncenter" width="1920"]
Fotó: Reszegi László, Music Backstage[/caption]
A Régine Chassagne és Win Butler házaspár által vezetett zenekart azonban teljesen más energiák mozgatják és ez gyakorlatilag a legelső pillanatoktól kezdve világossá vált a függönyökkel körülbelül egyharmadára csökkentett méretű Papp László Sportarénában vasárnap este, az optimista becslések szerint 3000, szerintem inkább 1500-2000 rajongó előtt adott koncerten. Onnantól kezdve, hogy a zenekar egy boxmeccset megidézve a küzdőtér egyik sarkából, a közönségen keresztül jött fel a színpadra, nem lehetett nem szeretni ezt a végtelenül intelligens, rengeteg zenei műfajra és előképre kikacsintó, erőteljes és nagyon emberi produkciót. Az egy dolog, hogy 120 percen át gyakorlatilag nem volt unalmas pillanat, de az összes dalban, a koncert minden momentumában azt lehetett érezni, hogy valami elképesztően jól működő harmónia van a színpadon lévők között, beleértve nem csak a zenekart vezető párost, hanem az összes zenészt. Mindeközben persze óriási showt is kaptunk profin megkoreografált fényekkel és vetítéssel, már-már jelmezként definiálható ruhákkal és diszkógömbbel. Butler és Chassagne is többször feltűnt a keverőállás előtt felállított külön kis pódiumon (ahová természetesen ugyanúgy a közönségen keresztülvágva jutottak el, mindenféle védett sáv nélkül).
[caption id="attachment_10051" align="aligncenter" width="1920"]
Fotó: Reszegi Lászó, Music Backstage[/caption]
Az elhangzott dalok szépen leképezték a zenekar szinte teljes életművét és valamennyi sorlemez többszörösen is képviseltette magát, a friss Everything Now LP-ről hangzott el a legtöbb szám, az album címadó dala pedig tulajdonképpen keretbe foglalta ezt a nagyívű koncertet, a végén zárásként csak az Arcade Fire leginkább aréna-kompatibilis himnusza, a Wake Up maradt. A koncert után megint csak az volt a benyomása az embernek, hogy a hazai szakma és zeneőrült közösség kemény magja jött csak el és maradtak a nagy közös megfejtések, hogy vajon ez a kétségkívül korszakos zenekar, amely méltán headlinere számos fesztiválnak a világon, miért nem képes nálunk igazi tömegeket megmozgatni. Mindez azonban nem tudta feledtetni azt a kétórás felhőtlen mosolygást, amelyen épp csak túl voltunk. Win Butler a gyér nézőszám ellenére vélhetően szívébe zárta Budapestet, hiszen tudjuk, hogy a koncertet megelőzően reggelig lehetett látni a budapesti éjszakában és a Központ nevű helyre viszonylag spontán leszervezett dj-szettje is kellőképpen vidáman sikerült - mi pedig őt és “családját” zártuk a szívünkbe, nagyon remélem, hogy látjuk még őket Magyarországon.
Süli András
[gallery ids="10052,10053,10054,10055,10056,10057,10058,10059,10060,10061,10062,10063,10064,10065,10066,10067,10068,10069"]
