Interjú az év alternatív albumának járó Fonográf díjat Szabó Balázzsal a zenei múltjáról és a népzenéről
- Debrecenhez és a környékhez is ezer szállal kötődsz, Tetétlenen nevelkedtél, és majdnem jártál a kabai zeneiskolába. Ez az emlék biztos mosolyt csal az arcodra, ha ma arra jársz.
Kezdeti gyerekkori törekvéseim első szárnyszegése volt az, amikor a kabai zeneiskolába megpróbáltam átjelentkezni, mert Tetétlenen megszűnt a zeneoktatás. Mivel nem tudtak minden diákot átvenni, felvételi játékot kellett játszani a jelentkezőknek. Ha csukott szemmel hallgatta volna a vizsgabizottság a játékomat, akkor biztosan átvettek volna, de mivel látták az ujjrendemet, úgy döntöttek, nem fognak bele ennek a kibogozásába. Gyerekkoromban a saját kedvem szerint szerettem zongorázni, hősiesen próbáltam a zongoratechnikámat mesteri szintre vinni, de nem sikerült (
nevet). De ez az élmény nem vette el a kedvemet, gyerekként annyi minden érdekelt, hogy ezt nem is tudtam kudarcként megélni. Nagyon szerettem zongorázni, és sikerélmény is volt benne. Ha hallottam valamit a tévében vagy a szüleimtől, azt megpróbáltam lejátszani, és többnyire sikerült is, amennyire ez egy gyereknek sikerülhet. A család meg csak ájuldozott, hogy ez nekem hallás után is megy, ezt persze imádtam. Emellett annyi minden más érdekelt, amikor nem vettek fel a zeneiskolába, egyáltalán nem azt éreztem, hogy ez az ajtó bezárult. És szerencsére, mint az később kiderült, ezután is maradt nekem hely a zeneiparban.
(nevet)
- A meghiúsult zeneiskolai jelentkezés után és a jelenlegi zenekarod megalakulása előtt rengeteg dolog történt veled, a zenéhez is mindvégig kötődtél. A korábbi tapasztalataid hatására a Szabó Balázs Bandáját már tudatosabban kezdted el építeni?
Igen, ez több szempontból is teljesen más történet. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki megpróbálja úgy élni az életét, hogy mindig csúcsra járatja önmagát, mindig a legjobbat akarja adni, és hisz abban, hogy amit éppen csinál, az az út, amin járnia kell. Amikor vége lett a Suhancosnak, ezzel az attitűddel álltam neki a jelenlegi zenekarnak, ami nem véletlenül rólam, illetve mondhatom, hogy édesapám után, mintegy családi örökségként lett elnevezve. Több formációban megfordultam korábban, és szerettem volna ez alkalommal a munkásságomat úgy összegezni, hogy ne csússzon ki a kezeim közül. Ennek megoldásaként született a név is, hiszen a szövegeket és a zenét is egyébként is én írom. Ugyanakkor nagyon szeretem az embereket, az együttműködést, a közös stúdiómunkákat, és azt gondolom, én egymagamban hiába állnék a színpadon, nagyon fontos, hogy az ember kikkel, milyen zenészekkel játszik együtt. Ebből a két gondolati szálból született meg tehát a Szabó Balázs Bandája, és remélem, hogy amíg élek és alkotok, mindig lesz ennek útja és helye. Egy zenész életében nagyon fontos, hogy mi inspirálja, mitől kap új szelet a szárnya alá, éppen ezért nem is tudhatom, hogy hogyan fog változni a produkció a jövőben, ki marad velünk, vagy épp ki csatlakozik hozzánk. Azért is szerencsés ez a névválasztás, mert már most, a közel hat év alatt is sok zenésszel dolgoztam együtt. Illetve a bábszínház és a színház is a holdudvaromban van továbbra is. Egyszerre jelent nagy szabadságot és kötöttséget is az, hogy mindent az én nevem fémjelez, de bízom benne, hogy mind szakmailag, mind emberileg tudok olyat nyújtani, hogy ha az elkövetkező évek során bárki meglátja a nevemet, akkor sejti, hogy nem összedobott munkáról, megélhetési zenélésről van szó, hanem történet van a háttérben. Pontosan ezt szerettem volna felépíteni, ennek akartam teret adni. Próbálok nagyon tudatos lenni, de olyan határokon belül, ahol megférnek az álmaim, ábrándjaim, vízióim, hiszen sok dal ezekről szól. Azt szeretném, ha mindez oly módon születne meg, ami kifelé is érthető, ne csak az én szobámban működjön jól.
- Ha már szóba került az inspiráció, a népzene és a táncház iránti vonzalmad honnan ered?
Egészen konkrétan Debrecenből. Viszonylag későn találkoztam a népzenével, sokáig nekem is annyit jelentett, amit a rádióban hallottam, a tévében láttam, és nem is nagyon tudtam elválasztani a népies műdalokat a népzenétől. Középiskola után színész barátaim elvittek egy filmes táborba, és egy este népzenészek muzsikálni kezdtek a diófa alatt - rám ez akkora hatással volt, hogy azonnal azt éreztem, nekem ehhez közöm van, érdekel, tudni szeretném. Akkor még nem ábrándoztam a hegedülésről, 19-20 éves voltam, egyszerűen elkezdtem jobban beleásni magam a népzenébe. Ahogy visszajöttem Debrecenbe, felkerestem a helyi táncházat, elkezdtem furulyázni, kavalozni tanulni, majd nem sokkal később megszűnt a városban a moldvai csángó táncház, én pedig átvettem, vittem tovább. Rengeteg tanultam, próbáltam a nagy elődök nyomdokaiba lépni. Újraélesztettük a táncházat, és azóta már több helyszínen is van ilyen kezdeményezés a városban. Tulajdonképpen mindez a Sugalló zenekarral történt. Nemrég volt a tízéves találkozó, ha úgy nézzük, ez az a zenekar, amihez a leghosszabb ideje kötődöm, és mindig is a saját gyerekem marad. A táncház elindításával nem csak szakmailag és emberileg tettem magasra a mércét, hanem úgy gondolom, ott kezdtem el megtanulni a prímásság alapjait. Az egy dolog, hogy az ember eljátssza azt a zenét, amit megtanult, az emberek pedig táncolnak rá, de összetartani és formálni egy ilyen közösséget, az nagyon nagy felelősség. Az a minimum, hogy mindenki jól érezze magát, és megtalálja benne magát, az is, aki tudja, hogy mit kell táncolni, néptáncos körökből érkezik, folklór múlttal rendelkezik, illetve az is, aki betévedt, legyen akár külföldi vendégdiák, vagy olyanok, mint én a kezdetek kezdetén, akiket érdekel a dolog, és egyszerűen csak bele akarnak nézni ebbe a nagyítóba. Nagy kihívás, ami évekig elkísért, most az utóbbi két-három évben nem tudom megtenni, hogy állandó táncházat tartsak fent, de amikor Kecskemétre kerültem, oda is továbbvittem.
A heti rendszerességgel szervezett táncház teljesen új ritmust adott a mindennapjaimnak, mindig új anyagot kellett tanítani, a szövegeknek, dallamoknak, amiket az emberek énekeltek utána kellett nézni, le kellett kísérni. Úgyhogy akarva-akaratlanul is mélyen beleástam magam. Nem tudom, hogy ledolgozhatom-e valaha azt a lemaradást, hogy nem olyan közegben nőttem föl, nem csak arra gondolok, hogy mondjuk nem Erdélyben születtem, hanem hogy rengeteg ismeretanyag, dallamanyag, és technika van, amit az ember jó, ha idejekorán elkezd megtanulni, hogy minél többet befogadjon, a végére érni pedig szinte lehetetlen. Nem vallom magam prímásnak, de nagyon izgalmas dolog így belekacsintani a népzene világába, táncházat muzsikálni, látni az embereket, és az energiákat ily módon áramoltatni, mert azt hiszem, itt nem csak arról beszélünk, hogy kiszolgáljuk a táncosokat, hanem oda-vissza mozognak energiák, ugyanúgy részét képezik a hajnalozások, együtt hazamenések, beszélgetések.
- Az utóbbi néhány évben mintha egyre nagyobb népszerűségnek örvendenének mind a táncházak, mind a népzenét, világzenét a populáris irányzattal ötvöző formációk, produkciók. Mi áll ennek a hátterében szerinted?
- A táncházmozgalom folyamatosan változik, talán egyre inkább kezd megint a hétköznapok részévé válni, a néptánc is kezd ismét a fény felé törni a sötét kis pincék rejtekeiből. Persze nem tud,és nem is szükségszerű ma olyan szerepet betöltenie, mint valamikor. Mindenképpen jó a közös élmény, a közös találkozás, és ezt mind magába tudja foglalni egy jó táncház. Nem csak azoké, akik tanulják, bárki a részese lehet, az ember csak több lesz tőle, és azt gondolom, aki kapcsolatba kerül vele, előbb-utóbb megérzi, hogy ez mind szüleink, mind a nagyszüleink életéből is visszaköszön, valahogy közünk van hozzá.
(Rövid intermezzo, Balázs és Lukács Laci szakértői segítséggel felavatták a felújított Víztorony mászófalát. A küldetés teljesítése után Balázs folytatja, mintha semmi sem zökkentette volna ki.)
Sok olyan zenei feldolgozás és formáció született, amire az emberek elkezdtek odafigyelni. Ezáltal talán némiképp fogyaszthatóbbá is válik a népzene, nem egy múzeumi vitrin mögött tartjuk többé, hanem mára is átírt, élő, lüktető dolog. Szerintem emiatt van az, hogy az emberek már nem félnek tőle, másképp kezelik, gyakorlatilag ez mindenkinek ugyanúgy a világa. A népzenének pontosan az a lényege, ami most újraéledni látszik: együtt lenni jó, együtt táncolni jó, együtt lüktetni nagyon jó, és ez nagyon sokféle zenére és művészetre igaz. Nem kell attól félni, ha valaki nem úgy táncolja, mint a másik, a legfontosabb és legfőbb cél az, hogy az ember szeresse és megtalálja benne magát. A műfaji korlátok áttörésé lehet az egyik menekülési útja annak, hogy a népzene tovább éljen és tovább szülessen, hiszen azt gondolom, hogy ma is születnek népzenék, dallamok, amik csárdáshoz, tánchoz alkalmasak lehetnek, csak ezt ma már nem úgy hívjuk. Nem azzal a szemmel nézzük, mint régen, és maga a dallam se tudja betölteni azt a szerepét, mint amikor ezt táncolták ünnepekkor, lakodalmakkor, vagy egyéb családi és más eseményeknél, összejöveteleknél. Ma is rengeteg bál van, millió féle találkozás millió féle zenével és tánccal, a népzene él és élni akar, olyan, mint a földbe vetett mag, egyszerűen csak van, aztán szárba szökken. Az pedig mindig is hullámzó lesz, hogy meddig tart a sikere, mekkora reflektorfényt kap, de ha jó dolgok születnek ebből a korszakból, az egyáltalán nem baj, sőt. A jazzre, a bluesra, valamennyi zenei stílusra igaz, hogy időről időre előtérbe kerülnek, az ember leporolja őket. E tekintetben a népzene is egy olyan zenei műfaj, ami ugyanígy változik, öröklődik és élni akar.
- Sok fiatal zenekar, zenész is újra felfedezi és használja a népzenei motívumokat.
Szerintem régebben is jelen volt ez a folyamat, a fajta világzene felé húzás. Ez is fejlődik, ahogy a világzene sem csak attól világzene, hogy az ember feldolgoz egy széki dallamot, kicsit átülteti gitárra, és az alaplüktetését megtartva ad még hozzá dobot, amitől egy kicsit más lesz a hangzása. Talán annak a kultúrája tud változni, hogy hogyan nyúlunk ehhez, hogy változnak a divathullámok, és mennyire sikerül még azok számára is élvezhetővé és szerethetővé tenni, akik nem feltétlenül szeretik a népzenét, de mégis meghallgatják, mert éppen egy olyan dallam vagy olyan történet van a szemük előtt, amit nem tudnak elengedni. Példa erre a Csík Zenekar, de fiatal zenekaroktól is nagyon sok ilyen feldolgozást hallok, ami gyakorlatilag arra világít rá, hogy ez is egy olyan zenei nyelv, olyan zenei műfaj, amivel hihetetlen energiákat lehet közvetíteni, és semmivel sem jobb, semmivel sem rosszabb más műfajoknál. Talán inkább a miénk, inkább hozzánk tartozik. Nem véletlen használjuk a világzene kifejezést, hiszen a zene bölcsője a nemzetek és kultúrák népzenéjében rejlik, ott van elvetve, és onnan kel ki, ezt örökítjük mi is tovább. Az, hogy ehhez a zenei nyelvhez egyre többen nyúlnak, izgalmas kihívást jelent. Az ember egyre jobban beletanul, egyre erősebb a versenyszellem, a megfogalmazási akarás, a késztetés arra, hogy még ügyesebben, még jobban összeforrassza azzal a zenei nyelvvel, amit nevezhetünk popnak vagy ismertebb közzenének, és ezáltal teljesen új dolgok is teret nyerhetnek.
- 2015 januárjában ti képviseltétek Magyarországot a hollandiai Eurosonic fesztiválon. Milyen élmény volt?
Nagyon izgalmas volt. A debreceni kosárlabdázói múltam miatt bennem eleve megvolt az az érzés, hogy óriási dolog, amikor az ember az országát képviseli, és tudja, hogy minden mozdulatával, tettével, koncertjével, dalával akarva-akaratlanul is úgy szólítja meg a külföldi embereket, hogy rajta keresztül gondolják azt, milyenek lehetnek most a magyarok. Persze ez egyszerre jelentett nagyon nagy nyomást is, de még ebbe is inkább boldogság keveredett. Nagyon sokat készültünk rá, hogy mit játsszunk, hogy játsszunk, hogyan lehet magyar nyelven íródott szöveget nem értő közönséget megszólítani. Egy nagyon szép színházteremben játszottunk, és nagyon pozitív élménnyel gazdagodva jöttünk le a színpadról. Abban bíztam, hogy kedvelni fogják a zenénket, viszont arra a szervezők is előre felkészítettek minket, hogy rengeteg koncert zajlik egyidejűleg a városban, állandóan forog a közönség, Erre készülve mentünk fel a színpadra, és ehhez képest rengetegen ott maradtak, ott tudtuk őket tartani, le tudtuk kötni a figyelmüket. Ez mindenképp olyan visszajelzés volt, ami egyértelműen igazolta, hogy valamit akkor is közvetítünk, ha nem értik a szöveget, akkor is ad valamit a zenénk, ami ráadásul nem feltétlenül honos Nyugat-Európában honos. Azt gondolom, számukra is érzékelhető volt, hogy ez egy kicsit más.
- Szakmailag mit lehet profitálni egy ilyen showcase eseményből?
A Eurosonic második napja az az ősfesztivál (Noorderslag), amiből az egész nagy rendezvény kinőtt, ezen a napon egy hatalmas csarnokban millió pici helyszínen rengeteg zenekar játszik, de kifejezetten hollandok, és természetesen nem csak a közönség, a szakma is megfigyeli a zenészeket, és ezt tettük mi is. Egészen különleges élmény volt egy kis külön betekintést nyerni a holland zenei életbe. Nagyon érdekes és tanulságos volt látni azt is, hogyan építenek fel egy koncertet, hogyan működik a háttere egy ilyen szintű, ilyen kaliberű fesztiválnak, hogyan működnek a dolgok onnantól kezdve, hogy belépsz az ajtón, ki kísér az öltözőbe, hogyan szólnak ott hozzád, hogyan kísérnek ki a színpadra az öltözőből, hogyan zajlik a távozás koncert után, a pakolás, az egész rendezvény levezénylése. Arról nem is beszélve, hogy az esemény kiváló alkalmat nyújt arra is, hogy a zenekarok kapcsolatokat építsenek ki európai fesztiválok és klubok szervezőivel, rengeteget előadás van napközben, ahol sok zenéléssel és zenével kapcsolatos témában elmerülhet az ember, több rádió is kitelepül, ahol egymás kezébe adják a zenészek a kilincset, de jó kis baráti-szakmai beszélgetések is zajlanak a folyosókon, egyszóval hihetetlen sürgés-forgás van egész nap, és amellett, hogy mindebbe betekintést nyertünk, meg tudtunk nézni koncerteket az első napon is. Nagyon izgalmas volt látni, hogy milyen hullámok söpörnek most éppen Európában, mik az aktuális hangszerelési divatok, milyen dallamok keringenek a levegőben. Nagyon tanulságos és szükséges is volt részt venni a fesztiválon.
- Májusban hazai szakmai elismerésben is részetek volt, megkaptátok az év alternatív albumának járó a Fonogram díjat, ami úgy tűnt, nagyon nagy meglepetésként ért.
Divat ezt mondani, de tényleg nem számítottam rá. Az érezhető volt, hogy a közönség szereti a lemezt, jó sorsa lesz, de a szakmai megítélés teljesen más dolog, azt nem láttuk tisztán. A zenekarból egyikünk sem az a típus, aki eljárna minden szakmai rendezvényre, vagy benne lenne abban a véráramban, amit szakmának nevezünk. Emiatt is volt meglepetés számomra a díj, és emiatt nem tudtam meghatározni, hogy a szakma mennyire figyel ránk. Persze találkozunk, beszélgetünk, de azért egészen más, hogyha az ember már évek óta bejár azokra a sajtórendezvényekre, fesztiválokra, eseményekre, ahol tudja szűrni, hogy szakmán belül hol tart. Én ezt csak részben látom, ezért is hittem azt, hogy a szakmai elismerések még váratnak magukra, és tényleg nagy volt a meglepetés a gálán. A közönség természetesen azonnal mellettünk volt, rengeteg hozzászólás érkezett, szerintük ez természetes és evidens volt, és ők tudták előre. Ezért is szeretem inkább a barátaink szót használni, azt gondolom, nagyon szerencsések vagyunk, hogy olyan baráti körünk van, akik ilyen mértékben támogatják a zenekart, ott vannak jóban és rosszban, és nem csak a színpad előtt, hanem a netes felületeken is. Emellett most a szakma is megsimogatta a buksinkat, jelezve, hogy igenis szakmailag is van helye annak, amit csinálunk, és ezzel szembesülni nagyon jó érzés.
- A zenekar fejlődését jelzi az is, nyaranta egyre több fesztiválon jelen vagytok, a Campus Fesztiválon idén nagyobb színpadra költöztök, és a szerdai nap egyik fő fellépője a Szabó Balázs Bandája.
Szép történet, és egyre nagyobb izgalommal figyelem, hogy hova tart. Szeretném megőrizni a meglévő családias jelleget, de azt is tudom, hogy ezt az ember nem tudja csak úgy befolyásolni. Igyekszem ezt megtartani mind a hangnemben a konferálásokkor, mind a zenekart körülvevő légkörben, amennyire lehet. Persze ez nagyon nehéz, hiszen egyre több ember figyel bennünket, és egyre több ember szeretné ezt magáénak tudni, és nagyon nehéz egyszerre megtalálni a hangot azokkal, akik már a kezdetektől fogva velünk vannak, és azokkal, akik még csak egy fél éve ismerik a zenekart. Egyfajta kettősség dolgozik bennünk, amikor a színpadról beszélünk. Mi nagyon szeretünk itt a vízdomb melletti személyes környezetben játszani, ami tényleg nagyon személyes, hiszen az ember minden arcot lát, mindenki közel van a színpadhoz, mindenki a sajátjának tudjak érezni a koncertet. Egy nagyobb helyszínen is meg lehet ezt teremteni, de az egy sokkal nagyobb feladat, másabb munka. Abban bízom, és úgy fogom letenni a fejemet minden este a Campusig, hogy ugyanazt a hangulatot át tudjuk csempészni sérülésmentesen, és ugyanúgy mindenki a sajátjának tudja érezni a zenekart is, a koncertet is, és persze a fesztivált is. De ez mindenképp egy olyan szakmai elismerés, amire minden zenészember vágyik, amikor gyerekként az ágya szélén elkezd gitározni és dalokat szerezni, erről ábrándozik, hogy egy nagy színpadon játszik nagyon sok ember előtt. Ez a két motívum dolgozik egyszerre, szeretnénk megtartani a családias hangulatot, de nagy boldogság és büszkeség, hogy ekkora színpadon mutathatjuk meg magunkat. Remélem, hogy ez a család pont kellő méretű lesz majd ahhoz, mindenki számára elérhető legyen.