A hatvanas - hetvenes évek rocksztárja nem azért volt nagyobb az életnél, mert több követője volt, hanem mert kevesebb információ állt róla rendelkezésre. Bob Dylan nem magyarázta el, mit gondol a világról, hanem dalokat írt róla. Jimi Hendrix nem kérdezte meg a közönséget egy Instagram-szavazáson, hogy melyik gitárt használja ma este, hanem fogta és felgyújtotta azt. A rocksztár lényege nem az elérhetőség volt, hanem az elérhetetlenség.
A közösségi média ezzel szemben mindent elmond, megmutat, kitereget és olyan mélységbe enged bele a magánéletbe, mintha egy valóság show forgatást néznénk. A rocksztár ma reggelizik, edz, kutyát sétáltat, „őszinte” posztot ír a mentális egészségéről, majd élőzik, miközben új merch érkezik. Nem ikon többé, hanem influencer, csak gitárral. A probléma nem az, hogy emberi lett, hanem az, hogy hétköznapi. A mítosz nem bírja el a hétköznapokat. Magyar viszonylatban talán Azahriah az, aki ezt a lehető legjobban érti és csinálja. Nem tolja túl a jelenlétet, nem magyarázza agyon önmagát, és nem próbál folyamatosan „hozzáférhető” lenni. Meghagyja a távolságot, vagyis pontosan azt a titokzatosságot, amelyből mítosz tud születni. Ebben az értelemben nem követőket gyűjt, hanem gravitációt teremt. Nem lefelé kommunikál, hanem fölé nő az internet népén. Pont ez az az esszencia, amely ma ritka, és amely miatt képes nemcsak sikeres lenni, hanem jelentőséggel bírni.
Vegyük a Led Zeppelint. Egy zenekart, amelyről komolyan hitték, hogy démoni erők mozgatják. Vérivásról, sátánizmusról, okkult praktikákról szóltak a legendák, és ezek a történetek nem ártottak a zenének, hanem épp ellenkezőleg, felnagyították azt. A Zeppelin nem csak szólt, hanem fenyegetett, nem csak szórakoztatott, hanem transzba ejtett. Ha ma léteznének, egy lifestyle-magazin a backstage-ben kérdezné őket arról, hogy alulértékelt-e a hummusz, miközben Robert Plant egy filterezett szelfit posztolna „#grateful” hashtaggel. A varázslat megszűnne, mert a varázsló elmagyarázta a trükköt.
A közösségi média azt ígérte, hogy közelebb hozza a művészt a közönséghez. Meg is tette, csak közben eltörölte a távolságot, amelyben a művészet lélegezni tudott. A rocksztár nem attól volt érdekes, hogy mit reggelizik, hanem attól, hogy mit nem tudunk róla. A titok nem marketinghiba volt, hanem az a fűszer, amitől finom lett a mítosz.
Ma már nem lehetne új Prince vagy David Bowie. Nem azért, mert nincs tehetség, hanem mert nincs homály. Nincs csend, nincs távolság, nincs idő, nincs titok, amíg a legenda megszülethetne. Minden azonnali, minden dokumentált, minden magyarázva van. A rocksztár pedig nem magyaráz, a rocksztár él, ahogy neki tetszik.
A „menőség” ma interaktív funkció lett, kérdezz-felelek, TikTok live, visszaszámlálás az albumig, kulisszák mögötti tartalom. Ez már nem lázadás, hanem ügyfélkapcsolat-kezelés. A rockzene egykor szembement a világgal, ma push értesítést küld róla.
A rocksztár sok mindent túlélt: a punkot, a diszkót, az MTV-t, a grunge-ot., dee az okostelefon végzetesnek bizonyult. Nem azért, mert rossz, hanem mert mindent lát. És ahol mindent látunk, ott már semmi sem tűnik isteninek.
