A hazai zeneipar komédiája

Lehet itt „maradjotthonfesztivál” meg „neváltsvisszajegyet” kampány, úgy tűnik a hazai előadóművészek és a mögötte húzódó szakma tökéletesen levizsgázott, hogy miért is vagyunk mi ebben a helyzetben (is) tipikus magyarok.

Úgy tűnik másfél hónap elég volt ahhoz, hogy sikeresen egymásnak ugorjon mindenki és marakodjon, ahogy Lovasi András jellemezte a „morzsapartin”. Lovasinak igaza van, Majkának igaza van. És Fejes Tamásnak igaza lett (lesz), pedig akkor még csak 2020. március 27-e volt: „Arra az időszakra leszek marhára kíváncsi, amikor kigyulladnak a zöld lámpák – legyen ez egy vagy két hónap múlva –, és mindenki a túlélésért fog küzdeni: ott fogja mindenki megmutatni a foga fehérjét.” (Idézet: ITT.)

Nem az a probléma, amit ők mondanak és hogyan, nem az a probléma, hogy az Artisjus valamilyen szempont szerint kiosztotta a pénzeket. Sokkal súlyosabb gondok vannak a magyar könnyűzenei életben, sokkal súlyosabb gondok vannak az előadókat képviselő szervezetek hozzáállásában. A védőháló létrehozása elsősorban nem a magyar államnál kell, hogy kezdődjön. Akkor, amikor az Artisjus rendkívüli szociális támogatásra vonatkozó pályázata ekkora porvihart kavar, akkor, amikor a MAHASZ virtuális Fonogram-díjkiosztót szervez a YouTube-ra, ahol a legnézettebb videót a mai napig 3900-an nézték meg, talán okosabb lett volna elgondolkodni azon, hogy hogyan fogjunk össze mi előadóművészeket, kiadókat, szerzőket képviselő szervezetek és segítsünk rajtuk ebben a nehéz időben valami nagyobb volumenű támogatói programmal! Ez úgy sikerült most, mint anno a CD formátum köré szervezett, hanglemezkiadók által támogatott temetési menet. A CD formátum halálát kihirdették már akkor, amikor még csak a tünetei jelentek meg ennek. Ráadásul előadóművészek támogatásával, akiknek ez még a bevétele, saját terméke is volt egyben. Kicsit. De megmondták nincs, vége, temessük, a streamingé a jövő. Az előadó meg szépen, mint a birka bele is ment, asszisztált ehhez a baromi „okos” és „taktikus” lépéshez, de vissza már nem kérdezett, hogy akkor most mi is lesz ezek után?! Mennyit kapok (És miért csak ennyit) a stream szolgáltatótól, ki fogja ezt behajtani nekem?  A CD formátum valóban elavult, tudjuk, látjuk, de még jelen helyzetben azért nyugdíjas tempóban csak eldöcög és van valamennyi élet benne… így nyolc év után is. (Tessék megnézni "vicces": ITT.) Vannak még látható eladások, gyűjteménybe kívánkozó kiadások, rajongói igények és bevételszerzésre alkalmas mennyiségek. Bár az is érdekes elemzés lenne, hogy amikor jól ment a korong formátum, abból vajon mennyit kerestek a művészek? A kiadók sokat, vagy sokkal többet az biztos (jó tudom én, nagy volt a rezsi, kellett irodabérlésre, titkárnőre, termékmenedzserre, gyártást koordináló szakemberre, területi képviselőre, szolgálati autóra, telefonköltségre, túldrága a videóklip, ’megmegmég’ ki tudja mire is.)...

Szóval véleményem szerint, ezt a védőhálót a szakmai szervezetek összefogásából jobb lett volna kialakítani, majd azon keresztül kapcsolatba lépni az állam válságot koordináló, felelős szervezeteivel és kidolgozni egy olyan könnyűzenei stratégiát ami kézzelfogható segítséggel szolgál ezekben a vészterhes időkben, nem pedig egy szép és átfogó elemzésbe temetkezni hetekig, majd sírni, hogy bezzeg a németeknél sok millió euró jut a kultúra megmentésére. Vagy például ne mindig a civil kezdeményezések mentsék már meg a „világot”. Példának okáért ne (csak) a Rádió1 DJ szekciójának kelljen azért gyűjtést szerveznie, hogy a háttérdolgozóknak segítsenek valamennyi pénzzel, ők kalapozzák össze erre a támogatást. Nekik nem feladatuk, de mégis megtették és sikeres akciót szerveztek önerőből. Felkarolta valaki ezt a kezdeményezést? Hát nem. Megcsinálták minden támogatás nélkül a saját nevüket adták hozzá. Bővebben ITT.

Hol van a szakmai szervezetek összefogása? Hol van a magyar zenei sajtó krémje, akik ezúttal fikacunami helyett, önös érdekek mellőzésével segíthetnék az előadók, szerzők munkáját, promócióját a jövőben. Ki mondja ki végre, hogy a hazai rádiók beleszarnak a magyar zenei kvóta játszásába és szépen kiskapuznak az erre vonatkozó követelményekben? Tényleg itt tartunk, hogy jelenleg is csak Majkán meg Lovasin szórakozunk? Számtalan és szánalmas kérdés, kérdés hátán. Addig, amíg ’Pély Barnák’ és ’Czutor Zolik’ szorulnak magyarázkodásra, nem kellene inkább helyettük azzal foglalkozni, hogy a magyar szakma csúcsát jelentő szervezetek mit és hogyan fognak tenni a jövőt illetően? Mi van a kis, közepes, de akár a nagy klubok sorsával? Mi lesz a fesztiválok szervezőivel, akik csak az előkészítő időszakban több száz embernek adtak munkát és mi lesz a fesztiválok részleges vagy teljes elmaradása miatt az előadók, háttéremberek, dolgozók kieső bevételeivel? Vagy mostantól tényleg természetes lesz, hogy Ganxsta Zolee adományért kalapozik zenekara gitárosával annak bankszámlájára? Van Magyar Fesztivál Szövetség, van Hangfoglaló Programiroda, van Artisjus, van EJI, van MAHASZ, van itt minden, de úgy tűnik a bajban egyedül maradt mindegyik. Aztán elengednek néha egy kis pukit, amiből végül egy kurvanagy fosás lesz, a sajtó meg felkapja és napokig a felszínen tartja a lényegében értelmetlen „celebháborút”. Szakértők, menedzserek okosakat nyilatkoznak, a jövőt fürkészik, mindenki üzenget mindenkinek, de attól még a probléma ugyanaz marad. A háttérben ott vannak a hangmérnökök, a szállító cégek, a biztonsági cégek, a roadok, a technikusok, a színpadépítők, de nyugodtan tegyük oda a zenészeket is. Amikor azt nyilatkozza egy szakmabeli, hogy „ez most egy kifejezetten izgalmas helyzet” tényleg igaza van, csak valakinek ez már húsbavágó izgalom. Ez a helyzet világosan megmutatta, hogy képtelenek vagyunk (és ebbe mindannyian beletartozunk, én is) konstruktív összefogást hirdetni. Feszülünk mindenen: „minek karanténkoncert”, milyenmár, hogy mindenki új dalt csinál”, mitposztolez állandóan”, „miértnincspénze hisz’ többmilliós kocsivaljár”, miértneválcsvisszajegyet”, miértválcsvisszajegyet”, ”meddigtartezmég”, „biztosazértcsinálja mert a kormánypénzeli”… Közben meg a vírus itt van és még itt is marad, vegyük már észre, tehát a közös gondolkodásra, a megoldásra talán még lenne időnk. De a megoldás közelében sem járunk, inkább elkezdődött a kannibalizmus, az egymás idegeinek felőrlése, amihez a szomorú háttérzenét most is Ti adjátok kedves muzsikusok, a közönség és a sajtó, meg mint a bokszmeccsen a ringen kívül jól szórakozik rajtatok.

És valóban probléma az, hogy a (jól) fizetett zenész nem tett félre, és valóban probléma az, hogy a (jól) menő koncerthelyszín félreérthetően megfogalmazott nyílt levelet ír a jegyvisszaváltással kapcsolatban, de az is probléma, hogy az egyik zenész beletúr a másik zenész zsebébe, vagy az egyik koncerthelyszín burkolt interjúban visszaüzen a másik koncerthelyszínnek. Tényleg ez a közönségre tartozna? Inkább gyártson mindenki karanténvideót, még az is elviselhetőbb, mint látni ezt a marakodást, de tényleg veszekednünk kell a zsíroskenyéren? Miközben a problémamegoldásra alkalmas emberek még csak megszólalni sem tudtak, pedig van jó pár józan szakember, akik már bele sem mennek vagy mernek a zeneipari „politizálásba”. Hülye kis bulvár komédia kerekedett ki egy listából. Az már világosan látszik, hogy semmi szakmai összetartás nincs, és nem is lesz. Zenész, menedzser, klubtulaj, kiadó, szervező, fesztiválszervező, háttéripari munkás, egyszóval mindenki átvészeli a koncertmentes, fesztiválmentes hónapokat. Reménykedünk közösen az augusztus 15-re vizionált felszabadulásban, bár ebben azért még nincs hivatalos álláspont. Egy dologban azért én már biztos vagyok. Ez egy jó időszak (volt/lesz) ha tetszik ha nem, akkor is. Megtanultuk, megtanulhattuk, hogy milyen az, amikor tényleg egyik napról a másikra átfordul a világ. A zeneipar mindig is burokban élt, saját világ ez a miénk, átlagemberek irigyelt közege. Most viszont egy szintre kerültünk velük. A burok megsérült, a valóság szembe jött, a mindennapi élet betörte a turnébusz ablakát és csak kapkodjuk a levegőt. Legyen az egy komoly tanulópénz a jövőre nézve, hogy itt nincs és nem is lesz széles körű önzetlen szakmai szervezet meg abban összefogás, egyetértés. Marad a kételkedés egymásban, keressük a kezdeményezések mögött a hátsó szándékot, és legyen mindenkinek az a szeme előtt éppen ezért, hogy mindig is csak magunkra számíthatunk.

-B-