50 éves Lennon első szólólemeze

1970. december 11-én jelent meg John Lennon első igazi szólólemeze, a John Lennon/Plastic Ono Band. Azért lehet azt írni, hogy első igazi, mert egyrészt már 1970-re túl volt három experimentális avantgárd lemezen, amit Yoko Ono-val közösen jegyeztek (Unfinished Music No. 1: Two Virgins, Unfinished Music No. 2: Life with the Lions és a Wedding Album), másrészt több sikeres kislemeze is megjelent már (Give Peace a Chance, Cold Turkey, Instant Karma!), de azt előre lehetett tudni, hogy az első rendes albumon se kísérleti zajolás nem lesz, se a már megjelent slágerek nem kapnak helyet. Szintén különleges szerepe volt a lemeznek abban, hogy a fenti kiadványok mindegyike a The Beatles hivatalos feloszlása előtt látott napvilágot 1968 novembere és 1970 februárja között.

Bár a Beatles sorsa 1969 szeptemberében úgymond eldőlt, miután Lennon eldöntötte, hogy kilép, a befejezést eléggé elhúzták és végül csak 1970 áprilisában lett publikus és hivatalos, ráadásul elég furcsa módon, de az egy másik történet. Ringo Starr esete érdekes, ugyanis első szólólemeze a feloszlás bejelentése előtti hetekben jelent meg, a második pedig majd csak az év szeptemberében. Paul McCartney az ismert módon, a feloszlás bejelentését használta arra, hogy debütáló lemezére felhívja a figyelmet.

A másik két tag viszont jó darabig nem jelentkezett semmivel. Ez persze kicsit sem meglepő így utólag, ugyanis mind a novemberben megjelent George Harrison-debütálás, az All Things Must Pass, mind Lennon már említett lemeze sokkal komolyabb érettebb és súlyosabb, mint a másik két zenész poplemezei.

Szóval Lennon jelentkezett legkésőbb a szétválás után, ami egyértelműen üzenetértékkel bírt. Nem akart részt venni ebben a versenyben és nem érdekelte, hogy melyik másik ex-zenésztárs milyen kereskedelmi vagy szakmai sikert ér el a debütálásával. Helyette azzal töltötte 1970 nyarát, hogy egy különleges terápiára ment előbb Londonban, majd Los Angelesben. A hónapokig tartó lelki gyógyulási folyamat pedig nem is elsősorban a Beatles széteséséről szólt, hanem gyermekkori traumáinak feldolgozásáról.

A pszichológiai munka közben pedig már készültek a demók, amelyek alapján 1970 szeptemberében és októberében rögzítette minimalista formában és kevés ember bevonásával a dalokat a jól bevált Abbey Road Stúdióban. A hangszerek nagy részét Lennon fogta kézbe, a dobokat Ringo Starr játszotta fel, a basszusgitárt pedig az a Kalus Voormann pengette, akit még a Beatles korai, hamburgi korszakában ismert meg, de a zenekar 1966-os Revolver lemezének borítója is az ő nevéhez fűződik. Ezt a trió felállást egészítette ki egy-egy dalban zongorán Phil Spector társproducer és a jóbarát Billy Preston.

Ami a dalokat illeti, a lecsökkentett hangszerelés legfontosabb célja a mondanivaló kiemelése volt. Az pedig akadt bőven. A nyitó Mother a legsúlyosabb traumával indít: a szülők elvesztését próbálja meg feldolgozni: anyját halálra gázolták, apja elhagyta. A csendes hangszerelésű dal hidegrázós refrénjét (“Mama don’t go, daddy come home”) a dal végére Lennon egyre erőlteljesebben üvölti (az üvöltés amúgy is visszatérő motívum a lemezen, ugyanis pszichológusával sikoly terápiát gyakoroltak a traumák feldolgozására). A dolgot pedig még szorongóbbá teszi, ahogy az üvöltés egyre erősebbé válása során lekeverik a dalt, mintha belefolytanák az érzést, de már nem csak az előadóba, hanem a hallgatóba is.

Bár voltak kétségek, hogy ki lehet-e emelni kislemezzé ezt a tételt, végül megtették és 1970. december 28-án az Egyesült Államokban meg is jelent, B-oldalán Yoko Ono Why című dalával.

Az ezt követő Hold on sokkal higgadtabb, mégis sok erőt rejt: szól Yoko-nak, önmagának és az egész világnak is. Az “it’s gonna be all right” és a “we’re gonna win the fight” sorokkal nem nehéz azonosulni. Az I Found Out már sokkal harciasabb, erősen nekimegy a hazug és képmutató egyházaknak, a “some of you sitting there with your cock in your hand” sor pedig totálisan kicsapta a biztosítékot, nem véletlenül. Az azt követő Working Class Hero a talán legtöbbet feldolgozott dal a lemezről. Az akusztikus, de mégis forradalmi hangulató dalban óriási társadalomkritika van, még két fucking is belefért: “but you’re still fucking peasants as far as I can see” és a “til you’re so fucking crazy you can’t follow their rules” sorokban. Ezek óriási botrányt kavartak, ugyanis a Beatles életműben ez a szó nem szerepelt, ahogyan a szólólemezeken sem ezzel az egy kivétellel. Már maga a dal is elég bicskanyitogató volt sok politikai párt és kormány számára, de a csúnya szó kétszeri használata miatt Ausztráliában meg sem jelenhetett a lemez cenzúra nélkül. Az Isolation – amely 2020-ban új értelmet nyert – eredetileg azt az érzést dolgozza fel, hogy a siker, a hírnév és a pénz ellenére mennyire törékeny és milyen nehezen viselte az akkoriban őt és feleségét érő támadásokat, elsősorban a zenekar feloszlása kapcsán.

A lemez B-oldala a Remember című dallal indul, amely a terápián megtapasztalt korai emlékeinek feldolgozását írja le, sok rossz tapasztalatot. Az ezt követő Love egyértelműen az album legszebb dala és a talán a szerelem egyik legegyszerűbb megfogalmazását tartalmazza: “Love is you, You and me / Love is knowing we can be”. Az ezt követő Well Well Well azonban egészen mást tartogat: bemutatja a házaspár mindennapi dolgait, majd annak frusztrációját, hogy a világban lévő sok problémát szelektáltan kezeljük: ha kedvünk van, teszünk ellene. Ha nincs, akkor meg egész egyszerűen nem. A sikoly vagy inkább üvöltés ebben a dalban a legerőteljesebb.

A Look at Me ismét egy törékenyebb darab, amely még az 1968-as indiai út során készült, ahol a Beatles Fehér Albumának nagy része is íródott. Ez azonban a fiókba került egy kis időre. Lehet, hogy már akkor tudta, hogy ezt majd a szólólemezére szánja? Nem tudni. Mindenesetre a “What am I supposed to be?” kérdés eléggé mutatja akkori gyenge pillanatát, a sikeren túli útkeresést.

Az ezt követő God azonban legalább annyira kegyetlen és szívbemarkoló, mint az előző többi dal összesen. Több kritikus egybehangzó véleménye, hogy John Lennon legelképesztőbb szerzeménye. A dal három részből tevődik össze. Az elsőben elmondja, hogy szerinte Isten csak egy koncepció, amely által mérjük a fájdalmunkat (“a concept by which we measure our pain”). A középső részben elkezdi felsorolni, hogy mi mindenben nem hisz. Van itt minden: Biblia, Kennedy, mágia, jóga, Elvis és még jópár dolog és személy. Majd jön a kegyelemdöfés: “I don’t believe in Beatles”. Ez így kimondva még súlyosabb, mint egy interjúban olvasva. Egy rövid hatásszünet után pedig jön a zárórész, amelyben elmondja, hogy miben hisz: “I just believe in me, Yoko and me, And that’s reality”. Ezt már csak egy rövid rész követi, amelyben elhangzik a nagy mondat is: “The dream is over”. És valóban. Kijózanítóan fájdalmas és erőteljes. Mint egy nagy pofon. El sem tudom képzelni, hogy milyen erőteljes lehetett ezt a dalt akkor, 1970-ben hallani. Bár Harrison is megénekelte, hogy mindennek el kell múlnia (All Things Must Pass), de Lennon ismét nyersebb tudott lenni:

“The dream is over
What can I say?
The dream is over
Yesterday
I was the dream weaver
But now I’m reborn
I was the Walrus
But now I’m John
And so dear friends
You just have to carry on
The dream is over”

Ez a katarzis tökéletes lezárása lehetett volna a lemeznek, de még ezt is képes volt megfejelni. Az albumot végleg záró My Mummy’s Dead nem könnyű hallgatnivaló, pedig aki nem tud angolul, még aranyos altatódalnak is gondolhatná. Az egyedül előadott akusztikus tétel ismét édesanyja elvesztéséről szól, ám a nyitó Mother kiordított, majd elfolytott dühe helyett teljes nyugalommal énekli eme pár sort, ami a teljes dalszöveg:

“My mummy’s dead
I can’t get it through my head
Though it’s been so many years
My mummy’s dead
I can’t explain
So much pain
I could never show it
My mummy’s dead”

És itt kiderül, hogy körbeért a lemez. Ugyanott tart. Lehet, hogy segített a terápia, de ezen nem tudott még túljutni.

Az album borítóján John és Yoko látható, ahogyan egy fa tövében fekszenek összebújva. A fotót Daniel Richter színész készítette, aki Lennon és Ono személyes barátja volt és menedzseri feladatokat is ellátott akkoriban. A csendes, békés kompozíció jól mutatja, hogy mire vágytak: békére, nyugalomra, megértésre. A dalok azonban sütnek a frusztrációtól, félelmektől, haragtól.

Érdekesség, hogy Yoko Ono szólólemeze is ugyanazon a napon jelent meg, címében is utalnak arra, hogy társlemezként kezelték (Yoko Ono/Plastic Ono Band), de kettejük szoros szerelmi és művészi kapcsolatát azzal is kifejezték, hogy ugyanaz a csapat készítette azt az albumot is, ráadásul a borító is majdnem teljesen egyforma, laikus szempár elsőre észre sem veszi a különbséget. Mivel a borítón sem előadónév se cím nem szerepelt, így ha valaki akkoriban egy lemezboltban a kezébe vett egy példányt, meg kellett fordítania, hogy megtudja, kinek is az albumát tartja a kezeiben.

Hihetetlen, hogy micsoda erőt képviseltek és mennyi mondanivalót és gondolatot bele tudtak tenni ezekbe a dalokba annak a nagyon fárasztó és gyötrelmes évnek a végén.

A ma ötven éve megjelent John Lennon/Plastic Ono Band album semmit nem veszített aktualitásából, minden dal, minden mondat és sor félelmetesen aktuális és maximálisan működik 2020-ban is. Érdemes újra felfedezni ezt az erőt.

Reszegi László
2020. december 11.