Elment, de nagyon is itt maradt – 40 éve halt meg John Lennon

A XX. század kultúrtörténete hemzseg a fontosabbnál fontosabb dátumoktól. 1980. december 8. kétségtelenül az egyik legfontosabb, ugyanis azon napon a világ elveszítette azt az embert, akinek még ma is köztünk lenne a helye. Dalai, gondolatai és tettei miatt kiérdemelten nevezhetjük őt egy generációkon átívelő szellemi iránymutatónak, aki a békéért, a szeretetért és egy jobb világért küzdött hosszú éveken át. Aztán megölték. Kereken 40 évvel ezelőtt.

Élete érdekes módon tele volt kerek számokkal: 1940-ben született, 1960-ban alapították meg a The Beatles-t. Aztán 1970-ben feloszlottak, majd 1980-ban véget ért földi kalandja. Ezáltal életkorilag is kerek számokról beszélünk: 20 évesen indult a zenekar, 30 évesen a szólókarrier, 40 évesen pedig jött a vég. És ez nem lehet véletlen. Számomra ez azt jelképezi, hogy itteni léte kerek volt, vagyis egész. Ez persze szembe megy azzal, hogy még mindig élhetne és velünk kellene lennie. Viszont merem azt állítani, hogy amit el akart mondani, azt elmondta. És tényleg van, ami túlmutat az életen: ittlétünk termékenysége és annak maradandósága. Lennon életműve pedig az egyik legmaradandóbb.

Yoko Ono-val való megismerkedése új szintre juttatta őt, elkezdett távolodni a hagyományos rocksztár szereptől, fontosabb dolgok kezdték el érdekelni. Elvált első feleségétől, megismerkedett a transzcendentális meditációval, feszegette a Beatles eleve nagyon tág zenei határait, experimentális, kísérleti lemezeket készített még a zenekari évek alatt. Aztán elsőként lépett fel más zenekarral élőben a feloszlás előtt egy televíziós műsorban, majd abban is első volt, aki négyőjük közül ő adott teljes koncertet is a Plastic Ono Band frontembereként.

A fantasztikus erővel induló szólókarrier idején békeaktivista is szerepe sem csökkent, az Egyesült Államokba költözése pedig csak olaj volt a tűzre: az országvezetés nem örült neki. És pimasz, csípős stílusa, éles esze és bátorsága olyan dolgokat szült, akit nem sokan mernének megtenni. Ennek egyik legjobb példája az volt, amikor visszaküldte a királynőnek a legmagasabb szintű kitüntetését:

„Visszaküldöm ezt az MBE-t (Most Excellent Order of the British Empire – Brit Birodalom Rendje) tiltakozásul Nagy-Britannia részvétele ellen a Nigéria-Biafra-dologban, az ellen tiltakozva, hogy támogatjuk Amerikát a vietnami háborúban, illetve mert a Cold Turkey visszaesett a slágerlistákon” – írta Lennon II. Erzsébet brit uralkodónak.

A csupaszív ember 1975-ben, második fia születésekor döntötte el, hogy visszavonul és megpróbál főállású apa lenni. Ezt közel öt évig bírta, 1980-ban jelent meg a következő lemeze, amely Yoko Ono-val közösen készült. Még egy hónapja sem jelent meg az album, már a folytatáson – és felesége lemezén – dolgoztak, amikor Mark David Chapman, az akkor 25 éves, zavart elméjű rajongója lelőtte bálványát.

Pedig az a nap is átlagos volt este tízig, mármint amennyire John Lennon számára átlagos lehet egy nap. Életének utolsó óráit Marsi József, Magyarország legnagyobb Beatles szakértője írta le nekünk részletesen:

John reggel korán kelt és egy Café La Fortunában lezavart gyors reggelit követően 9 órára fodrászhoz ment az Upper West Side-ra, hogy olyan Teddy Boy frizurát csináltasson magának, mint amit az ötvenes években hordott. Onnan kapkodva loholt hazáig, hiszen délelőtt 11:00-re Annie Leibovitz fotós jelentkezett be hozzájuk a Rolling Stone magazintól, akit azzal bíztak meg, hogy címlapfotót készítsen a házaspárról, de elsősorban Johnról, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az újság elején egy Yokóval készült közös fotón pózoljon. Leibovitz délután 13:00-kor fejezte be a fotózást és még jócskán pakolászott a lakásban, amikor már be is toppant az RKO rádióállomás brigádja, Dave Sholin, Laurel Kaye, Ron Hummel, valamint a Warner Brothers promóciós igazgatója, Bert Keane, akik egy háromórásra tervezett beszélgetésre voltak hivatalosak. A hosszú interjút, amit két darab 90 perces kazettára rögzítettek, 16:00-kor fejezték be és azt is csak akkor, mert Yoko jelezte Johnnak, hogy Jack Douglas türelmetlenül várja őket a stúdióban. A Dakota-házat körülbelül 16:30-kor hagyták el és mivel a megrendelt limuzin nem érkezett meg a házhoz időben, John 10 percig várt a kapuban és a rajongók gyűrűjében, akik kezet fogtak vele, simogatták a karját és autogramot kértek tőle. Paul Goresh amatőr fotós (aki John idegesítő mumusa volt az elmúlt közel két évben) szünet nélkül, őket szinte körbetáncolva fotózott, miközben azt a jelenetet is lekapta, ahogy egy kővémeredt arccal bámuló 25 éves hawaii férfi Goresh sokadik felszólítására mert csak közelebb lépni, hogy átnyújtsa a Double Fantasy albumot.

– Azt szeretnéd, hogy aláírjam? – kérdezte tőle John, de választ nem kapott, a férfi torkán egy hang sem jött ki, csak nézte azt, aki miatt már kétszer is megtette a Hawaii-New York repülő utat. – Van egy tollad? – Próbálta kihúzni belőle, mire a látszólag ideges pasas átnyújtott neki egyet, ami nem fogott jól, hiszen John többször nekiállt, hogy egy “J” betűt kanyarítson a borítóra, amin egy jót nevetett, majd arra lett figyelmes, hogy Yoko kiabál hozzá, hogy Sholin van olyan rendes és elviszi őket a Hit Factory stúdióba.

– Akarsz még valamit? – kérdezte, miközben visszaadta neki az albumot, ám a pasas mintha megnémult volna – Akarsz még valamit? – nézett újra John a különös figura zavart tekintetébe, majd elfordulva tőle bepattant a kocsiba és másodpercek múltán már el is nyelte a Central Park West hétfő délutáni forgataga.

A stúdióban Yoko legújabb lemezén dolgoztak, amely egy régi, 1973-as addig kiadatlanul heverő dalt, egy újabbat, a Walking On Thin Ice-t, valamint remixeket tartalmazna majd a Double Fantasyról a karácsony előtt megjelenő legújabb, Yoko Only című lemezén. John viszont este 10 órakor úgy érzete, hogy már ideje hazamenni a Hit Factoryból, hiszen a lemez szinte kész, David Geffen is olyan jó hírekkel szolgált az este folyamán, hogy a Double Fantasy aranylemez lett. Mimi nénivel is sikerült beszélni, hogy készítse elő számukra a szobáját, mivel az ünnepeket a tervek szerint Liverpoolban töltik majd.

A stúdiót 22:30 körül hagyták el és úgy köszöntek el Jack Douglastól, hogy másnap korán reggel már itt lesznek, hogy visszahallgassák a mixeket, mert délután jegyük volt egy színházi előadásra. “Frissen és fitten holnap ugyanitt!” – búcsúzott tőlük Douglas, majd a lifthez vezető folyosón még egy utolsó autogram után már szálltak is be a Hit Factory limuzinjába.

John a sűrű napi program miatt alig tudott enni, és Steve Marcantonio, a hangmérnök emlékei szerint végig korgott a hasa, ezért megbeszélték Yokóval, hogy útközben megállnak egy kicsit és bevágnak 1-2 hamburgert a Stage Deli-be. Forgalom nem volt és az autó olyannyira gyorsan száguldott velük, hogy John inkább azt javasolta, hogy menjenek egyenesen haza, hogy ne múljon el úgy nap, hogy nem láthassa Seant. A limuzin 22:48-ra ért velük a Dakota kocsibejárójához, de egy ott parkoló autó miatt nem tudott arra ráfordulni. Yoko kipattanva már rohant is haza, akit John kis lemaradással követett, mert a Walking On Thin Ice remixeit tartalmazó kazettáit kotorászta össze az ülésről. A limuzinnak is tovább kellett állnia, mivel utánuk két taxi is leparkolt, amikből utasok szálltak ki, akik később a szörnyű esemény szem és fültanúi lettek.

Ahogy John elhaladt a hatalmas vaskapuk között, fejével biccentett a balról őt üdvözlő kubai származású Jose Perdomo kapusnak, majd anélkül, hogy jobbra nézett volna már bent is volt a Dakota gótikus boltíve alatt. Úgy négy méterre lehetett a bejárattól, amikor a decemberi szeles időben még azóta is ott tébláboló hawaii pasas, lelépett a járdáról és előkapta a 169 dollárért vásárolt öt lövetű Charter Arms Undercover revolverét, majd célzás nélkül lőtt. Nem kérdezett semmi, csak villámgyorsan tüzelt ötször egymásután. Négy lövedék, ami Johnt érte, a bal oldalát találta el, melyből mindegyik súlyos roncsolást okozott a testében, azaz mind halálos kimenetelű volt. Steve Spiro és Peter Cullen rendőrtisztek, akik csupán egy sarokkal voltak odébb, egy percen belül értek a helyszínre, de azt hitték, hogy csupán a szokásos tűzijáték folyik a Central Parkban. John a lövések után körülbelül 8 percig élt, mivel a helyszínre érkező rendőrük közül kettő, Tony Palma és Herb Frauenberger, akik beszáguldottak vele a Roosevelt kórház sürgősségi osztályára, 22:58-ra értek be és Johnnak akkorra már nem voltak életfunkciói. Sikertelen újraélesztések, nyílt szívmasszázs és minden kétségbeesett küzdelem után 23:15-perckor nyilvánítottak halottnak.

A fotót Annie Leibovitz készítette 1980. december 8-án.

Negyven év elteltével is nehéz felfogni, hogy kit és mit veszített a világ. Azonban jelenléte ma is hihetetlenül erős, ereje szinte sugárzik. Elment, de nagyon is itt maradt. És marad is, amíg világ a világ.