Mit jelent Marilyn Manson 2020-ban? – We are Chaos lemezkritika

Megfogadtam magamnak, hogy nem olvasok kritikákat erről a lemezről, mielőtt nem írom meg a saját véleményemet. Sajnos nem sikerült betartani. Így végül várnom kellett egy kis időt, hogy kopjanak a fejemből mások meglátásai és ülepedjen az album is. Most jött el az idő.

Szóval ez már a tizenegyedik. Kicsit sem kevés. Inkább azt a meglátást osztom, hogy vannak előadók, amelyek nem véletlenül jutottak el csak pár lemezig, ugyanis ennyi volt bennük. És ezzel nincs is semmi gond. Nem tudok azonosulni azzal a véleménnyel, hogy például Kurt Cobain lelkében vajon mennyi dal lett volna még. Nem, ennyi volt. Még ő maga is megmondta élete utolsó hónapjaiban, hogy egyetlen dal sincs már benne.

Marilyn Manson esete is lehetett volna hasonló. A 2000 végén megjelent Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) óriási gondolatokkal, érzelmekkel zárta a XX. századot. Ha ott megöli egy vallási fanatikus, netán összeroppan a nyomás alatt, személyi kultusza sokszorosa lenne a mostaninak. És persze az fordítva is igaz: ha Kurt Cobain túljut élete mélypontján, lehet manapság egy kellemes nosztalgiazenekar lenne a Nirvana, akik a Limp Bizkit után felléptek volna a tavalyi Campus Fesztiválon is egy jó kis haknival.

Az élet azonban úgy hozta, hogy Mr. Manson nem halt meg (pedig sokan mondták anno, hogy ennek hamar halál vagy börtön lesz a vége, ám a veszélyes évek hamar elmúltak). Helyette lett remekül szóló, hangulatos groteszk lemez, majd érzelmes, balladás. vámpír-romantikus szakítós album (Eat Me, Drink Me). Az évek teltek és mindenki azt gondolta, hogy ez csak átmeneti hanyatlás, de kiderült, hogy nem. Akármennyire ügyesen indult ez a karrier még a nyolcvanas évek végén, akármennyire is úgy tűnt, hogy végtelen ötlet -és gondolathalmaz van a főhős fejében, valójában csak egy évtizednyi volt a mondanivaló. Az viszont olyan, hogy mindenki elégedetten bólogathat, hiszen egy mondhatni tökéletes albumcsokrot kaptunk tőlük a kilencvenes években.

View this post on Instagram

The ants have come indoors.

A post shared by Marilyn Manson (@marilynmanson) on

Talán akkor sikerült végleg elfogadni, hogy a Holy Wood utáni Marilyn Manson mindenképp más lesz, amikor 2008-ban visszatért mellé Jeordie White (Twiggy), aki Chris Vrenna (ex-Nine Inch Nails) társaságában kezdett el újra dalokat írni. Ennek lett az eredménye egy új lemez (The High End of Low), ami annyira nem sikerült, hogy még az Interscope (és ezzel együtt a Universal) is kifarolt mögüle, pedig hosszú éveken keresztül dollármilliókat hozott nekik a kasszába.

És hiába jött az a béna duma, hogy azért lesz jobb az új kiadó (Cooking Vinyl), mert végre megkapja a művészi szabadságát, a kreatív trió (mármint Manson, Twiggy és Chris Vrenna) ismét nem járt sikerrel, amikor megjelent az első nem nagykiadó lemezük (Born Villian).

Valószínűleg itt jöhetett el az a pont, amikor Manson is érezte, hogy hiába írta meg Twiggy-vel az addigi életmű legnagyobb dalait, valami nem stimmel. Hiába a barátság, valaki új kell. Persze volt itt már John 5, Tim Sköld, de ők már tovább léptek. Az új kreatív partner Tyler Bates filmzeneszerző lett, vele két olyan album is készült, amelyek az érettebb, letisztultabb oldalát mutatták meg a frontembernek, művészi fotók, monokróm arculat, hol merengő blues-os hangulatok, hol középtempós dadrock témák. Ahogyan akkoriban sokan mondták: ha nem Marilyn Manson neve és arca lenne a borítókon, simán jó lemezek lennének, csak vele azonosíthatóak nehezen.

De akkor most mi a helyzet az új albummal?

A hosszú felvezető után jól látni, hogy hol volt az a pont, ahol minden drasztikusan megváltozott. A pont, ahol, ha véget ér a karrierje, most teljesen más kép élne a fejünkben róla. De ő úgy hajtott át ezen a vonalon, mint egy futó, aki a célegyenes után sem bír megállni. Becsülendő, hogy ennyire tombol még benne mai napig is az alkotni akarás, de valami egyszerűen nem áll össze. Mind festőként, mind színészként nagyobb sikereket ért el az utóbbi két évtizedben, mint zenészként és ez elég sokat elmond. Továbbra is egy fantasztikus művészről van szó, aki megérdemli a figyelmet. És ezt sokkal könnyebb úgy megadni neki, ha elfogadjuk, hogy a megbicsaklás nem átmeneti. Tovább megyek: ez nem is megbicsaklás. Hiszen a 30 éve működő produkcióban a vonal 10 év után jött el (kis kerekítéssel). Aki 20 éve sántít, az nem már így marad. Viszont, ha ezt elfogadjuk, sokkal könnyebb élvezni azokat a lemezeket és dalokat, amelyeket készít(enek). És innen nézve megint csak igaz az, hogy a We are Chaos egy jó lemez. Nem forradalmi, nem újító, nem meglepő, nem botrányos, nem sokkoló, de még csak nem is felkavaró. Ezek azok a jelzők, amelyekkel leginkább illették az első három-négy albumot. De legyünk most őszinték magunkkal: a kortárs Korn – akiknél szintén erős érzelmi töltésű lemezek voltak anno – tud 2020-ban olyan lenni, mint 1994-ben? Persze, hogy nem. Akar? Nem. Miért is akarna? Attól, hogy tudok azonosulni a huszonéves énemmel, már nem vagyok annyi és nem azok a dolgok izgatnak. Ha már az ember túléli azt, amit egyesek nem, nem élhet ezzel a gondolattal a középpontban. Kiábrándító volt szakítós, depressziós, szerelmes dalokat hallgatni Marilyn Manson lemezen? Igen, kissé. De az a kérdés, hogy kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit is jelent most a Marilyn Manson. Hiszen a lemezek nem megrendelésre készülnek. Azt mond el, azt ír le, amit csak akar. A művészi szabadság már csak ilyen. Azt elvárni tőle, hogy maradjon ugyanolyan, miközben mi folyamatosan változni vágyunk, az nem más, mint álszentség. Ha valakit érdekel a 2020-as Marilyn Manson, akkor ezt ne felejtse el. A dalokat persze mindig lehet kritizálni, de a kritika inkább szóljon arról, hogy mondjuk kevésbé dallamos, kevésbé ragadós. De, hogy milyen stílusú és mit mond, azt illik tiszteletben tartani. Itt ugyanis a művész alkot valamit, a fogyasztó megveszi (jaj, dehogy veszi meg, még mindig ilyen naiv vagyok néha) és fogyasztja azt. Ebben az egészben annyi az állandó, hogy valaki alkot, amire mások kíváncsiak. Ha ténynek vesszük azt, hogy a kilencvenes években remek volt minden, amit csinált, de az azóta eltelt két évtizedben meg szar minden, amibe belefogott, akkor ez a demagóg gondolatmenet megöli azt, hogy megismerhessük azt, hogy Brian Hugh Warner milyen emberi fejlődésen megy keresztül és neki (hangsúlyozom: NEKI) mit jelent a Marilyn Manson név.

Szóval agyat kiüríteni és induljon a lemez. A We are Chaos-korszak egy új szerzői társat hozott Shooter Jennings személyében, akivel már egy David Bowie-feldogozást készítettek közösen pár évvel ezelőtt (Cat People). Egyébként Tim Sköld is így került képbe: vele készült a Tainted Love, majd ott maradt társszerzőnek és zenésznek is sok évig. Tyler Bates-szel is hasonló a helyzet: egy sorozaton dolgoztak közösen, majd két MM-album lett belőle. És ha már ezt így sorra vesszük: Vrenna is két lemeznek volt a producere, ahogyan John 5 is két lemezen volt dalszerző és a kezdetekben maga Trent Reznor is két albumnak volt a mindenese. Ez jól mutatja, hogy mindig kell egy aktív társ, aki nagyon sok szerepet kap, aki segít a frontember fejében lévő koncepciót a gyakorlatba, majd dalokba, majd albumba ültetni.

Most egy új társ van, így pláne kell a nyitottság. Még egyszer hangsúlyozom: akinek egy nyálas szerelmes dal a Paint You With My Love, ne gondolja azt, hogy bármilyen elvárásnak akar megfelelni az ötvenéves énekes. Sem kiadói nyomás, sem marketing kutatások nincsenek nála. Ez ő. Ezt érezte, ezt gondolta, ezt akarta dalban megosztani azokkal, akiket érdekel, hogy mit gondol most önmagáról és a világról. Ha nem tetszik, akkor valójában az nem tetszik, amilyen ő. Mert hát bizony kiderült róla, hogy ő is ember: nem minden arany, amihez ér. Neki sem sikerül a házasélet. Neki is meghalnak a szülei. Ő sem találja a helyét sokszor. Őt is érik emberi csalódások. Hús-vér ember, aki pont ugyanannyira gyarló és halandó, mint mi. Korai lemezeinek tisztelése mellett becsüljük meg, hogy alkot, hogy közlendője van és azt bárkivel megosztja, még akkor is, ha a kíváncsiak csak egy része hajlandó már ezért fizetni.

A We are Chaos egy kellemes lemez, az eddigi legérettebb alkotása (mondjuk fura lenne, ha nem ez lenne), amelyet jó hallgatni. A korábbi években mintha hamarabb ráfogta volna egy-egy albumra, hogy kész és simán megérte volna várni még vele. Nemrég a – szintén ebben a hónapban friss lemezzel jelentkező – Deftones frontembere, Chino Moreno nyilatkozta azt, hogy az előző lemezüket elkapkodták. Nos, mintha Marilyn Manson az előző négy-öt (hat?) lemezével tette volna ugyanezt. De mintha most nem ez lenne a helyzet. Annyira egyben van minden: a dalok jól kidolgozottak, jó a sorrend, elegendő a mennyiség, az artwork remekül szimbolizálja, hogy színes lett a végeredmény. Míg az előző két albumnál fekete-fehér volt a borító, most tele van színekkel. Az album változatos és sok hallgatás után nagyon elkezd működni. Nem, nem olyan, mint a kilencvenes években. De az az utolsó dolog, amit szeretnék. Imádtam azt az évtizedet. Akkor voltam gyerek, tele vagyok emlékekkel, jókkal-rosszakkal. Akkor fedeztem fel a filmek világát, majd 1999-ben a zenében is megérkeztem oda, ahol azóta is vagyok. A Marilyn Manson zenekart is akkor láttam először a televízióban. Meghatározó élmény volt. De most 2020 van. Nem szeretnék újra ott tartani az életemben, mint akkor. Ezt az engedményt pedig adjuk meg mindenkinek. Neki is.

Reszegi László
2020. szeptember 27.