„A tévézés és filmezés a szeretőm, de az igazi szerelmem az a színház.” – A SZTÁRPRORTRÉBAN BALÁZS ANDREA

Fotó: Erdős Juci Haj: Szikriszt József, Smink: Kutasi Mariann

Kasszás Erzsiként ismerte meg az ország, miközben már tizennyolc éve játszik jobbnál jobb szerepeket a Karinthy Színház színpadán Balázs Andrea. A színésznő népszerűsége azóta is töretlen, számos tv-műsorban és filmszerepben is láthatták már a nézők, miközben sorra készülnek vele az interjúk és jelennek meg cikkek különböző lapokban. A mostani interjú talán mégis kicsit bensőségesebb, mint az eddigiek. Balázs Andreával, ezúttal Suri Andrea beszélgetett színházról, lélekről, szárnyalásról, háttérországról.

Mindig színésznő szerettél volna lenni?
Nem volt kifejezett vágyam az, hogy színésznő legyek. Ha megkérdeztek engem gyerekkoromban, sokkal hamarabb mondtam azt, hogy állatorvos, állatmenhely tulajdonos, magyar tanár szeretnék lenni. Már fiatal koromban kiderült, hogy a reáltantárgyak nagyon messze állnak tőlem. Nehezen számoltam mindig, ezért nagyon hamar kiderült, hogy a számok az ellenségeim, a betűk pedig a barátaim. Rengeteg verset és prózát tanultam, nagyon érdekeltek a magyar filmek, a magyar tévéjátékok, a magyar színdarabok, gyakorlatilag már általános iskolában megfertőzött engem ez a dolog. Utána középiskolába kerültem, a diákszínjátszás is az életem része lett, ami már egyenesen elvezetett engem erre az útra, de soha nem akartam görcsösen színésznő lenni.

Drámatagozatos iskolába jártál?
Nem, én egy ruhaipari szakközépiskolába jártam, ahol varrónőnek tanultam és ebben a szakmában is érettségiztem. Én egy Gyomaendrődi lány vagyok, ott működött és működik a mai napig a Komédiás Kör, ahova középiskolás koromban jelentkeztem.

A versek és a költészet hozzám is nagyon közel áll. A tanáraid szeretették meg veled az irodalmat?
Nekem nagyon sokat segített a humán tantárgyak felé való szeretetemben, hogy fantasztikus középiskolai magyar tanárom voltHajdú László tanárúr személyében, aki minden versmondó- és minden prózamondó versenyen elindított, és nagyon nagy sikereket is értem el vele.

Nagyon sokoldalú színésznő vagy. Vannak lelkileg nagyon nehéz szerepeid is. Ilyen például Annie Wilkes karaktere, akit a Tortúra című darabban formálsz meg. Hogy élsz meg lelkileg egy ilyen szerepet? Ezt azért is kérdezem, mert köztudott, hogy nagyon vidám és kiegyensúlyozott ember vagy, Annie karaktere pedig kifejezetten depresszív. Én laikusként azt gondolnám, hogy amennyire csak lehet, megpróbálja egy színész beleélni magát a szerepébe, belehelyezni magát a karaktere bőrébe, ha úgy tetszik. Ez nálad, hogy működik?
Nem szeretném ezt a nőt eljátszani, hanem én akarok lenni az a nő héttől fél tízig. Minden szerepemet így fogom fel, gyerekkoromban is mindennek a belseje érdekelt: Például ha kaptam egy kisrádiót reggel ajándékba, azt délután szétszereltem. Meg akartam nézni, hogy mitől működik, így vagyok a szerepeimmel is. Szeretem a belsejét megnézni, azon túl is, hogy mire gondolt a szerző, vagy mit akar a rendező. Ez a szerep azért voltnagy kihívás az életemben, mert ennek a nőnek a karaktere nagyon távol áll tőlem. Ennek ellenére az, hogy ezta szerepet játszhatom, már több mint három éve töretlen sikerrel, számomra egy elképesztően nagy színházi ajándék. Ez egy óriási dolog, és nagyon büszke is vagyok, de valóban meggyötri a lelkemet.

Mindenképp idő kell hozzá, hogy az ember „átzsilipelje” magát, ebben biztos vagyok. Van, vagy volt olyan szereped, ami nagyon megérintett, vagy olyan érzéseket váltott ki belőled, amire te sem számítottál?
Szuperszenzitív vagyok a világ felé, ez akkor is megmutatkozott, amikor Karinthy Ferenc: A nők című darabjában alakítottam a kalauznő szerepét. A darab végig egy óvóhelyen játszódik és én az elejétől a végéig bent ülök egy lépcső alatt, egy imakönyvvel és egy rózsafüzérrel a kezemben, miközben bombáznak. A darab a II. világháború utolsó napjait mutatja meg, amikor bombázták Budapestet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire erősen fog hatni rám. Abban az időben megerősödött a korszak után való érdeklődési vágyam is, ezért jobban utánanéztem dolgoknak, mint azelőtt valaha is tettem, túl az iskolai tanulmányaimon.

Fotó: Erdős Juci
Haj: Szikriszt József, Smink: Kutasi Mariann

Volt olyan a kutatásaid során, amikor azt érezted, hogy ezzel még a továbbiakban is foglalkozni szeretnél? Ami megérintett, vagy esetleg valahogy hozzátett a szerepedhez?
Igen, persze. Most például játszom Örkény István: Tóték című darabjában Tótnét, az anyukát. A szerepem szerint az én fiam, kint harcol a fronton. Minden szempontból nagyon erős szerep ez, és nagyon sokat kutattam utána, hogy egy gyermekéért aggódó anya ott, abban az időben, hogy oldotta meg, hogy segítsen a gyerekének. Azt olvastam valahol, hogy a nők a szoknyájuk aljában tudtak küldeni tíz darab fehér anyagot a katonáknak a frontra, ami például sebekre volt jó, izzadságot törölni, vagy zokni helyett. Ezt a nők annak idején úgy oldották meg, hogy az alsószoknyájuk szélét vágták le, szegték be és küldtél el a férjeiknek, fiaiknak a frontra. A Tótékban én ezt csinálom, fent a színpadon. Kellett, hogy valamivel elfoglaljam magam, ha nem dobozolok, és ezt én megcsináltam. Úgy gondoltam, hogy ezt nem igazán tudják az emberek, nem is fog feltűnni különösebben senkinek, de a főpróba után odajött hozzám egy idős hölgy és könnyes szemmel mesélte, hogy teljesen tisztán emlékszik arra, ahogy a bátyjának küldi az anyukája a frontra ezeket az anyagdarabokat. Azóta is, akárhányszor odanyúlok, mindig arra gondolok, hogy soha, de soha ne kelljen olyan helyzetbe kerülnie ennek a világnak, hogy mégegyszer anyukáknak ilyet kelljen küldeni a saját gyereküknek a frontra.

Melyik volt eddig a kedvenc szereped?
Kedvenc nincs, olyan szerepek vannak, amihez valamiért jobban kötődöm. Sajnos az egyik ilyen egy tragédiához kötődik. Verebes István rendezésében játszottuk a Lovagias ügy című darabot a Karinthy színházban, és a csodálatos Bajor Imre volt benne a partnerem.Ez a halála előtti utolsó szerepe volt. Nagyon nagy szeretetben és elképesztő jókedvben ment a próbafolyamat, a próbák, az előadások, a premier. Minden. Nagyon sikeres volt a darab, a sikernek sajnos Bajor Imre halála vetett véget, mégis az a kedvenc darabom, mert nagyon jó, hogy nekem megadatott vele játszani és nagyon jól emlékszem mindenre, ami ott velünk megtörtént. A mostaniak közül viszont nem tudnék kedvencet kiemelni, mert mindet egyformán szeretem. Mindig az a kedvencem, amit aznap játszom, és ez egy nagyon szerencsés dolog.

Mi az álomszerep számodra? Amit a legszívesebben játszanál el?
Nekem nem álomszerepeim, hanem ember álmaim vannak; hogy kikkel szeretnék együtt játszani. Ez sokkal fontosabb nekem, mint az, hogy mit játszom. Én sokkal büszkébb vagyok egy-egy alakításomra úgy, hogyha például Pásztor Erzsi, Tordy Géza, Csala Zsuzsa, Lorán Lenke vagy Pécsi Ildikó a partnerem. Ezekre büszkébb vagyok, mint magára arra, amit előadok.

Van olyan színész vagy színésznő, akivel nagyon szeretnél együtt játszani, de eddig nem volt rá alkalom?
Rengeteg olyan színművész van, férfiak is nők is. Nem mondom el, mert babonás vagyok, de nagyon sok ilyen ember álmom van. Szerencsére nagyon sok meg is valósult az elmúlt tizennyolc évben. Azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert minden évben van legalább egy olyan ember, akivel nagyon szeretnék együtt játszani és meg is kapom a lehetőséget a jóistentől. A rendezők sokszor ráéreznek, én meg csak ott ülök az olvasópróbán és nézem, hogy ez tényleg velem történik meg.

A színházi próbák mellett, hogyan készülsz fel egy szerepre?
Én nagyon rendezőközpontú vagyok. Szeretem, ha a rendező vezet az utamon és ő terelget, aztán valahogy egyszer csak összekapcsolódok a szereppel. Én nem vagyok túl gyors ebben. Vannak, akik már egy hét után pontosan tudják, hogy mit szeretnének. Én nem ilyen vagyok. Van, amikor egészen a főpróba hétig úgy érzem, hogy még nincs minden a helyén, viszont minél hosszabb egy próbafolyamat, annál stabilabban megtanulom a szerepet szövegileg is, technikailag is. Utána teszem hozzá azt, ami én vagyok, illetve amit a szerző gondol. Ilyenkor már az egészet összekomponálom magamban. Én úgy készülök a szerepimre, hogy folyamatosan kutatom, igazodok a szerephez és jelen vagyok agyilag, ami nagyon fontos. Egyszer megkérdeztem egy idősebb kollegát, hogy mi kell ehhez a szakmához. Ő azt mondta, hogy „jó lábak és idegrendszer”, és tényleg ez az igazság.  Jó lábakkal és jó idegrendszerrel meg van oldva a történet, mert nagyon sokszor állunk órákat és csak nézünk ki a fejünkből. Ez tényleg így van, de emellett kutatásokat végzek, informálódok és jelen vagyok a próbákon agyban.

Volt már olyan, hogy visszautasítottál szerepet? Mi alapján döntöd el, hogy visszautasítasz vagy elvállalsz egy szerepet?  Gondolom ez a Karinthy Színházban ez elég egyértelmű, vagy nem?
Ott is előfordulhat, mivel én szabadúszó vagyok. Én nem szerződtem még le egyetlen színházhoz sem. Nem vagyok ellene ennek az intézményrendszernek, hogy valaki társulati tag legyen. Nekem ez nem így alakult, és nem is nagyon kerestem ennek a lehetőségét az elmúlt tizennyolc évben. Én szeretem ezt a szabadságot, ami ezzel jár, és igen, minden évadban előfordul, hogy vissza kell utasítanom valamit. Ennek prózai okai vannak: Leggyakrabban az időhiány, ha tudom, hogy nem tudom megcsinálni a többi szerepem mellett maximálisan, vagy a darab milyensége, a szerep nagysága, a rendező kiléte és a kollégák összetétele tudja nekem ezt erősen befolyásolni. Lehet az egy fantasztikus darab, vagy egy csodálatos szerep, hogyha azt érzem, hogy a kollegákkal nem tudnék olyan jól kijönni, és van olyan helyzet is, amikor olyan fantasztikusak a kollégák, hogy ha az a színpad kettő darab dobogó a réten, az ember akkor is nagyon boldogan eljátssza. Ez igaz akkor is, ha például olyan a rendező, akivel nem kell hadakozni. Úgyhogy igen, szoktam visszaadni szerepeket, de sokkal inkább az időhiány szokott ebbe a beleszólni. Sokszor előfordul, hogy tudnám próbálni, de nem tudnám játszani a darabot, annak elég kevés értelme van, annak pedig végképp nincs értelme, hogy örömtelenül dolgozzak.

A színházlátogató közönség nyilván tudja, hogy ki is az a Balázs Andi, de sokak számára Kasszás Erzsiként lettél ismert. Számítottál rá, hogy ilyen erős hatást vált ki az emberekből ez a reklámszerep?
Ekkorára nem számítottam, de azért azt tudtam, hogy szem elé kerülök vele, azért az ember ezt felméri. Nyilván láttam, hogy ott mi történik, és az fontos volt, hogy abban a reklámban egyedül én legyek. Nincs még mellettem Jóska, Pista, Mari, Béla, hanem egyetlen ember van benne, aki egy reklámarc, nem pedig reklámszereplő. Ez egy nagyon fontos különbség.

Fotó: Erdős Juci
Haj: Szikriszt József, Smink: Kutasi Mariann

Hogy érintett téged ez a hirtelen jött országos népszerűség?
Először megijedtem ettől a hirtelen jött hatalmas érdeklődéstől, hogy egy nap tízszer csörgött a telefonom, és vadidegen emberek akartak velem beszélgetni.A reklám második napján Győrfi-Forgács Beáta sajtós barátnőm segítségét kértem és azóta is együtt dolgozunk. Ő nagyon sok segítséget nyújtott nekem az elmúlt három évben. Nagyon sokkal tartozom neki, mert ő tényleg „anyám helyett anyám”. Ott csitít ahol kell, akkor segít, amikor kell. Ő nagyon jól érti azokat az összefüggéseket, amiket észre kell venni. Lehet, hogy a segítsége nélkül az én nagy kapkodásomban, vagy lelkesedésemben, más irányba is fordulhatott volna ez a történet.

Azt gondolom, hogy egyébként is nagyon jó, ha van egy szakember, aki az egész menedzsmentet jól tudja kezelni.
Persze, ez is egy külön szakma. Az ember magától nem tudja az elején, hogy milyen dolgokat vállaljon el, és mi az, amit nem szabad elvállalni, annak ellenére, hogy nagyon kecsegtető. Át lehet az embert verni két perc alatt. Bea tökéletesen látja ezeket az összefüggéseket, és már harmadik éve nagyon jól dolgozunk együtt.

Úgy gondolom, hogy a social media kezelését is nagyon profin és tudatosan csinálod.
Köszönöm, hogy így gondolod. Megpróbálom minden felületemen sokszínű és érdekes maradni és olyan dolgokat megosztani a követőimmel, ami szórakoztatja vagy elgondolkodtatja őket.

Azt látom, hogy sokan könnyen elveszítik a saját identitásukat, miközben egyre népszerűbbek, híresebbek lesznek. Sokszor torzul egy picit a személyiség, ami valahol érthető is, hiszen sokkal több inger éri azokat az embereket, akik szem előtt vannak, és nehéz is szelektálni. Szerinted, hogy lehet jól élni a sikerrel? Hogy lehet úgy népszerűvé válni és népszerű maradni, hogy az ember lelkileg és fizikailag is kiegyensúlyozott tudjon maradni? Én úgy gondolom, hogy ez semmilyen szempontból nem egy könnyű feladat.
Erre nagyon egyszerű a válasz: Egy erős „háttérország”.„Háttérország” alatt azt értem, hogy van egy család, aki ezt kezeli veled, egy olyan társ, aki ebben partner, egy olyan szakmai segítség, mint nekem Bea, és egy olyan stabil pálya, ami mögöttem van.

Az ismert emberek több szeretetet, de több bántást is kapnak, egyébként ismeretlen emberektől. Te ezt, hogy tudod lelkileg helyretenni magadban?
Ez mindig kétoldalú dolog, de az igazság az, hogy sokkal több a jó, mint a rossz.Édesapámtól tanultam egy mondást, ami az életemet is meghatározza: „Nem az a lényeg, hogy mint mondanak, hanem az a legfontosabb, hogy ki mondja.”

Fotó: Erdős Juci
Haj: Szikriszt József, Smink: Kutasi Mariann

Mi az, ami téged a leginkább elvarázsol a színházi világban?
A színháznak a pillanata. Mindig azt szoktam mondani, hogy nekem a tévézés és filmezés a szeretőm, de az igazi szerelmem az a színház. Legfőképpen azért, mert az ott, abban a pillanatban megtörténik, és ha csak nem veszik fel aznap videóra, akkor az egyszer megtörtént és nem megismételhető. Minden előadás más és más. Minden színházzal kapcsolatos történet más. Egyszeri és megismételhetetlen.

Ha már a szerelemhez hasonlítottad: Volt olyan, amikor azt érezted, hogy ezt a pillanatot soha nem fogod elfejteni olyan csodálatos és különleges érzést és élményt adott neked?
Igen, rengeteg ilyen volt és nagyon hálás is vagyok mindegyikért. Volt olyan, amikor annyira megérintett valami, hogy hetekig nem tudtam észhez térni belőle. Egy olyan szeretethullám vett körül, amit nem is lehet leírni.

Mondasz egy példát?
Aradon játszottuk a Lovagias ügy című darabot. Teltház volt. Gyönyörű, hatalmas, többszintes színház, és a tapsrendben egyenként felcsapódtak a székek, felállt a közönség és mi ott álltunk egymás kezét fogva: Lorán Lenke, Bajor Imre, Árpa Attila, Balázsovits Edit, és sorolhatnám még a neveket és egy emberként sírtunk, mert olyan szeretet áradt felénk, hogy az érzés kézzel foghatóvá, megérinthetővé vált, ragyogás volt az egész. A mai napig majdnem elsírom magam, amikor erről beszélek, mert annyira erős volt, annyira tiszta és csodálatos érzés. Számtalan ilyet tudnék még mesélni neked: Bent a színpadon történt pillanatokat, vagy például volt egy verekedés jelenet a Tortúrában. Ilyenkor nagyon vigyázunk egymásra, nehogy kárt tegyünk a másikban, és lerepült valamilyen tárgy a jelenet közben. Attilával egymásra néztünk egy pillanatra, és arra gondoltam, hogy „ugye nincs semmi bajod”. Belenéztem a szemébe, és láttam, hogy ő is ugyanezt kérdezi belül, magában. Ezek csodálatos pillanatok, szerintem.

A saját munkámban azt tapasztaltam, hogy a külső adottságaim, az, hogy molettebb vagyok, valamennyire megnehezítette a dolgomat. Többet kellett tennem bizonyos dolgokért, mint másnak. Te tapasztaltad ezt a munkád során?Nem, egyáltalán nem. A színház attól is csodálatos dolog, hogy a drámaírók mindenféle embereknek írtak szerepeket, ugyanis léteznek olyan emberek, mint én. Szerencsére soha nem éreztem, hogy ez hátrány lett volna. Lehet, hogy nehezebben oldottam meg Szakály György balett óráján a balett lépést, de ugyanúgy megcsináltam, mint a többiek, csak kicsit alacsonyabban. Az alázatom és az igyekezetem mindig nagyobb volt, mintha hátrány lett volna. Soha nem éreztem ezt szerencsére,mert nekem nincsenek ilyen vágyálmaim, hogy például Júlia akarok lenni. Soha nem akartam Júlia lenni, én a dada szeretnék lenni. Az egy remek szerep. Reális vágyaim voltak, és valószínűleg ez is számít.

Nagyon sok nőnek adsz erőt és önbizalmat azzal, hogy megmutatod,milyen jól érzed magad a bőrödben, és nem utolsó sorban sikeres vagy. Van ezzel kapcsolatban valamilyen küldetéstudat benned, hogy segítsd azokat a nőket, akik önbizalomhiánnyal küzdenek?
Tudatosan nincsen, inkább a cselekedeteimmel, a munkámmal, és a színpadi létemmel tudom őket bíztatni. De ez nem egy olyan tudatos dolog, hogy én coachként mindenkinek elmondjam, hogy gyönyörűek, hanem egész egyszerűen csak annyi, hogy látják, hogy én hogy élek, hogy vagyok a színpadon, hogy szerepelek színházban, reklámban, tv-ben. Egyszerűen reményt és hitet ad nekik, hogy van ilyen nő, és nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy ha az embernek mondjuk XL-es a pulcsija.

Ez a válság most mindenkit nehezen érint. Mivel töltöd a napjaidat most, amíg újra kinyithatnak a színházak? Hogy viseled ezt a mostani karantén időszakot?
Az elején rajtam is eluralkodott a pánik, hogy mi lesz most. Szerencsére nagyon hamar túltettem magam rajta, és megpróbálom belőle a legjobbat kihozni, amit csak lehet. Verset mondok, mesét olvasok, jótékonykodom, benne vagyok a MOTTO – Művészek az Otthoni Oktatásért mozgalomban is, illetve szájmaszkokat kezdtem el varrni, karitatív alapon. Mindenféle dologgal elfoglalom magam. Próbálom most ezt a részét megfogni, illetve minél több időt együtt tölteni a párommal, Gáborral, az állatkáimmal, és természetesen folyamatosan kapcsolatban vagyok a családommal. Így vészelem át ezt az időszakot.