Ki kér egy tökéletes poplemezt? – Dua Lipa lemezkritika

Hiába hívjuk a napokban elhunyt Little Richard-ot a rock ‘n’ roll alapítójának (tényleg az volt), amit csinált, az mégis népszerű lett. Vagyis populáris. Tehát pop. Kurt Cobain is azt mondta egyszer a Nirvana popzenei kötődése kapcsán, hogy valóban “easy to follow”, tehát könnyű követni. Ez a pop egyik legfőbb jellemzője. Mert általában az lesz népszerű, amit könnyű követni, könnyű megérteni, befogadni. Hamar hat és az jól is működik a szervezetbe kerülve. A zenei drog ezen receptjét keverte tökéletesre a The Beatles már a ’60-as években a már említett Little Richard hatására, ez maradt velünk a mai napig is, csak ugye a megszólalás, a készítés módja lett ezerféle azóta. Nyilván nem kérdés, hogy a popzene Madonna és Michael Jackson birodalma volt évtizedekig, de ők is hamar belátták, hogy jut hely másnak is. És lett is jelentkező, óceánnyi. Csak közben oly sok minden más is történt a zenével, hogy észre sem vettük: olyan tömegtermékké vált, amiben sok a hulladék. Félreértés ne essék: a Beatles, – minden idők legnagyobb és legfontosabb zenei produkciója – is tömegtermék volt, csak attól hihetetlenül magas minőséget képviselt minden létező szempontból. Cipőből is tudunk venni a “kínaiban” egy filléreset, de egy Air Jordan mellett is dönthetünk. Mindkettő tömegtermék, mégis galaxisnyi a távolság a kettő között. Így jártunk a zenével is. És vajon melyik műfajt sújtotta legjobban a nem minőségi termékek megjelenése? Természetesen azt, amelyikből a legtöbb pénzt lehet kivenni: a populáris irányzat(oka)t.

Lázadó kamaszként az ember a lehető legtávolabb próbál kerülni ettől. Az én kamaszkorom popszimbóluma Britney Spears volt, aki …Baby One More Time című első slágerével 1998 őszén robbant be. Nem lehetett elkerülni, nem lehetett nem hallani, nem ismerni. És mint ilyen, elég hamar szélsőségessé tud válni a fiatalok körében. Rövid időn belül kettészakad a fiatalság: imádod vagy ki nem állhatod az új Madonnának titulált fiatal lányt. Valószínűleg az akkori felnőttek nagy része ugyanolyan közönnyel fogadta Britney világuralmát, mint a mostani felnőttek a jelenkor popsztárjai körüli hisztériákat. Mert az van bőven. És lesz is, senki ne aggódjon.

Felsorolni nem lehet (és nem is áll szándékomban), hogy mikor kik voltak a legsikeresebb pop előadók, a lista túl hosszú lenne még akkor is, ha szűkítenénk a női előadókra. Az viszont tisztán látszik, hogy a hangszerek háttérbe szorítása, a producerek szerepének felerősödése, a közösségi média térnyerése elhozta azt, hogy tényleg bárki világsztár lehet a hálószobájából zenélve. Az online zenei platformok korában pedig ténlyeg akárki ott lehet a nagyok mellett. Gondoljunk bele: régen hiába készített valaki otthon felvételeket, menedzsment és kiadó nélkül ki sem tudta adni a dalokat. Ha meg készített is önköltségen kazettát vagy CD-t, a lemezboltok, áruházak nem fogadták azt be. Senki sem mondta, hogy most könnyebb a helyzet, ugyanis az internettel ránk szakadt a világ összes zenéje, amiből nagyon nehéz kitűnni, de az esély mégis megvan. És néha úgy hozza az élet, hogy siker lesz a vége, mint például Billie Eilish esetében.

Kialakult zenei ízlésem ellenére a nyitottságom mindig megmaradt, így tőlem nagyon távoli irányzatokat is szívesen befogadok, a zenei újságírás pedig mindig is megköveteli, hogy objektíven járjunk el olyan előadókkal és lemezekkel, amelyek egy baráti sörözés alkalmával nem kapnának szerepet a lejátszóban. Így jutunk el odáig, hogy ez az írás hosszas felvezetője ellenére is Dua Lipa új lemezének kritikája akar lenni még ezen a ponton is.

A 24 éves koszovói-brit énekesnő zenei karrierje 20 éves korában kezdődött, 2015-ben jelent meg első kislemeze, a debütáló, cím nélküli lemeze pedig óriási siker lett 2017-ben. Most ennek a folytatásaként érkezett meg 2020. március 27-én a Future Nostalgia. A lemez munkacíme Glass House volt, ám közel egy évnyi munka után (amely során 60 dalt rögzítettek) végül más címet kapott: a Future Nostalgia című nyitódal címe lett a lemez neve is (a Glass House kifejezés is itt hangzik el: „Can’t be a Rolling Stone if you live in a glass house”. Érdekes, hogy annak ellenére lett ez a nagylemez címe, hogy 2015 őszén a kanadai The Sheepdogs nevű rockzenekar ugyanilyen címmel jelentett meg albumot.

De megértem a váltás okát: ez a lemez tényleg egy futurikus nosztalgia. Szinte lehetetlen lenne jobbat mondani rá. És ez nyilván szándékos is volt: egy olyan poplemez létrehozása volt a cél, amely egyszerre nosztalgikus hangulatú és stílusú és mégis üvölt belőle a modernitás. Ez elég kockázatos dolog, ugyanis könnyen mellé lehet lőni: ha az egyik fűszerből többet öntünk bele, máris borul az egész. Amikor cukkiniből és tojásból készítek vacsorát, az étel neve attól függ, hogy melyikből mennyit teszek bele. Ha sok tojás és kevés cukkini az arány, akkor az cukkinis tojás. Ha sok cukkinihoz kevés tojás kerül, akkor az tojásos cukkini. Itt is ez a helyzet. A retro ráadásul olyan fűszer, ami könnyen beleborul a fazékba és utána nehéz kivenni belőle. A producerek hada azonban gondoskodott róla, hogy ez most ne történjen meg. Ráadásul olyan sok kiegészítő fűszer került bele, hogy mindenki mást mond a lemezre: retro pop, szintipop, dance-pop, diszkó-pop, elektropop, power pop? Mind igaz? Ráadásul még odakacsint olyan műfajoknak is, mint a funk, a house, a new wave, nu-disco vagy épp az R&B. És milyen jól teszi!

Bármennyire is próbáltam nyitott maradni a popzene iránt, valahogy nem tudtak megfogni azok a művek, amelyekből nem sütött a törékenység, a mély gondolatok és a szenvedés. Vagyis ugyanazt kerestem a popban, amit más műfajokban keresni sem kell, mert ott van. Volt pár nagyon-nagyon erős találatom az elmúlt években ilyen téren, amikor egy popelőadó nem vidám dalokkal állt elő és azokat még konceptlemezzé is formálta (Beyoncé: Lemonade, Billie Eilish: When We All Fall Asleep, Where Do We Go?) és biztosan lehetne még találni, ha nagyon keresném. Dua Lipa második albumánál viszont már előre tudtam, hogy erre nem számíthatok. Nem is kellett csalódni, ez egy – a dalszövegek néha komolyabb mondanivalója ellenére is – nagyon könnyen befogadható és jó hangulatú lemez. Számomra azért különleges, mert mint ilyen, általában nem túl érdekes, hiszen felszínes, túlságosan kimért, túlpolírozott és (sok esetben) fogyasztói igények kielégítésére készült. Még az is lehet, hogy erre a lemezre is mind igaz a fenti állítás. Viszont – és ez most a kulcsgondolat – annyira eltaláltak benne valamit, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. Igen, ezt is túl lehet hallgatni. Igen, ez sem egy olyan lemez, amiről 50 év múlva egy egész nemzedék nosztalgiázik majd valamilyen közösségi oldalon az évfordulós kiadás kapcsán. De most, ebben a helyzetben egész egyszerűen jólesik az embernek valami pozitív, valami szép, amiből sugárzik az erő, a lendület, az élni akarás. Húznak a groove-ok, lüktet a basszus, élő hangszerekkel is találkozunk itt-ott, Dua Lipa hangja pedig frenetikus. És ha csak arra gondolok, hogy több, mint egy évig készült a lemez, akkor mondhatunk rá bármit a fenti negatív jelzők közül, csak azt nem, hogy gyorskaja-jellegű. Óriási munka, sok-sok ember tudása összpontosult ebben a tökéletesre csiszolt poplemezben. És ha úgy állunk hozzá, hogy „oké, mutassatok egy friss, perfekt poplemezt”, akkor a Future Nostalgia végighallgatása után azt fogjuk érezni, hogy pontosan erre gondoltunk.

Reszegi László

A teljes album a Spotify-on:

Don’t Start Now:

Physical:

Break My Heart:

És ha már szóba került a Beatles, íme Dua Lipa 2017-es feldolgozása a Fab Four Golden Slumbers dalából, amely eredetileg az Abbey Road lemezen jelent meg 1969 őszén:

Az énekesnő szerepelt a nemrég megjelent jótékonysági Foo Fighters feldolgozásprojektben is, erről itt írtunk bővebben:

Az idei év eddigi legmeghatóbb feldolgozása