Ma 45 éve jelent meg a harmadik KISS-album

Szinte naponta lehetne ilyen cikkeket írni: X előadó Y albuma Z éve jelent meg. És nagyon sok eset olyan is lenne, hogy megérné a rászánt az időt, mert szinte történelmi jelentőségű műről beszélünk. Kicsit ilyen a KIϟϟ Dressed to Kill lemeze is, ugyanis nagy fordulópont volt a zenekar életében.

A felvételek 1975 februárjában zajlottak a New York-i Electric Lady Studios falain belül (igen, abban a stúdióban, amelyet Jimi Hendrix tervezett és 1970-ben nyílt meg). Az első két album után most végre a technikai körülmények is jobbak lettek, így minden adott volt, hogy a sztárstátusz felé száguldó négyes most letegyen valami nagyon nagyot az asztalra.  Szóval látszatra volt pénz, aztán kiderült, hogy valami mégsem stimmel: a zenekar kiadója (Casablanca Records) nem engedhette meg anyagilag, hogy leszerződjenek egy drága producerrel, de még egy olcsóval sem. Így történt meg az, hogy a feladatot Neil Bogart, a kiadó tulajdonosa vállalta magára. Micsoda költséghatékony megoldás!

Az album rekordgyorsasággal készült el, ugyanis pár hét múlva már gyártották is a lemezeket a márciusi megjelenéshez, pedig az előző album (Hotter Than Hell) csupán félévvel korábban, 1974 októberében jelent meg. Fura módon most nem jelent meg a lemezzel egy időben az első kislemezdal, mint az előző albumok esetében. A kiválasztott Rock and Roll All Nite csupán 1975. április 2-án érkezett meg, így a nagylemez fogadtatása sem volt túl fényes, hiszen nem vezette fel az érkezését egy sláger. Pedig a sláger ott lapult. Csak a körülmények úgy hozták, hogy nem igazán vették észre az emberek. Pedig a dal nagyon tudatosan slágernek készült: az amatőr producer Bogart parancsba adta a zenekarnak, hogy írjanak egy igazi rockhimnuszt, ami tovább löki őket a következő szintre. A himnusz elkészült, elhelyezték a korong  B-oldalának utolsó helyére, egyfajta katarzisként. De a dolog nem működött.

Nem is szerepelt fényesen az album a Billboard 200 listán, a legjobb helyezése is csak a 32. hely volt. Az aranylemezzé válása is évekkel később, 1977 februárjában következett be, pedig akkoriban nem volt nehéz egy aranyat érő mennyiségű hanghordozót eladni. Talán az is probléma lehetett, hogy maga a lemez elképesztően rövid lett. Olyannyira, hogy az eredeti nyomásokon nagyon hosszú szünetek vannak a dalok között, hogy kicsit tovább tartson végighallgatni az anyagot. De tovább is mentek: hamis időhosszúságot írtak rá a hátsó borítóra, hogy hosszabbnak tűnjön a felvétel hallgatás nélkül.

A borítón a zenekar öltönyben látható, a valóságban azonban ekkor még nem voltak tehetős üzletemberek. Az egyetlen tag, akinek volt saját öltönye, az Peter Criss volt, a többiek az akkori menedzser Bill Aucoin ruháit vették fel.

A gyenge fogadtatás ellenére a zenekar szinte azonnal turnéra indult. Ha valamiben mindig is jók voltak, akkor az az élő prezentálása a daloknak. Közben 1975. július 10-én kihozták az album második kislemezét (C’mon and Love Me), de ez a dal sem akkor vált a közönség kedvencéé, hanem csak valamivel később.

És most jutottunk el a fordulóponthoz. Elterjedt az a pletyka mind a rajongók, mind szakmai körökben, hogy a KISS-lemezek egyszerűen nem túl érdekesek, ellenben a koncertek fantasztikusak. A zenészek a kritikán nem sértődtek meg, hanem kitaláltak valamit: kiadják az addigi három album dalainak javát egy koncertalbum formájában. Fogták az akkor már jó nevű Eddie Kramer producert (aki olyan előadók felvételeinél lehetett technikus, mint a The Beatles, a Led Zeppelin vagy a The Rolling Stones) és négy koncertfelvételből összerakta a zenekarnak az Alive! című koncertlemezt, amely 1975. szeptember 10-én meg is jelent. Mivel érezték, hogy a Rock and Roll All Nite nem kapta meg a kellő figyelmet, 1975. október 14-én ismét kiadták kislemezen, ezúttal a koncertverziót. A többi – ahogyan mondani szokták – már történelem. Sokan az Alive! albumot tartják a koncertalbumok legjobbikának, mások szerint az egész koncertfelvétel kiadást mint műfajt ez határozta meg. És bár az Alive! sikere eltagadhatatlan, voltak / vannak olyan vélemények, amely szerint a dalokat stúdióban vették fel és csak alákeverték a közönségzajt. Mindettől függetlenül a KIϟϟ végre olyan státuszba lökte magát, ahová szerettek volna eljutni 1975 végére.

Nem a Dressed to Kill volt az utolsó nem túl jó fogadtatású lemezük, de egy valamiben mégis különleges volt: megmutatta nekik, hogy kemény munkával akkor is el fogják érni, amit akarnak, ha épp nagy csalódással indul a történet.