Mit adtak nekünk az Ausztrálok? Atomot a Barba Negrába!

„Kurva ausztrálok! Utálom azt az országot, vagy kontinenst vagy mit. Ott kéne atomot robbantani!”

A Ford Fairlane kalandjai filmben rengeteg tanácsot meglehet fogadni: „Na nézd, ne haragudj, hogy kisikáltattam veled a Wc-t meg a kádat, de lásd be! Az ágyban Én dolgoztam!”

Az Ausztrálok tekintetében viszont tévedett a Rock and Roll detektív. Ott nem kell atomot robbantani, mert elmennek ők bárhova és felrobbantanak maguktól saját atomot. Ilyen volt az Ausztrál Airbourne koncertje a Barba Negrában. Egy villanás, és félholtan álltunk a küzdőtéren és kerestük a szavakat, hogy minek a hatására tudnak ezek a kontinensnyi ország lakói olyan riffeket megírni, ami úgy mászik bele az ember elméjébe, mint Borkai a bugyiba. Joel O’ Keeffe megtalálta a tökéletes receptet a mocskos és stenkkel teli rock and roll bandához. Minden sallang nélkül egyszerűen telepakolják a színpadot Marshall ládákkal, tolják fel a füstöt és 1000 fokon pörögnek bele a rock and roll érzésbe. Nem kell feltalálni újra a kereket, csak tovább kell vinni, amit mesterek ránk hagytak.

Már az előzenekar műsorára megtelt szépen a Barba Negra és ezt meghálálta az amerikai Supersuckers, akik bizony nem mai gyerekek. 1988-ban alakultak és az énekes bőgős, Eddie Spaghetti láthatóan Lemmy hatása alá kerülhetett, mert igyekszik megfogni a Mester stílusjegyeit. Kalap, Motörhead póló, beállás és nagy barkó az arcon. Nem lacafacáztak na, kijöttek és lezúzták a saját kis etapjukat.

 

Az átállási szünetben merész dolgot tett az Airbourne. AC/DC szólt a hangfalakból! Ha van zenekar a földön, akik hallatán nem kezd el járni a lába és a feje minden halandónak a földön, na az pont az AC/DC. Bátornak kell lenni ahhoz, hogy Angus gitárjátéka után valaki felmenjen a színpadra és tudja fokozni a hangulatot. Mert felőlem reggelig üvölthet az AC/DC és ha senki nem jön fel az emelvényre én már ettől is önkívületbe kerülök és boldogan megyek haza, ha egy másodpercet sem zenél az Airbourne. De feljöttek és a Raise the Flag dalukkal kezdve kisöpörtek minden gondolatot a fejekből.

Fotó: Dávid Zsolt/Barba Negra

Ahogy a rock nagykönyvében meg vagyon írva, úgy mozog mindenki a színpadon. Hajrázás, metalterpesz, mutogatás a közönség soraiba, pengetődobálás, tapsoltatás, izzadság, ökölrázás, hogy nyomatékosítsák, mennyire kemény dolog rockernek lenni. Így kell atommaghasadást előidézni, amitől olyan láncreakció indul el, hogy felrobban a Barba Negra. Láthatóan Joel nem fér el a színpadon, kicsi neki a tér, amit befut és alacsony is. Nagyobb színpadokon mindenhova felmászik, lóg és rohangál miközben gitárjának hangjával szedi az áldozatait. KI is jön a tömegbe szólózni egyik smasszerja nyakában és tesz egy nagyobb kört a közönségben, amitől a buli eléri azt a hőfokot, amit már csak meg kell tartani a koncert végéig. Nincs pihenő, teljes sebességgel gázolnak át rajtunk minden alibi időhúzós töltelékek nélkül. Nagyon jó közönség gyűlt össze ezen az estén, mindenki becsülettel elhozta a léggitárját és segítünk tolni a szekeret ahogy adjuk az alapot a zenekarnak. Folyik a sör, mindenki koccint mindenkivel, a mosdóban nem húzza senki az időt holmi kézmosással, még lerázni sincs idő, most legénycseppes marad a gatya, mert ami a színpadon történik azt nem lehet semmilyen indokkal hanyagolni. Látni, hallani és élvezni kell. Dohányozni sem megyek ki, akkor mit bajlódjak vacak kézmosásokkal. Sör legyen és rock and roll, minden más mellékes. És van mindkettőből bőven.

Fotó: Dávid Zsolt/Barba Negra

Az It’s All for Rock ’n’ Roll kezdő hangja elhozza azt a bizonyos libabőrt, amit az élet minden területén keres az ember. Ez az, gyere le Lemmy a földre és nézd meg mit adtál a világnak és itt mindenki milyen hálás ezért. Most pihen meg egy picit a zenekar, amikor a szám közben betolnak egy Lemmy’s Lounge feliratú ládát (Rainbow bár terasza kapta ezt a nevet, Lemmy’s Lounge) amin van egy üveg Jack és Coca Cola. Készül a Lemmy koktél! Kevernek pár adagot és kiosztják az első sorokban az embereknek, akik egy-egy korty után adják tovább, hogy másnak is jusson belőle. „It’s all for one and one for all.” Mégis csak a Mester előtt tisztelgünk, nem lehetünk ilyenkor irigyek!

„There was no surrender. The stage is empty.
So raise a glass and have a drink with me.”

Nekem már felkerült a korona az estémre, mindent megkaptam, amit csak szerettem volna. Egy új zenekar került a látókörömbe, a Supersuckers, hallgathattam hangosan AC/DC műveket, az Airbourne letépte a fejem és megidéztük a legnagyobb fényforrásomat, Lemmyt. Ezt hívják úgy, hogy rajt cél győzelem. Remek este volt, még az esős időjárás sem tudta elrontani amikor a koncert után nyilván kerestünk egy helyet szarrá ázva útközben, ahol azért még egy egységet megiszunk, hisz mégiscsak kedd volna vagy mifene. Benyakút na, minden buli utáni biztos pont, mint a házibuliban a végső helység, ahol összegyűlnek a kemények a hajnalban, a konyha. Ott kerül a zsebbe a rántotthús az útra (amit jó esetben másnap találsz meg, amikor ugyan azt a gatyát akarod felvenni a templomba) és készülnek a maradékokból olyan gourmet ételek, mint a mustáros kenyér. Mert nekünk még kurva fontos volt még egyet inni, annyira kellett, mint egy nemibetegség. Viszont átaludtam az utat hazáig a taxis legnagyobb örömére. A sörszagért bocs, részeg ember tátott szájjal alszik.

Fotó: Dávid Zsolt/Barba Negra
Fotó: Dávid Zsolt/Barba Negra

Az Airbourne számomra az egyik legfontosabb kortárs zenekar, mert életben tartja és tömegekhez juttatja el az igazi mocskos Rock and Rollt. Hátha egy fiatal gyerek a hatásukra nem Dj. vagy instaceleb akar majd lenni, hanem kér az apjától egy gitárt karácsonyra és megírja a maga Satisfaction himnuszát….

„Na, ez volna a Rock and Roll! Eszemfaszom megáll!”

Görögh Attila – DeadLens Pictures