Így volt, így van? – Zenei generációk és hely(zet)ük Magyarországon.

Sok éve még azon aggódott a zeneipari szakma, például a fesztiválszervező, a lemezkiadó, a kliprendező, a klubtulajdonos, a koncertszervező, a menedzser, meg az újságíró, hogy annyira nincs utánpótlás, nincs tehetséges előadó, zenekar a láthatáron, hogy a magyar zenét jobb esetben örökké Ákos, a Tankcsapda a Quimby, meg Lovasi András valamelyik formációja fogja képviselni és kiszolgálni a koncert színpadokon. Rosszabb esetben egynyári sláger előadók veszik majd át a terepet, mivel a rádiós piac diktálta az iramot, ami olyan volt/van amilyen, sok remény nem nyílt a változásra. Az aggódás persze eleinte csak képletes volt, úgy tűnt, hogy senkinek esze ágában sem lesz tenni semmit azért, hogy elinduljon valami fejlődés, kialakuljon egy friss hajtás. Klasszikus önsajnálatba borult a magyar zeneipar, sokáig (és talán még kicsit ma is) ugyanazok az emberek döntöttek, prosperáltak a szakma csúcsán, akiknek nem is volt érdekük belenyúlni valami újba, mindig a biztos haszon reményében döntötték el ki, vagy, milyen műfaj kerülhet  szélesebb nyilvánosság elé. Célszerűbb és könnyebb volt egynyári popelőadókat kitermelni, mint felkarolni a jóval több munkát igénylő produkciókat. A rádiókban tudjuk mi dominált, a televíziókban rég nem volt értelmes zenei műsorszám, a zenetévé pedig annyira behatárolta, hogy mi kell szerinte a fogyatkozó nézőknek, hogy végül saját magát is jól belebuktatta ebbe a fene nagy “szakértelemmel” kitalált korlátozásba. Korlátok, előítéletek, könyöklés, a könnyű és gyors haszonszerzés reménye elvágta a felfelé vezető utat. Akik addig fent voltak legalább ott maradtak, sőt jó értelemben véve ikonokká váltak, de aki alulról közelített felfelé, annak hamar zsákutca lett a vége. Sokan feladták, sőt volt olyan is, aki inkább a könnyű műfaj felé vette az irányt, sokan pedig csak évek múlva tudtak feljutni a létrán. De mi vezetett mégis oda, hogy megtört a jég, eljött a változás szele? És árnyoldala is.

A VIVA TV műsorvezetőinek egyik korai csapata. A televízió meghatározó tényező volt a zeneiparban, ha ott egyszer lement a kliped, utána már sztárnak érezhetted magad. A VIVA 2001 nyarán VIVA+ néven váltotta az addig egyetlen magyar zenetévét a Z+-t, majd 2003-tól már csak VIVA néven sugárzott. 2018 őszén megszűnt a hazai sugárzása.

Közhelyes téma, de még mindig a Petőfi Rádió átalakítását tekinthetjük leginkább új időszámításnak, a rádió „profil” váltása hozta el azt a korszakot, ami a mai zeneiparra is gyakorolja hatását. Nyilván nem akkora intenzitással, mint fénykorában, de a fesztivál és koncertpiacon még jócskán nyoma van annak a zenei iránynak, koncepciónak, ami a 2016 előtti Petőfire volt jellemző. Akkoriban a magyar zene bölcsőjének mondott rádió jelentős változást hozott, elindult a hazai tehetségkutatás, lassan megnyíltak a zeneipari csatornák.

Buda Márton a legnépszerűbb petőfis műsorvezető volt. A Talpra magyar című reggeli műsor a kereskedelmi rádiók reggeli műsoraival is eredményesen vette fel a hallgatottsági versenyt.

A rádiós piacon közben még egy jelentős változás történt a magyar zenei kvóta szabályozásának bevezetésével, amivel a döntéshozók megpróbáltak valamiféle védőhálót építeni a hazai előadók köré, de ennyi év távlatából még mindig bőven akad lyuk rajta, nem sikerült maradéktalanul a művelet. A 2011-től életbe lépő médiatörvény értelmében a rádiók többségének a zenei műsoridejük 35 százalékában kell ma már magyar műveket játszaniuk (35% magyar, ezen belül 25% öt évnél nem régebbi hazai zene). Nyilván vannak jócskán kivételek, vagy „trükkös” szerkesztések, hogy a helyzet javult volna, azt azért nehéz egyértelműen kijelenteni. Ráadásul a helyzetet csak tovább bonyolította, hogy a 2010. évi CLXXXV. törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról, 203. 37-es paragrafusa elég egyértelműen meghatározta a magyar zenemű fogalmát. Ebben a szabályok szerint nem minősül magyar zenének a más nyelven előadott zeneszám. Érthetetlen, de tényleg sikerült beletenni azt, ami pont szembe megy a józanésszel és azon törekvéssel, hogy a magyar zenekarok, többnyire a fiatalok, próbálnának közben kijutni a nemzetközi piacra, természetesen idegen nyelven. De attól még hazai színekben.

37. Magyar mű: 

a) azon mű, amely eredetileg teljes egészében magyar nyelven készült, 

b) azon mű, amely eredetileg több nyelven készült, de időtartamát tekintve eredeti magyar nyelvű része hosszabb, mint bármelyik másik nyelven készült része, 

c) azon mű, amely eredetileg valamely, Magyarország által elismert nemzetiség nyelvén készült, ha tárgya az adott nemzetiség magyarországi életével, kultúrájával van összefüggésben, 

d) az olyan zenei műsorszám, amely magyar nyelven kerül előadásra, vagy amely Magyarország által elismert valamely nemzetiség nyelvén kerül előadásra, ha az adott nemzetiség Magyarországhoz kapcsolódó kultúrájával van összefüggésben, 

e) az olyan instrumentális zenei műsorszám, amely – elsősorban szerzője vagy előadója révén – a magyar vagy Magyarország által elismert valamely nemzetiség Magyarországhoz kapcsolódó kultúrájának részét képezi, vagy 

f) azon filmalkotás, amely a mozgóképről szóló törvény értelmében magyarnak minősül.

Ezzel a törvénnyel a jogalkotók öngólt lőttek a magyar zenének, sok hazai előadót tettek a rádiós játszás kopár túloldalára, bár érdekes, hogy zenész oldalról annyira nagy felháborodást a mai napig ez nem keltett, sokkal inkább a rádiós játszásra gyakorolt és gyakorol mind a mai napig kedvezőtlen hatást. Hiszen egy jelentős rétegnek, még abban az esetben sincs esélye innentől a rádiós játszásra, ha netalán átmenne a daluk a zenei szerkesztők szigorú szűrésén. 2013-ban azért született ezzel kapcsolatban egy petíció, amelyben neves zenészek próbálták javaslatot tenni a törvény módosítására: „Életszerűtlen, kirekesztő és értelmetlen szabályozás született akkor, amikor a magyar zenemű fogalmát a jogalkotó a nyelvhez kötötte. Most ugyanis, ha bármely magyar előadó például angolul ír dalokat, az a szabályok szerint nem minősül „magyar zenének. Minden magyar, vagy magát magyarnak valló előadó, szerző zenéje magyar zene.”

Ilyen volt 2009-ben egy népszerű fesztiválos program. A kilencvenes évek végének és a 2000-es évek elejének egyik legnépszerűbb hazai fesztiválja a Tokaj-rakamazi Hegyalja Fesztivál volt. A fesztivál 2014-ben megszűnt.

A szabályozás utáni statisztikát nézve, elmondható, hogy továbbra sem javult a helyzet a rádiós játszásokat illetően. Ezt mutatja legalábbis a MAHASZ Rádiós Top 100, ami a hallgatottsági adatok alapján 2018-ban összesen 5 magyar zeneszámot tartalmaz. Kicsit jobb a helyzet az Editors’ Choice Top 100-ban, ott játszás szám alapján már 23 magyar zeneszám található, bár kicsit árnyalja a képet, hogy itt nem 23 előadóról beszélünk, hanem jóval kevesebbről, lévén van akitől több dalt játszottak a rádiók. Tehát maradéktalanul azért nem valósult meg a terv olyan mértékben, mint azt várták az alkotók, még ezek után is csak azt mondhatjuk, hogy egy szűk szegmens, kevés képviselője élvezheti ennek előnyét. A rádiós szakmáról, -tekintsünk el most a tulajdonosi szerkezettől-, elmondhatjuk, hogy továbbra sem találja a helyét. Az országos zászlóshajónak számító ClassFM megszűnésével ráadásul a „követő” vidék is megzavarodott, vagy jó részük csatlakozott a Rádió 1 hálózatához. Az addig kényelmesen, a Class repertoárjából szemezgető vidéki zenei szerkesztők magukra maradtak, kénytelenek lettek önálló döntést hozni a zenei struktúra megtervezésénél, de az mindenképpen pozitív, hogy végre mertek kockáztatni és ez a folyamat akkor sem állt le, amikor elindult a Retro Rádió. Persze ettől még nem lett sokkal színesebb a hazai rádiók zenei arculata, maradtak jócskán a biztonsági zónán belül, ezt láthatjuk azokon a fent említett rádiós játszási listákon is.

Rúzsa Magdi napjaink leguniverzálisabb előadója. Egyaránt kedvelik a rádiók és a koncertszervezők is. Népszerűsége ma már nagyszínpados teltházas koncertekben mérhető. (Fotó: Mark A Rosta)

A Petőfi közben a saját útját járta. Erőteljes magyar zenei dominanciája nyilvánvalóvá vált, a fesztivál és koncertpiac is örömmel rácsatlakozott és egyből felkarolta az irányt. Arra most nem térnénk ki, megtettük korábban, hogy kik és hogyan élték meg mindezt, illetve mi vezetett ennek a koncepciónak a megszűnéséhez, most maradjunk a pozitív hozadékánál. A Petőfi 2017-ben, zajos körülmények között irányt váltott. A magyar zenék mennyiségével kapcsolatos koncepciója valamennyire megmaradt, az összetétele azonban nem. Kikerültek a főműsorsávból az addig favorizált műfajok, helyükre pedig a kereskedelmi rádiókra jellemző arculat tört be, előtérben hallgatottsági szempontokkal. Kompenzálásként a Petőfi beindított több magyar zenei műsorszámot, ezzel lényegében, ha nem a korábbihoz hasonló mértékben, de hozzájárult a hazai zene támogatásához. Egy korszak nyilvánvalóan lezárult, egy korszak pedig elindult.

Horváth Gergely a Petőfi Rádió korábbi felelős főszerkesztője. Nevéhez kötődik a Petőfi egyik legizgalmasabb korszaka.
Az egyik legismertebb kereskedelmi rádiós szakember. Tiszttartó Titusz, a Petőfi Rádió jelenlegi csatornaigazgatója.

Mielőtt még teljes mértékben learatná a Petőfi Rádió a babérokat, azért ne menjünk el két nagyon lényeges tényező mellett. Elindult a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Cseh Tamás Programja és egy új televíziós ötlet. Ahogy a Petőfi megteremtett egy régóta várt, bár tegyük hozzá gyerekbetegségekkel is küzdő, de szerethető rádiós alternatívát, úgy a televíziózásban is megtörtént a „rendszerváltás”. Sok szót nem érdemes fecsérelni a VIVA TV, MTV (’emtíví’, azaz Music Television) bukására, de ahogy kinyírták magukat azt azért tanítani kellene. És lehet itt védekezni a fogyasztói szokások megváltozásával, az internet, főként a zenei tartalomszolgáltatók térnyerésével, de ezek a zenecsatornák tényleg lekezelték a zeneipart, leginkább az előadókat, és pökhendi módon, még amikor égett a ház, akkor is csak arrogánsan félrefordultak a figyelmeztető jelzések ellenére, de kijönni eszük ágában sem volt, mondhatjuk későn ébredtek rá, hogy tényleg tűz van. A tűzoltás persze nem sikerült, a “reality” műsorszámokkal teletömött adók végül súlytalanná váltak, “leégtek” az egykor komoly befolyásoló tényezővel, trendformáló erővel bíró televíziós csatornák. A zenei televíziózás mára összezsugorodott (világszerte is), itthon még kitart a Music Channel, és elszaporodtak a szórakoztató zenei csatornák, a SlágerTV, MuzsikaTV vagy Zenebutik, ők tematikus mezőre léptek, és rámentek a hazai zeneipar egyik legnépszerűbb szegmensére, a mulatós, lakodalmas muzsikára és a klasszikus szórakoztató könnyűzenére. Ez a modell úgy tűnik életképes, vidéken jelentős nézettséget és népszerűséget tud elérni, a tematikus szórakoztató csatornák térnyerése napjainkban is nagy segítséget nyújt mindazoknak, akik ebben a zenei szektorban próbálnak (el) helyezkedni.

Fotó: Tematic Media

Ahogy jött a Petőfi Rádió népszerűsége, a közmédia 2015-ben újabb fiataloknak szóló irányt tűzött ki, ezúttal televíziós szinten. Az addig nosztalgia, ismeretterjesztő és mese csatornaként működő M2-t az esti sávban átkeresztelte Petőfi TV-re és saját gyártású kulturális műsorszámokat tett képernyőre. A megcélzott közönség azonban nehezen akart rászokni az esti tévézésre, vagy nem is érdekelte, vagy éppen nem volt tv készülék a közelében sem, a lényeg, hogy lassan rájött mindenki ez bizony nehezített pálya lesz. Pedig a trendi, budapesti klubokból (Akvárium, A38) jelentkező, körkapcsolás jellegű, friss, fiatalos szerkesztésű műsorszámok nagyon próbáltak megfelelni a 18-35 éves fesztiválokon edződött korosztálynak, de végül szép lassan fajsúlyos nézettség nélkül olvadt bele a Petőfi TV új koncepciója, a közszolgálati adásmenetek sűrűjébe. Belső információk szerint a csatorna vezetői egyébként soha nem presszionálták a szerkesztőket, nem volt számszerűsített elvárás a nézettséget illetően, már-már zavarba ejtően nagy volt a szabadság, éppen ezért így mindig sikerült folyamatosan megőrizni a kulturális sokszínűséget, ami a mai napig is tisztességes, nézhető műsorokat jelent, például: ’Kulisszák mögött’, ’Akusztik’, vagy az ’Én vagyok itt!’ Pálcát törni tehát nem lehet, talán csak az volt az indulásnál leginkább szemet bántó, hogy erőteljes jelenléttel, a fővárosi klubéletben és szabadtéri szórakozóhelyen is érdekelt, illetve a fesztiválszakmát is többségében uraló csoport vette birtokába a televíziós csatornát. Bár ha jobban mögé nézünk, elkélt a szakmai támogatás, az iránymutatás. Az M2 Petőfi TV nagy erénye, hogy a hazai zenei élet egyik fix pontja lett, talán jelenleg az egyetlen olyan lehetőség, hogy valaki klasszikus értelembe vett televíziós képernyőn megjelenhessen.

Forgat a Petőfi TV

2013-ban már észrevehető volt, hogy elindult a hazai zeneiparban egy friss vérátömlesztés. Egyrészt a multi lemezkiadók megszűnésével, átalakulásával felszínre kerültek a frissen alapított booking ügynökségek, illetve a zeneipar különböző területein dolgozókból, gombamód szaporodni kezdtek a nagy önbizalommal rendelkező és sikerre éhező menedzserek. Másrészt a klubélet is kezdett felzárkózni, vagy akár csak mozgolódni, köszönhetően a Cseh Tamás Program klubtámogatási rendszerének is.

Campus Fesztivál 2011
Campus Fesztivál 2016-ban. Érdekes összehasonlítani, hogy az egyik legnépszerűbb hazai fesztivál magyar zenei programja miként változott meg öt év alatt.

Az addig megszerzett kapcsolati tőke elkezdett kamatozni, annak nagyságának arányában osztódott a piac, de jócskán akadt olyan is, aki ugrott egy szintet azáltal, hogy míg korábban lemezkiadónál dolgozott, újságíró, reklámszervező, vagy csak újságkihordó, vagy éppen kiégett zenész volt, az addigi életét cserélte fel gyorsan egy gyorsabb haszonszerzés reményében a menedzseri teendőkre. Nem volt nehéz a váltás, aki kicsit is nyitott szemmel járt, egyből meglátta a hazai koncertpiacon küzdő, népszerűségükkel semmit sem kezdő, lusta előadóművészekben a lehetőséget. Munkájukat nagyban megkönnyítette, hogy a zenekarok még mindig a klasszikus modellben vergődtek, azaz akár a rádiós népszerűségüket, vagy a fesztiválokról érkező egyre intenzívebb megkereséseket, aprópénzre próbálták beváltani. Miközben a vidéki fesztiválok elkezdték olcsón felszippantani őket, egyre többen felismerték, az ebben rejlő piaci rést. Megérkeztek a hangzatos Facebook profillal, feltupírozott portfólióval támadó „ügynökök”, akik összeterelték a kóborló nyájat, így szép lassan létrejött mindenkinél egy tekintélyes istálló. Hogy pozitívat is mondjak, nyilván nélkülük ez a rendszer nem működne ma, a fesztivál és koncertszervező szakma biztos, hogy idő előtt kifacsarja. Hiszen ki más foglakozott volna az előadókkal, ki szervezte volna össze akár csak a nyári koncertsorozatokat, képviseli az érdekeket. A művészek kevés kivételtől eltekintve, semmivel nem voltak tisztában. Céges háttér? Számlatömb? Tárgyalás, logisztika, kiadások, bevételek, stratégia, kommunikáció. Csak néhány téma, a sok közül, amivel meg kellett vívni nap, mint nap a harcot. Valakinek. A koncertek száma megszaporodott, a fesztiválpiac óriásit nőtt, miközben azért a szervezők hörögve kapkodták a levegőt, hogy kinek mennyivel magasabb gázsit kell ezentúl fizetnie. A produkcióknak ára lett. Igazi versenyhelyzet alakult ki a nyári szezonban, ez jelentette mindenki számára a biztos bevételt, így egyértelművé vált, hogy ebből kell mostantól fedezni a lemezeladás megroppanásából eredő bevételkiesést, na meg el kellett tartani innentől a menedzsert, ügynököt, turnémenedzsert, sajtóst és még ki tudja mennyi alkalmazottat. A koncert és fesztiválpiac közel három év után új irányt vett.

VOLT Fesztivál

Mára pedig eljutott oda, hogy akár dupla nagyszínpadra is jut már népszerű hazai formáció. Persze a fesztiválszakma gyarlóságára jellemző, hogy továbbra is ragaszkodik a másod-harmad vonalbeli külföldiek szerződtetéséhez, amiért képes a reálistól jócskán magasabb gázsi kifizetésére is, csak azért, hogy a konkurens rendezvényszervező ne tudjon megszerezni senkit. Ebben a buta rivalizálásban még egy érdekes hajtás indult növekedésnek. Létrejöttek azok a booking ügynökségek, akik ápoltak, vagy éppen kiépítettek a külföldi booking ügynökségekkel egyfajta különleges szimbiózist. Közös egyetértésben, vagy a külföldi tudta nélkül, piaci kofaként kezdték el kiajánlani közös portékájukat a jócskán felduzzadt hazai, de lassan fejlődő fesztiválszakmában. Sikeresen létrehoztak egy mesterséges árversenyt, felosztották a területeket, műfajokat, ezzel ügyesen elindult felfelé a külföldi, sokszor önálló magyar koncertre képtelen produkciók ára, úgy, hogy a fesztiválszervezők szépen egymás ellen licitálhattak. A helyzet elég kegyetlenné fajult, bónuszként ráadásul a fesztiválok mellé a budapesti szabadtéri szórakozóhelyek is csatlakoztak, így ma már tényleg igazi versenyfutás van egy-egy külföldi névért, olykor a reális ár fölött tényleg a sokszorosát is képesek az előadó, pardon, booking agency zsebébe tömni. Nyilván az idő majd ezt is megoldja, talán úgy, hogy a fesztiválszervezők lassan ráébrednek (együtt jobban menne), hogy nem szabad mindenáron saját tőkéjüket kockáztatni egy-egy lehetetlen gázsijú előadóért, és az a produkció saját erőből és kapcsolati tőkéből is ugyanúgy elérhető (Kivéve mikor bizonyos előadók ügynökségei ragaszkodnak a már bejáratott hazai partnerhez, így megszerezni és lebonyolítani az üzletet csakis rajta keresztül engedi.), vagy nem minden esetben kell egy másod-harmadvonalbeli külföldi produkcióért harca szállni, hiszen a hazai kínálat is van annyira erős. Természeten kivételek ezen a területen is jócskán vannak, ráadásul szükség is lenne az ilyen kapcsolatokat ápoló ügynökségi munkára, csak még hiányzik a szakmai kontroll, egyetértés, a megbízható partner a rendszerből.

Izgalmas szakmai előadások a Hangfoglaló, Backstage alprogram keretében.

A sor végére hagytam a központi támogatást. Ahhoz, hogy a magyar zene lökést kapjon, igenis elengedhetetlen volt a Cseh Tamás Program (ma már Hangfoglaló Program) pályázati rendszeréből fakadó tőkeinjekcióra. A program indulásánál megfogalmazott cél világos volt: az induló zenekarok, vidéki klubok, vidéki és kisközösségi tv-k és rádiók, valamint print és online média, előzenekaros koncertek, nemzetközi turnék és promóciók támogatása, a könnyűzenei örökség megőrzése, zenei menedzsment oktatása és a vidéki tehetségkutatók támogatása pályázatos formában. A hazai zenekarok, klubvezetők és a fentiek képviselői végre fellélegezhettek, sok-sok produkciót, helyet, kezdeményezést segített ez a pályázati rendszer a túléléshez. Természetesen minden pályázat kiírása és elbírálása során akadnak még ma is viták, főleg a felhasználás módjáról vagy, hogy a nagyobb produkciókat miért illeti támogatás. A Hangfoglaló Programiroda nem csak az alkotókat karolta fel, még a szakma képviselőinek is teret adott. Az NKA rendszerébe áramló jogdíj felhasználásának módjáról tehát elmondható, hogy jó helyre került, azaz vissza a magyar zenei életbe, annak fenn és életben tartására. Ha ezt egyszer elmondhatjuk majd a MAHASZ és az ARTISJUS rendszeréről is, akkor talán kerek lesz a hazai zeneipar háttere. Egyelőre mindkét helyen bőven akadna mit megreformálni, illetve kisöpörni a szőnyeg alól, de az már egy másik történet. Egy hosszú történet.

Ami az összegzést illeti, 2018 nyarára beteljesedett az, amit a kétezres évek végén még csak jósolni sem lehetett. A magyar zenében végre találunk izgalmas színfoltokat, róluk (név nélkül) elmondhatom, hogy a nagy ikonok nyomdokába léptek, azaz az ikonok nem maradtak követők nélkül, mint ahogy azt sok évvel ezelőtt hiányolták szakmai körökben. Az, hogy ezt kinek és minek köszönhetjük, a fentiekből is látszik nem lehet egy irányból megközelíteni. Az sem biztos, hogy ez a helyes gondolatmenet. Egy azonban biztos. Ha nincs akkor egy nagyon erős (és még most is az), Tankcsapda, Quimby, Ákos, vagy Lovasi éra, a fesztivál és koncert piac, az alternatív zenei élet is másképp alakult volna. Na, ezt ismerhetné el végre ez a szakma és szapulás helyett állíthatná követendő példaként azoknak, akik még a pályájuk elején járnak. Hiba lenne és hiba bárkinek is azt gondolni, hogy elveszik a teret a fiataloktól vagy a jobb, tehetségesebb előadóktól. A zeneiparban nincs ilyen. A jó zene úgyis mindig utat tört magának és megtalálja helyét, legyen az bármilyen csatornán tálalva. Sajnos a helyzet azért nem lett egyszerűbb. Nagy a zaj, sok az inger, sok a lehetőséget kereső formáció, szakmai keselyűk garmadája kering az újak fölött, így nagyon nehéz eljutni a fogyasztóhoz. De ahogy annak idején is nehéz volt és a fenti produkciókat sem nyomta kezdetben sehol senki, a közönség felé mégis utat találtak. A közönség meg dönt. Éppen ezért bosszantó jelenség, mikor a koncertszervező, újságíró, vagy egy rádiós zenei szerkesztő, a hazai produkciók rovására, alulértékelve azokat, dönti el évről évre, hogy mi kell a népnek. Nyilván erre mondhatjuk, hogy az ő döntése, egy részüknek az ő pénze, az ő kockázata. De ez azért nem is annyira fekete vagy fehér. Jön majd egy másik történet.

-B-