“Megbolondulok, hogy ha nem kaphatlak meg…” – A SZTÁRPORTRÉBAN ÁRPA ATTILA

Fotó: Erdélyi Gábor

Nagyon sokféle arcát ismerhettük meg az elmúlt sok-sok évben Árpa Attilának. Televíziós szakember, rendező, színész, reklámarc, a mai napig is sokat foglalkoztatják nemzetközi produkciókban és a színházi vérkerigésben is tökéletesen megtalálta helyét. Molnár Szabolcs ezúttal a színész Árpa Attilát faggatta ki egy nagyon személyes interjúban. A SZTÁRPORTRÉ vendége Árpa Attila.

A színészi alakítás kapcsán szeretném kérdezni, hogy ez egyfajta átlényegülés? Pont Te írtad nemrég a Fidel Castro alakításod kapcsán, hogy ott egy valós, egykori személyt alakítottál, és az átlényegülést ott értetted meg, új formában először az életedben. Gondolom ez egyfajta lelki lemeztelenedés is, amit a színész ember csinál a színpadon. Ez könnyű neked?

Fontos tudni, hogy én már játszottam más szerepeket is, volt már színházi szerepem, játszom a „Tortúrában” Stephen King által szerzett darabban, ahol szintén át kell lényegülni, és egy másik karakter bőrébe bújni, de az is egy fiktív karakter. Amerikai filmekben is voltam már gonosz lovagtól kezdve, kém, testőr.

Jó embert játszottál már?

Jó kérdés. Biztosan volt olyan szerep, ahol nem én voltam a gonosz, de ezek mind fikcionális karakterek voltak, úgyhogy az átlényegülést, amikor ezt leírtam magamról, ez arról szólt, hogy van egy figura, akit az egész világ ismer, és az a folyamat, hogy átlényegüljek, hiteles legyek, ahhoz két dolog kellett. Az egyik, hogy átvegyem a habitusait, hogy hogyan beszélt, milyen meggyőződéssel, milyen hangon beszélek, amikor az ő szerepében vagyok, a másik viszont, ami nehezebb része volt, hogy nagyon sokat beszélt, fontos dolgokat mondott, nem egyszerűen fogalmazott. Először is megérteni, hogy egyáltalán mit mond, és utána meg el is hinni ugyanezt. Csak akkor vagyok hiteles, ha tudom, hogy mit beszélek, és hiszek is benne. Ez egy olyan folyamat volt, ahol a próba folyamat alatt, 2-3 hónapon keresztül Fidel Castro-vá kellett válnom. Akkor értettem meg azt a kifejezést, hogy metodikus színészet, hogy nem alakítasz valakit, hanem azzá válsz.

És amikor nem létező személyt alakítasz?

Az nyilván azért könnyebb, mert ott egyszerűen csak beleképzeled magad, egy helyzetbe. A „Tortúrában” is, ami egy kétszemélyes darab, 90 percen keresztül kiszolgáltatott helyzet van. Mondhatni, hogy egy teljes ellentétje Fidel Castronak, de maga a karakter megformálása könnyebb.

Te egyébként színész akartál mindig is lenni?

Amikor régen kamaszként, el akartam dönteni, hogy a filmen belül mivel foglalkozzak – mert az, hogy filmes akarok lenni, azt mindig is tudtam, nincs ebben semmi, hiszen apám is és anyám is filmes volt – azt még nem, mert olyan sok különböző feladat, sok különböző műfaj van. Azt, hogy kamerán keresztül nézed a képet, komponálod, értesz a világításhoz, vagy forgatókönyv író, hogy kreálsz egy világot, formálod a karaktereket, Istent játszol papíron, hiszen megalkotsz egy történetet, amit később húsvér emberek játszanak el a vásznon azt, amit papíron kitaláltál. Vagy rendező, aki az egészet összehozza, vagy színész, aki a végén Oscar díjat kap. Rengeteg ágazata van a filmnek. Én az elején azért választottam a színészetet, mert azt láttam, hogy ez egy könnyű dolog.

Igazából Te ezt a legelején választottad, még Németországban.

Ott is megpróbáltam. Azt láttam, hogy megtanulnak 3 mondatot, elviszik őket Hawai-ra, a strandon elmondja, kap érte 2 millió dollárt. Úgy gondoltam, hogy ez menni fog.

Ez tényleg így történik, sőt Veled is történt már ilyen, hogy elmondtál 1-2 mondatot, megkaptad érte a jó kis fizetést, és ennyi.

Igen, csak az nem 2 millió dollár volt, és nem Hawai-on. Igazából annyi, hogy elkezdtem a színészetet, Amerikában is tanultam, Németországban, színházban és sorozatokban is játszottam kisebb szerepeket gyerekszínészként is. De egy dolgot nem vettem figyelembe, hogy nem voltam jó. Német az anyanyelvem, az angol a második, a magyar az, amit a legkevésbé beszélek jól.

Lesz olyan, hogy nem lesz akcentusod, vagy az már mindig lesz?

A színpadon nincs.

Érdekes, de egyben rémisztő is, hogy átlényegülsz, hiszen nem is Te vagy ott ilyenkor, hanem egy akcentusmentes ember. Azt mondtad, hogy nem vagy jó.

Azt már később, már Magyarországon mondtam. Szerepeltem egy-két magyar vígjátékban, ami azért elmegy, meg anyám is szereti. Az egyik ilyen a Hippolyt volt, ahol színészileg egyáltalán nem tartottam magamat jónak. A film szerethető volt, de nem éppen karrierem mérföldköve. Ott már elkezdtem gondolkodni azon, hogy nem tetszik, amit ott csinálok. Aztán jött még egy magyar film, ott még kevésbé tetszettem magamnak, és akkor le is tettem az egészről, egészen addig, míg a „Cukorshow” című filmre fel nem kértek. Ott egy tévéproducert kellett játszanom, aki a talkshow-kat, valóságshow-kat kitalálja, és ezeket viszi, ebben látja a jövőt és a pénzt, meg hát a nézettségért bármit. El kellett játszani azt az énemet, amiről egyébként sokan azt hiszik, hogy én ilyen vagyok.

Kicsit lehet, hogy hasonlít itt-ott.

Biztos, mivel ugyanaz a munka, ugyanaz a produkció, de a karakter, amit játszottam, azt megcsináltam. Nem vagyok ilyen, nem voltam ilyen, de a legnagyobb dicséret az volt, amikor azt mondták, hogy nem volt semmi dolgom, mert saját magamat játszottam el. Akkor tudtam, hogy jól csináltam, mert akkor hiteles voltam ezek szerint. Ott tulajdonképpen láttam egy kis reményt, mert a kritikusok is szerették. Ott visszanyertem a hitemet a színészetbe, de addigra már tudtam azt is, hogy miért akarok színész lenni. Nem azért, mert sok pénzért elmondhatok valahol 2 mondatot Hawaiban, hanem mert a valódi hivatásom a filmrendezés. Ahhoz, hogy egy színészt ténylegesen meg tudjak rendezni, ahhoz meg kell értenem a színművészetet. Benne lenni, megérteni, átélni, instrukciókat kapni zseniális rendezőktől, vagy éppen rosszabb rendezőktől, hogy hogyan nem szabad bánni a színészekkel. Úgy szoktam fogalmazni, hogy minden egyes szerepem, mint színész, egyfajta gyakorlat, vagy tanfolyam, amit később rendezőként tudok alkalmazni, mert szerintem minden színésznek vannak különböző lakatjai, zárjai, és kell hozzá a megfelelő kulcs, és ha ez megvan, akkor azt kapod a rendezőtől, amit vársz, amit szeretnél viszont látni a vásznon. Minden egyes szereppel, amit eljátszok, növekszik a kulcs készletem.

Attila és Antonio de la Cruz (Fotó: facebook.com/attila.arpa)

Volt nem rég egy szerelmes jelenet is, amit alakítottál, és annak kapcsán mondtad valahol egy beszélgetésben, hogy időbe telik onnan kijönni lélekben. Ezt nem tudom, mennyire mondtad komolyan.

Nem nagyon volt ott terem, hogy ezt részletezzem, de itt arról van szó, hogy van egy színésznő, aki gyönyörű szép, de csak a filmvásznon lehet közünk egymáshoz, mert tegyük fel, nekem barátnőm van, neki meg barátja. A kémia ott van, és jó is, hogy ott van, mert az a vásznon is érződik, és a néző is elhiszi, hogy mi igenis vonzódunk egymáshoz. Ha egy ilyen gyönyörű nő szemébe nézel, miközben félmeztelen a karjaiban fekszel, és meg kell őt csókolni valóban, és utána egyszer csak jön az, hogy „ennyi”. Én nem tudtam egyszerre ezt kiradírozni magamból, és két opció volt számomra. Az egyik, hogy felhívom, és azt mondom, hogy valamit itt nem fejeztünk be, és én megbolondulok, hogy ha nem kaphatlak meg, mert ez olyan, mint ha meg kóstoltalak volna, de nem ehetem meg az egészet. A másik opció az, hogy hagyni az egészet, elfelejteni, és magamban szépen valahogy letudni, a barátnőmnek nem mutatni azt, hogy tulajdonképpen néha még mindig erre emlékszem. Ez egy hosszabb magyarázat.

Lehet, hogy ezért is lettél színész, hogy ilyen helyzetekbe is tudj keveredni, és ott legyen feletted az a sok ember, aki dolgozik a jeleneten, hogy itt vége. És mi lesz most, hogy pár évig még darabokban, színházakban, filmekben szerepelsz Magyarországon, külföldön?

Közben dolgozom a forgatókönyveimen, filmterveimen, a film alappal fejlesztünk egy tervet, külföldön az amerikaiakkal tervezünk egy filmet. Tulajdonképpen mondjuk azt, hogy fogtam egy kosárnyi vasat, és azt a tűzre dobtam, és megnézem, hogy melyiket lehet először kivenni és valamit kovácsolni belőle.

Tudod mindig azt csinálni, amit szeretsz csinálni? Van valamilyen munkakényszer benned, vagy nincs?

Talán ez a legnagyobb luxus az én életemben. Az egyik luxus az, amit az előbb meséltem, hogy a filmalapnak el tudom mondani azt, hogy ha ezt kéritek, de én nem így látom, mert akkor az már nem az a film, amit én szerettem volna, hanem amit Ti szeretnétek. A luxus az ebben, hogy nemet mondj erre, és azt, hogy tudjátok mit, ne csináljunk még meg, hanem majd később. Ez egy hatalmas luxus nemet mondani filmesként, vagy színészként szerepekre. Azt is meg kellett tanulnom, hogy igenis nemet kell mondani bizonyos szerepekre, hogy ha nem érzed azt, hogy az nem neked való. Rendezésekre is, az „Argo” film óta elég sok rendezésre kaptam felkérést, majdnem mindegyik ugyanabból a műfajből jött, akció-vígjáték, de sokszor mondtam itt is nemet. Vagy zseniális a könyv, és akkor igen, vagy akkor inkább nemet mondok. Ez azt is jelenti, hogy az igenek innentől kezdve arra vonatkoznak, amiket én szeretek csinálni, amit én vállalhatónak gondolok, amihez kedvem van. Úgyhogy a válasz az, hogy igen, jelenleg azt csinálom, amihez kedvem van.

Korábban is tudtad azt csinálni, kivétel talán a TV-s időszakot, ami lehet, hogy egy kicsit beszippantott. Nem tudom, az hány év volt? De azt leszámítva, lehet, hogy mindig is tudtad, hogy azt csinálod, amit szívesen csinálnál. Nem kellett azon gondolkodnod, hogy honnan lesz pénz, hanem mégis úgy alakítottad, hogy mindig, minden rendben legyen.

Ez teljesen jól hangzik, de ez nem mindig van így, hogy a honnan lesz pénzkérdés, azért mindig felmerült, például amikor csak színészettel foglalkoztam. Abból ugye nem lehet megélni. Hiába hollywoodi filmek, hiába színházi főszerepek, ezeket összeszámolva nagyon kevés, pláne, ha az ember belegondol, hogy van egy lányom, és van egy életszínvonal. Ezeket, hogy ha nem jött volna abban az évben egy drogérialánc ajánlata, akkor bajban lettem volna. De hozzá kell tennem, hogy az első olyan felkérés volt évek óta, amit vállalhatónak is gondoltam, amire azt gondoltam, hogy nem kínos, szellemes, jópofa, és így is lett, most már a negyedik éve. Visszatérve a kérdésedre, azt csinálom, amihez kedvem van, de a valósághoz azért hozzátartozik, hogy a pénzkereset azért kényszerít olyan dolgokra, amikre elvileg lehet, hogy nemet mondanék.

Van egyébként olya színészi alaktás, amire vágynál most?

Színházban azt hiszem, hogy ez a két főszerep pont elég. Filmben pedig nagyon jó lenne végre egy nagyobb szerepet is megkapni, egy amerikai filmben. De amerikai filmben nagyobb szerepet kapni nem annyira könnyű, és most úgy tűnik, hogy pont egy sorozatban szerepelek, ahol már a főszereplővel párbeszédem van, karakter nevem van, és nem csak testőr vagyok. Ez még jó lenne, egy nagyobb szerep. Illetve nagyon szeretnék egy magyar, nagy játékfilmben olyan szerepet játszani, ami váratlan, szokatlan, de meggyőző.

Attila és Amira (Fotó: facebook.com/attila.arpa)

Egyébként azt is el tudom képzelni, hogy ha Te gondolsz rá, és az a gondolat kisugárzik. Vagy Te el tudnál ilyet képzelni, hogy ilyen gondolatok átmennek?

Anyukám nagyon ilyen. Azt mondja mindig, hogy gondoljak rá, és akkor úgy lesz. Mindig megnézi a csillagok állását, és megnézi, hogy milyen év, milyen horoszkóp, és mi lesz, hogy lesz. Én a kedvéért néha hiszek benne, de valójában nem.

Most még egy utolsó gondolat jut az eszembe, hogy Neked a nagymama, egy hívő nagymama, és szoktál vele találkozni…

Hogy Te miket nem tudsz rólam… már nem tudok, már nincs köztünk, de amikor volt, akkor sokat beszéltünk, főleg vallásról. Ő tényleg az a mélyvallásos nő volt, aki minden vasárnap templomba ment, minden pillanatban egy rózsafüzér volt a kezében. Igen, vele sokat beszéltünk erről, de most már másképpen kommunikálunk.

Van olyan gondolatod, hogy mit mondana Neked most ő, úgy az életre?

Hogy, miért nem megyek már végre templomba.

Ezt mondja?

Lehet, hogy rávenne, hogy gyónjak végre. Az, az érdekesség, hogy én pontosan azt látom, hogy a gyónás helyett ezeket a dolgokat leírom, és forgatókönyvben szerepeltetem. Ez is egyfajta gyónás, egyfajta terápia. Nem biztos, hogy minden esetben kell hozzá egy ház, amit kőből, és fából építettek.

És mit mond erre a nagymama, amit most mondtál?

Hogy ez hülyeség.

Molnár Szabolcs

Címlap fotó: Erdélyi Gábor