„Ma már szerintem nincs olyan Magyarországon, aki ne tudná, hogy ki az a Gyuszi bácsi.” – A SZTÁRPORTRÉBAN KOLTAI RÓBERT

https://www.facebook.com/koltai.robert.szinmuvesz/

Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színész tavaly töltötte be 75. életévét. A ma is rendkívül aktívan dolgozó művész egyfajta összegzéséként „Sose halok meg? – Az első 75” címmel könyvben meséli el pályafutását, azt a rengeteg sztorit és történetet, amit átélt. Koltai ma is az ország egyik legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb színművésze, ismertségéhez hozzájárultak filmszerepei is. Első, rendkívül sikeres filmje 1993-ban a Sose halunk meg volt, a vállfaárus, Gyuszi bácsi alakja összeforrott a nevével, a film népszerűségéhez nagyban hozzájárult a benne felcsendülő Dés László-Bereményi Géza dal, a Nagy utazás, Presser Gábor előadásában. Ezt követte a Patika című tévésorozat, a Szamba, a Kern Andrással közösen jegyzett A miniszter félrelép, az Ámbár tanár úr, az ötvenes években játszódó, saját gyermekkori élményein alapuló Csocsó, avagy éljen május 1-je! című szatíra, az 1956-os forradalom alatt egy cirkuszi bohóc ikerpár történetét elmesélő vígjáték, a Világszám!, a Megy a gőzös és a Magic Boys. Bár nem ő a főszereplője az idén indult „Drága Örökösök” című sorozatnak, de az általa megformált Szappanos Kálmán bácsi mégis állandó visszatérő „alakja” az epizódoknak. A sorozat alap sztoriját ő adja azáltal, hogy szabályozza és ezzel „irányítja” a sorozatbeli családtagjainak életét.        

Pályafutását 1976-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el, 1985-ben érdemes művész lett, többször elnyerte a filmkritikusok díját, 1988-ban a Színházi Fesztiválon a legjobb színészi alakítás díját ítélték neki, 1987-ben SZOT-díjat, 1997-ben Déri János-díjat, 1998-ban Karinthy-gyűrűt, 2005-ben Aranycsirke díjat kapott. Sokoldalú művészi munkásságáért 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést vehette át. Hetvenötödik születésnapja alkalmából Molnár Szabolcs beszélgetett vele a Sztárportréban.

Egy olyan darabban láthatunk most, aminek az a címe, hogy „Batang felé”. Hubert és Alex, szirtes Balázzsal ketten játsszátok, és igazából Te abban a darabban felejtesz.

A darab nem az öregedésről szól, hanem az útról a demencia felé, amikor még a darab elején, úgy, ahogy tud intézni az egyik főszereplő, és a darab végére elérünk oda, hogy már csak az álmaiban él, de már azokba is kapaszkodik. Ezt a darabot Gaál Ildikó rendező találta, az ő ötlete volt, hogy csináljuk meg, ő pedig nagyszerűen megrendezte. Mindenesetre a munka fura volt, hogy pont az életből kikopni készülő figurát játszom, akinek tényleg küzdelem, maga a koncertráció, és ráadásul ugye ő egyedül él, és a darab közben jön oda hozzá a fiatalember, hogy szociális munkát végezzen nála. Aztán kiderül, hogy mindketten ugyanabban a cipőben járnak, mert fiatalon is lehet ezért, azért megkattanni. De igazából az összetartásról, összetartozásról szól, az egymásra találásról, és aztán egy költői, szép vége van.

Fotó: facebook.com/koltai.robert.szinmuvesz

Igazából ez egy furcsa helyzet lehet Neked, hiszen az életkorod nem titok, és van egy új könyved, amin szerepel a szám, 75. Kérdezem azt, hogy milyen furcsa élethelyzet lehet az, amikor 75 éves az ember, és megtalálja egy ilyen szerep, ami tényleg arról szól, hogy valaki kisétál az életből.

Én 70 éves szerepet, 22 évesen játszottam először a főiskolán, és annak is nagy sikere volt, a „Gondnok” című műben, ahol én voltam a 70 és 90 éves közötti szörnyeteg, aki nem csak azért az, mert hajléktalan, és hol itt, hol ott fogadják be, hanem, hogy mindig feléget maga körül mindent. Úgyhogy nem volt újdonság időset játszani. Inkább a fiatal szerepek találtak meg nehezebben, volt olyan, tisztán emlékszem, hogy ne kelljen fiatal hőst játszani, mondjuk nem is kaptam túl sok ilyen szerepet. De egyszer volt egy tévéjáték, ahol olyan erkölcsi dilemma elé kerültünk, hogy a szerepem szerint én bányamentő brigád vezetője voltam, és óriási bányatűz volt két tárnában, és nekem az volt a kérdőjel, hogy mind a kettőt nem lehetett megmenteni az emberekkel együtt. Az egyikben 3 bányász volt, a másikban 11, és természetes, hogy a 11 bányászt mentettem meg, mégis ebből lett egy nagy erkölcsi dilemma, mert a 3-ban benne volt az én vetélytársam, riválisom. Szinte őt eltettem az útból. Ez Galgóczi Erzsébetnek a novellájából készült. Nagyon izgalmas téma volt, és emlékszem, hogy a rendező kapott rá Arany Prága Díjat, én meg a veszprémi tévé fesztiválon, a legjobb férfialakítást. Örültem, amikor már nem kellett ilyen fiatalt játszanom, az már kicsit nehezemre esett, 30 valahány éves koromban.

Most az jut eszembe, hogy édesapádról sokszor mondtál szívesen gondolatokat, és egyszer meghallottam, hogy azt mesélted, hogy miután ő elment, akkor Te az ő hangján csináltál felvételeket.

Egy kicsit kellett csak figyelnem, hogy pont olyan legyen a hangom, mint az övé.

… és akkor volt olyan, hogy üzenetet hagytál az ő hangján magadnak.

Igen.

Aztán meghallgattad. Ez milyen csodálatos dolog. Lehet, hogy a mai napig játszol a hangjával, vagy hallod őt?

Már nem az a telefonom van, mint amikor meghalt. 2000-2001-ben volt ez. Azóta már nem, de belül, szinte minden mozdulatában benne vagyok. Az meg egy külön csoda volt, ahogy verset mondott. Sportvezető létére úgy mondott Ady verset, hogy megállt a levegő. Ha valahova meghívták ebédre, akkor azok nem úszták meg versek nélkül, meg úgy intézte, hogy kérjék tőle.

Hoztál most abból a könyvből, ami nagyon friss, „Sose halok meg? – Az első 75” címmel. Miért szerepel benne a kérdőjel?

Nem egy, az egyben a „Sose halunk meg” című filmemről van szó, hanem, hogy meddig lehet ezt így csinálni, örömből, játékból, örömszerzésből. Sose ér véget? Még nem érzem, hogy vége lenne.

De itt van a film, ami ugyancsak hasonló címmel szerepel. Megint életre kelt.

Igen, és ez nagyon jól esett, hogy a Nemzeti Filmarchívum digitálisan, hangilag és képileg felújította, szinte beleborzongok ha belegondolok, hogy ha meglett volna ez a digitalizálás, amikor az Oscar díjért mentünk, nem azt mondom, hogy díjnyertes lett volna, de nagyon jó kritikák után, nagy esélye lett volna, hogy az öt közé jusson. Így is megvette az amerikai HBO, és sokszor vetítették is Amerikában.

Azt zárójelben mondom, hogy amikor ez kikerült Amerikába, az már 25 éve volt, ugye?

Igen.

Akkor igazából ott derült ki, hogy mono a hang?

Nem. A gépésznek derült ott ki. Mi tudtuk, hogy milyen hangja van, de nem tudtam, a technikai környezetet. Az amerikai mozigépész nem tételezte fel, hogy a tengerentúlra úgy küldenek ki filmet, pedig már régóta volt sztereóhangzás. Itthon tudták a gépészek, hangosan adták be. A sztereóhangzásnak az a lényege, hogy 60 hangszóróból jön a hangzás mindenhonnan, és ott nem kell annyira hangosan nyomni. Amikor Presser Gábor csodálatos énekhangját benyomták, akkor a gépész nem hitt a fülének, hogy így küldték ki a filmet, de aztán felhangosította.

Ez is olyan kicsit, mint a filmjelenet, hogy lehetetlen helyzet.

Az külön egy film lehetne, hogy a vidéki színész gondol valamit, és abból film lesz. Ez már hihetetlen, de az, hogy ráadásul sikerfilm lesz, azt nem hittem volna. Ma már szerintem nincs olyan Magyarországon, aki ne tudná, hogy ki az a Gyuszi bácsi.

Akit egyébként egy saját rokonodról mintáztál.

Igen, és ráadásul őt is úgy hívták, hogy Gyuszi bácsi.

Nem tudom, hogy Te hogyan tanulsz szöveget? Az egyszer csak megvan, vagy pedig sok-sok ismétlés kell?

A jó próba. Nekem az a titka. A jó próba nem abból áll, hogy folyamatosan ismételgeti a rendező, a jó próbára idő van, és kitermeli azt, hogy a súgónak csak a próbán van igazából dolga. A „Batang felé” című darabban az volt a nehézség nekem, hogy ketten játsszuk végig a darabot, és Szirtes Balázsnak meg nagyon sok elfoglaltsága volt, ezért kevesebbet próbáltunk. Mi mégis ragaszkodtunk hozzá, annak ellenére, hogy máshol is volt elfoglaltsága. A kevesebb próbaidőből lett az, hogy sokszor bajban voltam a próbákon.

Sietnie kellett?

Nem. Neki délelőtt is, meg este is próbája volt a Játékszínben. Nekem nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ő tudta már nagyon jól a szövegét, hiszen fiatalabb, frissebb agy, jobban tud tanulni. Szégyenszemre, nekem meg, akinek csak ez volt a feladata, még mindig botladoztam, amikor ő meg már fújta a szöveget. Az, hogy neki jobban megy a szöveg, az nekem igazából lelkiismeret furdalást okoz, hogy neki, akinek ennyi próbája van, tudja, én meg még mindig nem tudom. Nekem meg az kellett volna, hogy sokkal több próbánk legyen. Ő tud otthon tanulni, míg nekem ez örök probléma volt, hogy magolni nem tudok. Viszont, ha jó a próba, akkor hamar belelendülök. Itt most a darabban az előadások során értük el Gaál Ildi vezetésével azt, hogy egyre nagyobb sikere van, és akárhányszor játsszuk, nagyon szereti a közönség.

Molnár Szabolcs
Fotók: facebook.com/koltai.robert.szinmuvesz