Ma 50 éve született Marilyn Manson

“Ha nem járattak volna privát keresztény iskolába, nem lett volna bennem elegendő rosszindulat, hogy alapítsak egy zenekart.”

1969. január 5-én született Brian Hugh Warner az Ohio államban található Canton városban. Szülei Barbara Warner Wyer (1945-2014) és Hugh Angus Warner (1945-2017) egyetlen gyermekeként bár nagy figyelmet kapott mindig is, nem úszta meg a kor és a közeg társadalmi elvárásainak megfelelően a keresztény iskolát. Az ott tapasztalt folyamatos megfélemlítés, a rockzenétől való agresszív tiltás pont az ellenkezőjét váltotta ki a kiskamaszból: rock és metal zenéket kezdett el hallgatni, felfedezte a The Beatles, a The Rolling Stones, a KISS és a Black Sabbath világát, majd jött David Bowie. Innentől kezdve nem volt megállás. A feltűnően okos, de nehezen kezelhető srác egyre határozottabban tudta, hogy a keresztény szigor, az álszentség, a kétszínűség nem neki való és nem akar beilleszkedni egy ennyire valótlan szociális közegbe. A ’80-as évek végén kezdett el írással foglalkozni, verseket, novellákat küldött el magazinoknak, kiadóknak, de nem sok sikerrel járt. A zenei újságírás felé fordult, itt elért kisebb sikereket. 1989-ben egyik művét Marilyn Manson néven írta alá. A Marilyn Monroe és Charles Manson neveinek összemosása élete fordulópontja volt: egy olyan erős társadalomkritikát fogalmazott meg, amely most, kereken 30 évvel később is ugyanolyan aktuális és valószínűleg 30 múlva is az lesz. Gyerekként azt tapasztalta, hogy mind a TV-ben, mind a magazinok címlapján ugyanolyan arányban találkozni modellekkel, szexszimbólumokkal, mint sorozatgyilkosokkal. Hogy egy szintre emeli őket a média. A legszebb és legszörnyűbb embereket. A név ezt a kettősséget, ezt a szélsőségességet hivatott szimbolizálni.

“Az emberek szeretnek bíráskodni, mivel amíg mások fölött ítélkeznek, addig nem kell a saját nyomorult életükkel foglalkozniuk. Ránk mutogatnak, ahelyett, hogy magukba néznének.”

Szintén 1989-ben megismerkedett Scott Putesky (1968-2017) gitárossal, akivel közösen megalapították a Marilyn Manson and the Spooky Kids nevű zenekart. A frontember névválasztásához hasonlóan a gitáros-dalszerző is új nevet kapott, ő lett Daisy Berkowitz, szintén egy divatmodell és egy sorozatgyilkos neveiből összeállítva. A botrányoktól sem mentes formáció erősen kereste önmagát a kezdeti időszakban, de a kreatív erő nagyon dolgozott, így jobbnál jobb dalok születtek már a ’90-es évek elején is. Az igazi sorsfordító momentum viszont megadatott nekik: Marilyn Manson újságíróként is folytatta munkáját, így lehetősége nyílt egy Nine Inch Nails koncert után Trent Reznor frontemberrel interjút készítenie, akinek ajándékozott egy Spooky Kids demókazettát is. Reznor – aki épp akkor tervezte megalapítani saját kiadóját – felfigyelt a tehetséges zenészekre és elsőként igazolta le őket a nothing nevű kiadóhoz 1993-ban. Az elején úgy tűnt, hogy a közös munka ennyiben kimerül, de a zenekar a debütáló album elkészítése közben rájött, hogy a kijelölt producer nem érti őket és el kellett fogadniuk, hogy egy erős külső fül és szem nélkül nem fognak megbirkózni a feladattal. Így hát Trent Reznor a kezébe vette az irányítást és tőle nem meglepő módon erősen továbbgondolta a hangzást és a hangszerelést is. Az eredmény egy bivalyerős album, a Portrait of an American Family lett, amely 1994 nyarán jelent meg. Ekkorra olyan szoros barátság alakult ki a két vezető között, hogy az újoncok a Nine Inch Nails előzenekarai lettek. Ez azért volt kulcsfontosságú, mert a NIN-rajongók nagyon bíznak Reznor ízlésében, így ha ő valamit meg szeretne nekik mutatni, annak súlya van. Volt is és lett is: év végére komoly bázisa lett a Manson családnak.

1994 decembere: a Marilyn Manson zenekar és mentoruk, Trent Reznor

A közös munka 1995-ben tovább folytatódott: jött a debütáló album dalait újraértelmező, továbbgondoló Smells Like Children középlemez, amelyen pár új felvétel (mind feldolgozás) is felkerült. Ezek közül az Eurythmics ősrégi diszkója, a Sweet Dreams (Are Made of This) átdolgozása akkorát robbant, hogy a Marilyn Manson zenekar egyhamar MTV-kedvenc lett és az is hallott róluk, aki az alternatív zenei világot messziről kerüli. Ez az okos húzás pontosan elérte a célját: a második lemez megjelenésére a lehető legnagyobb figyelem, botrány, félelem, meghökkentés, rajongás és fanyalgás kísérje őket. A szintén Trent Reznor aktív bevonásával készült Antichrist Superstar 1996 őszén jelent meg és minden várakozást felülmúlt. A lemezmegjelenés napján éjfélkor kinyitottak a lemezboltok, mindenhol tömegek várakoztak, hogy kezükben foghassák a valaha megjelent legbotrányosabbnak beígért alkotást. Az amerikai Billboard lista harmadik helyén nyitott a lemez és pontosan annyian imádták, mint ahányan gyűlölték. Az albumot bemutató Dead to the World turné pedig elhozta azt, amire rég nem volt már példa: tiltakozások, kitiltások, botrányok az összes kontinensen. A nagyon bizarr színpadkép, a frontember dekadens viselkedése, a destruktív hajlam, a káosz másfél éven át tartott.

Közben Manson és legfontosabb zenésztársa, Jeordie White (aki a Twiggy Ramirez művésznevet kapta) feltűntek David Lynch Lost Highway című kultikus filmjében, felléptek a The Smashing Pumpkins zenekarral egy jótékonysági koncerten, címlapokon díszelegtek, koncertjeikre pedig Hollywood minden sztárja megjelent, lehetőleg vendéglistásként. 1997 végére a teljes testi és szellemi leépülés jellemezte a zenekart, de az azóta Los Angeles elit részére költöző frontembert nem tántorította el céljától: menni előre. Szerepeltek néhány akkori trendi mozifilm filmzenéjében és Mr. Manson szépen beépült a csillogó sztárvilágba.

Dead to the World turné, 1997

“A zsarnokság társadalmában élünk, ahol az emberek sokkal kényelmesebben érzik magukat áldozatként, ahelyett, hogy kiállnának magukért.”

1998-ban mind a rajongók, mind a szakma, de talán a fél világ is azt várta, hogy az Antichrist Superstar bombasztikus sikere és a lemez őrületes energiái után hogyan tud folytatódni ez a karrier. Év elején megjelent a The Long Hard Road Out of Hell című önéletrajzi könyv, amely a bestseller listák csúcsára került szinte mindenhol és egy fantasztikus olvasmány, mégis új lemezre vágyott mindenki. Mr. Manson és Reznor kapcsolata darabokra hullott (ennek részben a Lost Highway film az oka), így producer, jótanácsos, társszerző nélkül maradtak. Szerencsére a főhős már tudta az új irányt: ha az Antichrist Superstar albummal elmentek a falig, onnan már csak visszafelé lehet jönni. Nincs értelme egy hasonlóan kegyetlen, indusztriális, mocskos szörnyeteget alkotni, meg kell újulni és valami gyökeresen mást csinálni. Az 1998 őszén megjelent Mechanical Animals pedig pontosan ez lett. Előkerültek a flitteres ruhák, a szép sminkek, a hosszú fekete hajból félhosszú vörös lett. Az album maga a megtestesült hideg depresszió, a mű csillogás, a hamis világ filmzenéje. Mindez Bowie szellemében, egy igazi glam rock gyönyör, a ’70-es évek esszenciájának tökéletes újraélése.

Hollywoodi csillogás 1998-ban: Mr. Manson és akkori menyasszonya, Rose McGowan

“A társadalom alapvetően mindig próbál egy bűnbakot találni a problémáira. Hát itt vagyok.”

Az új imidzs és album sikerét azonban hamar beárnyékolta 1999 tavasza, amikor a hírhedt Columbine-lövöldözés kapcsán a szülők, a tanárok és úgy lényegében mindenki megtalálta a bűnbakot Marilyn Manson személyében. A média elhíresztelte, hogy rajongók voltak, miközben ez nem volt igaz. A neonáci fiatalok Hitler születésének 110. évfordulóján mészároltak, majd lettek öngyilkosok. Ez azonban senkit nem érdekelt, Hitler nem él, ő nem lehet a felelős. Olyan kell, aki él, nem szeretjük, mert túl őszinte, túl igazi. Ami félelmetes. A Mechanical Animals turnéját félbeszakították, a halálos fenyegetések miatt 24 órás védelemre szorult Mr. Manson. A dolog nem igazán csitult el és hatalmas törést okozott az egész zenekarnak, pedig valahol erre végig lehetett számítani. Korábban is hibáztatták már őket öngyilkosságok kapcsán, de ez most más méret volt. Most egész Amerika ellenük volt. Év végén ugyan megjelent a turnét és az addigi videókat összefogó VHS, majd az első koncertalbum is, de utána teljes visszavonulást kellet fújni.

“Mi lenne a jó Marilyn Mansonban, ha senki nem utálná?”

Az ezredforduló elhozta az online korszak széleskörűvé válását is, így a 2000-es év nagy részében online kommunikált az iránta érdeklődőkkel, miközben intenzív dalszerzési munka zajlott. A trilógia, amely az Antichrist Superstar destruktív világával zárul, a Mechanical Animals keserédes része áll középen, most teljessé válik. 2000 őszén jelent meg a történet eleje, a nagy mű záró része, amelyben kronológiailag a nyitó fejezet. A Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) a legkomplexebb album, amit eddig készített a zenekar. A fő inspiráció a The Beatles Fehér Albuma volt, a lemez egy része pedig ott készült, ahol a The Rolling Stones az 1969-es Let It Bleed lemezét csinálta. A kiemelt téma ezúttal természetesen a bűnbakkeresés, a halál kultusza, a média hatalma, a lázadás. Az alkotás visszatérő motívumokkal zsúfolt: Jézus, JFK és John Lennon mind központi figurái a soha ilyen választékosan nem fogalmazó frontembernek.

2000: Holy Wood. Adam, a lázadó.

“Amikor azt tanítják, hogy szeress mindenkit, hogy szeresd az ellenségeidet, akkor milyen értéke van a szeretetnek itt?”

Karrierjének következő állomásai már kevésbé voltak polgárpukkasztóak: a 2003-as The Golden Age of Grotesque a ’30-as évek Berlinjét mutatja be, a groteszk művészi világ bár zseniálisan visszajön a dalokban, különösebb nagy üzenet már nincs mögöttük. Ezután személyes mélypontok, válás, depresszió következett, a következő sorlemez is csak 2007-ben jött (Eat Me, Drink Me), amely az eddigi legszemélyesebb, saját szenvedését írja le. Sokan hiányolják az erős vezetőt, Amerika ellenségét, a félelmek nélkül élő Antikrisztus, de a ’90-es évek rég elmúltak. A 2009-es The High End of Low lemezre hiába tért vissza sok év kihagyás után Twiggy Ramirez, sajnos folytatja az előző album szomorkás szenvedését, önkeresését. Pedig még az ex-Nine Inch Nails multiinstrumntalista Chris Vrenna is csatlakozott hozzájuk, ráadásul társszerzőként (is). A gyengébb éveket a 2012-es Born Villain lemez próbálta megtörni, több-kevesebb sikerrel. Ekkorra már a Universal is megvált a korábban mindenkinél jobban tejelő zenekartól. 2014-re kissé letisztultak a dolgok, képbe került Tyler Bates zeneszerző, aki eddig inkább a filmes világból volt ismert. Ketten készítették el a 2015 év elején megjelent The Pale Emperor című lemezt (kb. olyan szinten csak ketten, mint ahogy az Eat Me, Drink Me lemeznél a Manson-Tim Skold páros). A bluesos, lassabb, de mégis erőteljes album azt mutatta, hogy a sok évnyi lelki mélypontból mégis van kiút. A 2017-es folytatás, a Heaven Upside Down pedig már mondhatni egyértelműen dinamikus, erős lemez, szintén Bates munkája főleg.

Rape of the World turné, 2007

Egy részem fél közel kerülni az emberekhez, mert attól félek, hogy elhagynak engem.”

A sok remek és kevésbé remek album mellett megannyi filmszerep, sorozatban való felbukkanás, kiállítás, saját abszint és megannyi művészi projekt kötődik a nevéhez. Kiadót alapított, producerkedett, remixeket készített, duettezett több előadóval, számtalan vendégzenészt invitált színpadra, vagyis ugyanazt csinálta, mint minden valamirevaló rocksztár. Ez egyrészt nagyon szép és jó, másrészt az a varázs, hogy Marilyn Manson mindenki fölött áll, köddé vált. Megmutatta, hogy ő is ember, vannak gyenge pillanatai (évei), érzései, szívesen barátkozik, másokkal, legyen az illető akár EminemLady Gaga vagy Skylar Grey.

Ezt a közegbe való simulást sokan csalódásként élték meg, egyesek viszont örömmel látják, hogy az egykori botrányhős továbbra is alkot. Amit nagyon el akart mondani, azt elmondta 1989 és 2000 között.

Heaven Upside Down turné, 2018

1995-1996 környékén többen hangoztatták, hogy addig kell megnézni élőben ezt a zenekart, amíg meg nem ölik őket vagy le nem csukják őket. Bár halálos fenyegetések ezerszámra voltak, sitten is töltöttek pár éjszakát, végül nem igazolódott be az elképzelés. Marilyn Manson él és virul. Remélhetőleg épp azon töri a fejét, hogy mivel tudna újabb hatás kiváltani belőlünk. Mert a cél mindvégig ez volt: mindegy, hogy mit gondolunk, érzünk, csak valamit gondoljunk és érezzünk. Bármi, csak ne legyen semleges. Ha megértjük az üzenetet, az még jobb. De az már csak a második legfontosabb dolog.

Reszegi László
2019. január 5.