Route 66- 6. rész: A mi úrnőnknek, az Angyalok királynőjének faluja- “Mert ezt az utat csak szeretetből tudod megcsinálni.”

A rock and roll útinapló utolsó, egyfajta különkiadása következik most Görögh Attilától, aki megtette a legendás útvonalat kis csapatával, kipróbálta, megélte, átélte mindazt, amit sokunk csak filmekben, blogokban, beszámolók útján látott eddig. Az utolsó részben “beülünk” vele a legendás Los Angeles-i szórakozóhelyek pultjához és elmerengünk, hogy mit is jelent neki, nekünk az, hogy rock ‘n’ roll! Ismerve Attilát biztos, hogy lesz még folytatás, az útinapló visszatér itt a Music Backstage-en.

Los Angeles a világ kulturális szórakoztatóiparának fellegvára. A film és a zene egyik legnagyobb központja és nem mellesleg a 66-os út végállomása is egyben. A város 1200 négyzetkilóméter területet foglal el, így a távolságok nagyobb léptékűek, mint egy sima Újpest – Budatétény távolság. Santa Monica mólóján megpihenve, az út végén, amit elvág az óceán, próbáljuk értelmezni a térképen a távolságokat. Egy dolog érdekel a szállással kapcsolatban, hogy közel legyen a Sunset Strip. Az a Sunset Strip, ami otthont adott a hőskorban a rock and rollnak. Whiskey a Go Go, Roxy Music, The Viper Room, Rainbow bar… Ebből az utcából indult minden, a Doors itt adta elő először a The End klasszikusát, Jimi Hendrix, Beatles, Led Zeppelin, Guns N Roses, Frank Zappa vagy a Mötley Crüe is itt bontogatta szárnyait. Ezen utca köveit taposták a rock halhatatlanjai, ide vizeltek, itt hányták ki magukat és itt lettek igazi csillagok.

Lemmy már a hatvanas években itt vitte Hendrixnek az erősítőbe rejtve az LSD bélyeget a koncertekre, majd 1990-ben Los Angelesbe költözött és később a Sunset Stripről nyíló egyik merőleges utcába talált lakást, a Hammond street 1010 számba. Ez pont a Rainbow Bar és a Whiskey a Go Go között van félúton. Mindkét hely 150 méterre van a lakásától. És aki szereti a Rock and Rollt, az ebben a városban megtalálja a maga Istenének a Los angelesi vonatkozását. Egymás hegyén-hátán a klubok, mindenhonnan szűrődik ki az élőzene, és nem éppen a populáris fajták. Az utcán hömpölygő, szórakozni vonuló tömeg, különféle ruhákban, amiknek csak egy szabálya van. Légy egyedi! Senkit nem érdekel mi van rajtad, csak tűnj ki valamivel. Röviden ezért szeretnék a Sunset Strip azon szakaszához közel lakni, ahol a Rainbow is van. De tudni kell, hogy a Sunset 2,5km hosszú utca.

A Magyar Kultúra Házában kapunk szállást, ami egy nagy három szintes épület, saját konyhával, koncertteremmel és közösségi térrel. Itt futunk össze a Mystery Gang tagjaival, akikkel az esti érkezésünk után azonnal felbontjuk a sixpack csomagot. (6 darabos karton sör) Az élménybeszámolók után másnap reggel elindulunk velük, hogy felfedezzük a város legendákkal teli titkait. Az első és legfontosabb dolgom a városban elmenni a Forest Hill temetőbe, ahol Ian Fraser Lemmy Kilmister nyugszik.

Én azt hittem Ő sosem fog meghalni, ahogy a Rock and Roll sem. És most itt ülök mellette és csak mondom neki hallkan, hogy mennyi mindent adott nekem a zenéje, mennyi nehézségen vitt át, mennyi csókot adtam rá női arcokra, mennyi mérföldet vezettem rá és mennyi mámoros éjszakán téptem szét a léggitárom húrjait a dalaira. A 66-os út egyik nagy tanulsága, hogy nem érzem magaménak a 21. századot. Végigmentem az úton és a nagy kedvenceim emlékét idéztem végig. Muddy Waterst, Howlin’ Wolft, John Lee Hookert a  keményebb, kérgesebb, pulzálóbb blues megalkotóit  Chicagóban, Chuck Berryt, a Rock and Roll első igazi csillagát St. Louisban, Jim Morrisont, aki bevitte a költészetet és a hatalmas showkat a zenébe és Lemmyt, aki megteremtette a mai értelemben vett kemény műfajt, Los Angelesben. Ahogy James Hetfield mondta Lemmyről: A Heavy Metal keresztapja! És ha ez még nem lenne elég, akkor az egész 66-os út is egyfajta temető járat nekem. A régi kocsik, a régi motelek és a régi amerikai életérzés is a múlt egy pillanata már csak. Az emlékezés a Mester mellett nem fér bele pusztán leírt szavakba, mert az érzés, amit ott kaptam, leírhatatlan. Ahogy a chicagói bluesból eljutottunk a Los angelesi rockig a 9000km hosszú utunkon, át a country zenén, a jazz és a klasszikus rockabilly műfajok bölcsőjén, Alan Freed volt otthonát érintve Palm Springsben, aki egy tinédzsereknek szóló rádióműsorban mondta ki azt a szókapcsolatot, hogy Rock and Roll, így lett keresztapja a rádiós Dj a Rock and Rollnak. Aki egy fehéreknek sugárzó rádióban elkezdett fekete zenéket játszani, Screaming Jay Hawkinst, Chuck Berryt vagy Bo Diddleyt. A cleveland-i WJW rádiónál ő volt az első fehér műsorvezető és dj, aki forradalmi módon rhythm and blues lemezeket játszott be a hallgatóknak. Korábban erre nem igazán volt példa. Annak idején az afroamerikai előadók lemezeit ’race records’-nak (faji lemezek) nevezték, és Freed volt az, aki először ’rock and roll’ lemezeknek nevezte ezeket a korongokat. Rádióshowja a ’ Moondog Rock ‘n’ Roll Party’ néven vált ismertté, és nagyban elősegítette a rock and roll zenei irányzat népszerűségét. (Köszi Alan!) Készült egy film is róla a Mr. Rock and roll: The Alan Freed story 1999-ben, amit ajánlok mindenkinek, ha már unja a sok szart, ami ömlik a kereskedelmi médián keresztül.

A Hollywood blvd a filmipar főutcája. Itt adják át az Oscar szobrokat és itt kapják meg a hírességek a saját gránit csillagjukat. Érdekesség, hogy már szinte mindenkinek van csillaga, noha Chaplin csak 1972-ben kapta meg, addig ma már elég egy kis szerep és máris taposhatnak rajtad a turisták. Pedig ha valakinek, akkor Chaplinnek az elsők között kellett volna kapnia. Ebből látszik igazán a Hollywoodi filmipar hamissága. Muhammad Ali csillaga a Dolby színház falába van építve, mert nem akarta, hogy bárki átsétáljon a nevén, még az is aki nem tisztelte.  Apropó, nem elég egy kis szerep, mert kell hozzá 40.000 dollár is, mert a csillag elhelyezését és elkészítését magadnak kell állnod. Az, hogy Mickey egér, Donald kacsa vagy a Fecsegő Tipegők összegét ki állta nem tudom, talán Dagobert bácsi. A fikciós hősök után nem csoda, hogy Lemmy nem kérte a saját csillagát. Mindenesetre jó végigmenni az utcán és figyelni a lehajtott fejű turistákat, ahogy keresik a kedvencük nevét a 2400 csillagból a földön. Engem jobban érdekel a Guitar Center a Hollywood blvd mellett lévő utcában. Ott kéznyomokat találunk a betonban. És nem akármilyen kéznyomokat, hanem a rock megkerülhetetlen alakjainak kéznyomait. Amivel lefogta Angus Young a Thunderstruckot vagy Slash a Welcome to the Junglet. Itt jobban elmerülök a föld látványában, mint a csillagok között. A legnagyobb gitárosok és zenészek hagytak itt valami olyat, amivel rengetek örök klasszikust megírtak. Igyekszem a legtöbb kéznyomba berakni a kezem, hogy így köszönjem meg mindazt, amit ezek a zseniális művészek adtak a világnak.

Innen egyenesen Los Angeles egyik legszebb kilátással rendelkező pontjára megyünk, az Obszervatóriumhoz, ami számomra már csak azért is érdekes, mert James Dean szobra is itt van és a Haragban a világgal filmjében játszódik itt egy jelenet, amiben lejátssza a csillagokat az égről. Nem véletlenül kapott itt szobrot a színészóriás.

Tehát túl a sok sok álmon és emlékezésen elkezdünk szépen lassan az éjszakára összpontosítani. Vár a Sunset strip és vele együtt minden ami onnan jött a zenével. A Rainbow bár egy kis lepukkant kocsmának tűnik minden először belépő vendégnek, ahogy Zsoltinak is. Köszönök Lemmynek a kinti pult végén lévő Lemmy’s Loungeban álló szobornak, kérek egy Lemmy koktélt a pultoslánytól és rádurrantok egy cigire. Három éve mindig ez a forgatókönyv amikor csak bejövök. Elkezdem mesélni a többieknek a hely különlegességét, hogy Lemmy itt élte mindennapjait amikor nem volt turnén. Alig 150 méterre van a lakásától és a falakból csak úgy árad a zenetörténelem. Az étterem részben Zsolti már megkapja az első felismerő arconcsapást, amikor észreveszi Lenny Kravitz dedikált fotóját. És itt nem csak neki van dedikált fotója, hanem Slash, Hetfield, Alice Cooper, Dave Grohl és sorolhatnám napestig. És a képek többsége itt készült a bárban. A mennyezet tele dedikált gitárokkal, cintányérokkal és ruhadarabokkal. Az egész hely olyan, mint egy labirintus, kis zegzug helységek, mindenhol bárpult és egy kis koncertterem. Vagy inkább koncert szoba. A bár egy nagyobb családi házból lett kialakítva és a Rainbow nevet 1972. április 16-án vette fel. Előtte sem volt piskóta a hely. Villa Nova étteremnek hívták és itt volt Judy Garland esküvője ahol találkozott Marilyn Monroe és Joe DiMaggio, akik később egybekeltek. Később is sokat jártak ide csakúgy mint Elvis Presley is. De 1972 után már inkább a zenészek és a pia vette át az uralmat a bárban. A mai napig heti rendszerességgel esnek be világhírű zenészek az ajtón csak azért, hogy igyanak egy kicsit. És itt nincs VIP meg elkerített rész. Aki ide bejön, az egyenlő lesz a többi vendéggel. És ez történt aznap este is amikor ott voltunk. A szomszédos Roxy Music klubban Cypress Hill koncert volt és utána nemes egyszerűséggel bejöttek iszogatni a bárba. Semmi testőr, semmi különterem, semmi én vagyok a kurvanagysztárbazdmeghuzzálarrébb duma. Semmi! Bejöttek és kivárták a pultnál a sorukat. Mi a pult mellett ültünk egy asztalnál és már vidámra ittuk magunkat amikor Sendog, a Cypress Hill tagja odajön hozzánk és elkezd velünk beszélgetni. Majd betér a kocsmába B-Real is és mint egy átlagos fazon elvegyül az emberek között. Mi épp próbáljuk feldolgozni mi történik körülöttünk, de a hang, amit kitudok adni magamból az az aztakurvamivanitt. Persze mi messziről jöttünk és kérünk egy-egy közös képet és amikor megtudják, hogy budapestiek vagyunk csípőből mondja Sendog, hogy volt ott a nyáron fellépni. Valami Budapest Park talán vagy mi. Elképesztő, hogy a Rainbow bárban, több ezer kilométerre a hazámtól a Cypress Hill tagjával beszélgetünk Budapestről. Hát mi ez ha nem egy álom!?

A koncertteremben tökös zenészek zúznak, a pulton csajok táncolnak, mindenhol Motörhead relikviák mi pedig olyan részegek vagyunk, hogy a vérünk meggyulladna, ha lángot érne. Na, ez volna a nagybetűs szórakozás kérem. A kidobók olyan kedvesek, hogy már már kenyérre kenheted őket, a pultosok a legnagyobb tömegben is fülig érő szájjal szolgálnak ki és a többi vendég is mind köszön egymásnak, mintha régi haverok lennénk. Ez az a kulturális szint, amit otthon nyomokban sem tapasztalni. Utolsók között hagyjuk el a Rainbow bárt, hogy a kocsinkba üljünk és a Mystery Ganggel csumára tekert hangerővel hallgassuk a nagy klasszikusokat a lejátszóból, míg a szállásra érünk. Jelen pillanatban a mi kocsink a legvidámabb 3 négyzetméter a földön. Üvöltve énekeljük Johnny Casht, Elvist és Brian Setzert. Az örök nyár városában, agyunk tele egy hónapi élménnyel és a büszkeséggel, hogy végig mentünk álmaink útján.

„Az utazás páratlan eszköze a jellem fejlesztésének, mert kiszakít a saját kultúrádból, és megmutatja, hogy a másik társadalom egészen más értékrend szerint élve is működik, minden önutálat nélkül. Ez a találkozás a másfajta kulturális értékekkel és mércékkel arra kényszerít, hogy vizsgáld felül a saját életedet, és vedd fontolóra, hogy talán nem is okvetlenül a tied a létezés legjobb módja.”

Másnap az alkohol által elvesztett hidratáltságunk miatt egyenesen Venice Beachre megyünk, hogy az óceán majd úgy meggyógyít, mint a nagymama húslevese. Venice beach volt az a hely, ahol Jim Morrison találkozott Ray Manzarekkel és ezzel megalakult a rocktörténelem legnagyobb hatású és formabontó zenekara, a The Doors. Manzarek háza itt állt Venice beachen, ám sajnos pár éve leégett. De érezni Jim jelenlétét. Lépten nyomon az ő arcképébe botlani, ahogy tűzfalakra, járdákra van festve és hirdetik, hogy egykor innen indult a mai napig eltaposhatatlan kultusza. Ezek hatására a másnaposság elszáll belőlünk és csak rúgjuk a homokot a parton, miközben bringáznak, gördeszkáznak, kosaraznak a fiatalok. Utcazenészek várják, hogy egy producer megtalálja őket, és elinduljanak a hírnévhez vezető rögös úton, ami sokkal hosszabb és talán nem is olyan látványos, mint a 66-os út. Ők most vannak utuk elején, mi pedig a saját utunk végén.

9000 kilométert tettünk meg, melynek során megéltünk és tapasztaltunk minden szélsőséget, amit csak adhat egy út. Volt hideg, meleg, csillogás, gettó, félelem, nyugalom, izgalom, hegyek, síkságok, egyenesek, kanyarok, sivatag, erdő, pusztaság, vadnyugat, luxus, nélkülözés és természeti csodák. De egy dolog végig ott volt velünk. A boldogság. Az úthoz fűződő alázat és tisztelet okozta felfokozott boldogság, ami úgy szorítja egész lényedet, mint az anyai szeretet. Mert ezt az utat csak szeretetből tudod megcsinálni, nem azért, mert ódákat zeng róla minden utazási katalógus. Amilyen maga a Rock and Roll is, néha elfeledik és temetik, hogy a rock halott, de mindig megmutatja magát és életjelet ad. Amilyen ez az út is, elfeledték, kivonták a forgalomból, majd magától talpra állt és olyan magaslatba jutott, hogy örökké hirdetni fogja a történelem egy darabkáját. Historic Route 66, amit Nat King Cole tett fel a zenei térképre, a Get Your Kicks, on route 66 dallal, amit Chuck Berry a Rolling Stones vagy a Depeche Mode is feldolgozott. Ahogy a dalt is mindenki a saját szemüvegén keresztül értelmezi, úgy a 66-os utat is mindenki másképp látja. Én a saját értelmezésemben vetettem papírra a gondolataimat és a kiváltott érzéseimet, hogy hátha valaki kedvet kap és elindul a saját legendái nyomába. Én csak azt tudom mondani, hogy bármikor újra végig mennék rajta, mert nem csak egy sima aszfaltos úton mentem végig, hanem a negyven évem alatt felszedett gondolatokon és érzéseken. Ez az én utam! Kicsit kopott, kicsit régi de tele van kultusszal. Amiket nem fog tudni az idő kiradírozni. És lesz e folytatása az utazásunknak? Visszafelé még nem mentem rajta végig. És szeretnék nyugatról keletre is haladni. Mert szeretem ezt az utat, mint az életet!

„Légy szerelmes a saját életedbe!”

Szöveg és fotók: Görögh Attila – DeadLens Pictures