Route 66- 5. rész: A cél, maga az út. – “Annyit tudunk kimondani, hogy megcsináltuk…”

A jó hír, hogy az út véget ért és Attus valamint hűséges útitársa Zsolti, megcsinálta! Egy álom valósult meg azzal, ahogy a vége táblát megfoghatták az óceán partjánál. De ne szaladjunk ennyire előre. Van még pár kaland a tarsolyban, izgalmas vége hajrán vagyunk túl, hozzá fantasztikus képekkel. A rock and roll utazás utolsó előtti részéhez érkeztünk. Na ez meg a rossz hír. Nagyon szerettük olvasni Attila minden egyes gondolatát, hiányozni fog az az őszinte rajongás, amit mutatott végig a tájak, emberek, zene, kultúra, történelem és még ki tudja mi minden iránt. Részletgazdag beszámolók születtek, méghozzá úgy, hogy ezt nem egy profi utazás specialista vetette papírra. Ettől lett izgalmas és rendkívül jó, szórakoztató, megható. Köszönjük! Jöjjön az utolsó előtti bejelentkezés a 66-os út utolsó métereiről.

                

Las Vegas után, meggyőződve arról, hogy nem tudtunk bankot robbantani és a sivatag közepén felépült város mindenünket elvette volna, ha még egy napot ott töltünk, rátértünk ismét álmaink útjára. Kingmantől 500 km az út vége, Santa Monica, ahova azért kényelmesen el lehet jutni akár egy nap alatt is, de mi igyekszünk bonyolítani.

    

Kingmanban visszatértünk a valóságba és éjszaka keresgéltünk szállást a városban. Az első motelbe megálltunk és mielőtt fizetnénk, szólunk, hogy szeretnénk megnézni a szobát. Nem azért mert Vegasban megszoktuk a luxust, hanem mert már a lobbyban érzékeltünk nem odaillő szagokat. Ahogy benyitunk a szobába, azonnal sarkonfordolunk és adjuk is vissza a kulcsot, hogy köszönjük szépen, inkább nem alszunk ma, ha csak ez van. Mint a Trainspotting filmbe csöppentünk volna. Ez a motel ihlette szerintem minden horrorfilm alapját, ahova betérsz és soha nem jössz ki élve. Időbe telt, mire rendes motelt találtunk. Reggel korán nyakunkba vesszük a táskákat és kutatjuk merre van a 66-os út. Golden Valley felé vesszük az irányt, ahol a Verdák című animációs mese is megfogant, és az Easy Rider filmből ismert tájakat szeli ketté az út. Hihetetlen kanyarok, szerpentinek és látvány. A füzetemben a következő állomás Cool Springs, ami egy szintén régi benzinkútból kialakított 66-os zarándokhely. Odaérve egy igen kihalt kis kunyhó fogad minket, melynek ajtaja előtt egy hajléktalan ül. Hosszú haja és szakálla, valamint kopott ruhája teljesen illeszkedik az elhagyatott épülethez. Megállunk és az ember azonnal fölpattan és hátra megy a ház mögé. Mi fotózzuk a körülötte lévő roncsokat, majd benyitunk.

   

A pult mögött az előbb kint feküdt hajléktalan áll és kedvesen mosolyogva üdvözöl minket. Magamban azon gondolkodom, hogy talán nemrég ölte meg a tulajdonost és önkényesen átvette a boltot. Nézelődünk, de csak kacatokat találunk. Amik tényleg egy centet nem érnek és még csak nem is szépek. Elkezdjük nézni a falon lévő képeket és egy jóvágású fickó Dolph Lundgrennel van lefotózva. Jobban vizsgáljuk és észrevesszük, hogy az a fickó bizony az az ember, akit mi hajléktalannak néztük. A falon tovább haladva egy aranylemezt találunk, a helynek külön dedikálva az Easy Rider filmzenéért. Mellette a Rolling Stones, Rock and Roll Circus platinalemeze, majd dedikált Stones fotók, köztük a 27 évesen elhunyt Brian Jones kézjegye is. Azonnal elkezdünk vele beszélgetni. Ezen a részen forgatták a Tökéletes Katona filmet, melyben Van Damme és Dolph Lundgren szerepelnek. Kurva hülyén érzem magam, hogy bár nem szokásom, de most előre megítéltem egy embert, aki nem hajléktalan, csak remete életet él és a kis saját maga által készített emléktárgyakból próbálja fenntartani magát. Vennem kell valamit tőle, nincs az az isten, hogy üres kézzel jöjjek ki innen. Egy kis 66-os kitűzőt veszek, aminek láthatóan nagyon örül. Elképedek, hogy micsoda zenetörténeti kincseket rejt ez a kis koszfészek.  Nagyon jó utat kívánva nekünk elköszönünk egymástól, de még megjegyzi, hogy nem igazán jó az idő és higgyük el, nem ilyen szokott lenni és vigyázzunk magunkra. Ez jellemzi az egész utat, hogy mindenki kedves, mosolyog ránk és érdeklődően kérdezgetnek, hogy milyen a 66-os utunk.

 

A keskeny szerpentineken haladva beérünk Oatmanba,  ami összesen egy darab 200 méteres utcából áll. Ez a rész már teljesen kiesik a 40-es autópályától, ami átvette a 66-os szerepét. Itt már nem elég sima 66-os emléktárgyakat árulni, ezen a hegyvidékkel ölelt falucskában nagyobb durranást kell csinálni, különben ide senki nem fog jönni, csak a magamfajta zarándokok. És meg is csinálta a falu a nagy durranást. Itt az utcán élnek a szamarak és úgy közlekednek, mintha emberek lennének. Felsétál a szamárcsalád a járdán a Szalonig és vissza. És ezekből a szamárcsaládokból több tucat van. Fel alá járnak a szamarak az utcán, néha megállnak a 66-os út közepén és akkor a forgalom teljesen megáll. És mit tesz az utazó? Hát leparkol és elkezdi fotózni az állatokat, majd nyilván beülnek kávézni, vásárolnak nézelődnek. Mint egy western falu, úgy van megépítve a mindössze 20-25 kis épületből álló település.

  

Kalifornia államhatárt átlépve megérezzük az óceán hangulatát és már félig a Venice Beach homokjában érezzük magunkat, ahogy nyaldos minket a sós víz. De nem csapjuk össze a végét, ne rohanjunk, hiába hív a napfény és a pálma, előbb végrehajtjuk a küldetésünket. Haladunk le a hegyvidéken, a Mojave völgy peremén ahol a régi 66-os aszfaltcsík megszűnik létezni. Ráterel a GPS minket az autópályára, ami nyilván gyorsabb, de az ég világon nem ad semmi élményt, mint a falvakon haladó Mother Road. Én mindenáron a régi úton akarok menni és mondom is Zsoltinak, hogy a következő lehetőségnél kanyarodjon le. Mivel egy jó fél órát a hátsó ülésen aludtam (ami akkora mint egy franciaágy, ha összenyitom) mert annyira rosszul lettem, hogy képtelen voltam ülni. A harminc perc alatt nem volt a 66-os útnak nyoma. Én azért szeretném, ha minden lehajtónál megbizonyosodnánk róla, hogy nehogy egy métert is kihagyjunk. Ha azért jöttünk, hogy végig menjünk az úton, akkor bizony végig megyünk hiba nélkül. Sajnos minden lehajtónál úttorlasz jelzi, hogy tilos behajtani. Látjuk az utat, ott állunk előtte és egy tábla választ el tőle. Essex városáig kell menjünk az autópályán mire végre ismét rágurulhat autónk kereke a szabadság útjára. Itt a teljes pusztulat fogad minket. Az egykori Roy’s Motel neonlámpája már csak árnyékot adó oszlopként tornyosul az égbe de mellette az úton büszkén pompázik az aszfaltcsíkon a Route 66 pajzs logója. Itt már átnevezték a történelmi utat Railway road-ra, mert mellette halad közvetlenül a nemzetközi tehervonat sínpálya. 70-80 kocsiból álló, 4 mozdonnyal húzó tehervonatok közlekednek, melyeknek minden egyes vagonján két egymásra rakott 40 lábas konténer pihen.

   

Az út felkanyarodik északnak és egyenesen Barstow városába gurulunk be. Már lassan ránk esteledik mire motelszobát találunk. Sör, megbeszélés és képnézegetés a program, majd összerakjuk a másnapi tervet. Barstow mellett van a Rainbow Basin Natural Area, ami egy nemzeti park és ahogy a neten néztük érdemes elmenni oda. Másnap reggel ott kezdünk és haladunk be a sivatag belsejébe, poros földúton melynek szélén táblák jelzik, hogy sivatagi teknősök, skorpiók és prérifarkasok lehetnek majd útba nekünk. Mit nekünk? Mi lehetünk útba nekik! Az út mellett Joshua fák figyelik minden lépésünket. Olyan szűk kanyonokon visz át az út, hogy néhol tényleg meg kell nézni, átfér e az autó. Amerika hemzseg a természeti csodáktól, amiknek minden kis szeglete felér egy újjászületéssel, hisz egy európai tájakhoz szokott szemnek minden pillantás egy új felfedezés.

              

Barstow-t elhagyva már csak egy megálló van, mégpedig Los Angeles, a 66-os út vége. Innen már autópálya vezet a városba, a régi út már a múlté lett. A nagy LA vonzáskörzetében már városias a hangulat, tele hajléktalannal, hangzavar, duda és sziréna tudatja velünk, hogy itt a vége. Gyárak, bányák és nagyüzemi 66-os üzletek tudatják velünk ama szörnyű tényt, hogy megérkeztünk! Egy kacatárusnál megállunk, hogy hátha találunk valamit, amit még nem vettünk meg a szuvenírek közül. Ez a bolt viszont tényleg egy ószeres. Mindent kapni, német egyenruhától egészen a magyar vezetői engedélyig. Igen, találtunk egy régi Magyar jogsit 10 dollárért.  Dr. Eszéki Józsefné 1973-as vezetői engedélye. Amikor mondjuk a tulajnak, hogy mi ebből az országból jöttünk, akkor megkérdezi, hogy most is ilyen nálunk a jogsi? Ember, azért nem a kőkorszakban élünk mi ott Európában. Nagyvonalakban elmeséljük neki, hogy ez még a kommunizmus idején volt, amikor nálatok amerikában már dübörgött a rock and roll és a Led Zeppelin épp szétvert egy stadiont akkora hangon nyomták a Black Dog örök klasszikust. Na mi ekkortájt csak azt kaphattuk meg, amit a rezsim engedélyezett, mint ezt a jogsit. Megmutatjuk neki, milyen manapság nálunk a jogosítvány és elbúcsúzunk egymástól, hisz vár ránk a befutó.

                    

Az eredeti 1926-os nyomvonal vége a Broadway street és a 7. utca sarkán volt, ahol semmilyen jelölést vagy utalást nem találok. Santa Monica hatalmas mólóján viszont van egy vége tábla, ami 1935-től volt hivatalosan az út vége. Autónkkal megállunk egy parkolóházban és gyalog tesszük meg azt az 500 métert  a tábláig, melyen csak ennyi üzenet olvasható: End of the trail. A táblánál sorbaállás van, több tucat kínai turista fotózza magát mikor odaérünk. Ám mi úgy érezzük, ha valakiknek, nekünk most mindenkinél fontosabb dolgunk van a táblával. Mi valóban az utunk végén vagyunk. Kivárva a sorunkat, percekig állunk mellette.  Megfogom a táblát és azonnal visszarepülök az időben, egészen pöcsös koromig, amikor az egész 66-os út egy elérhetetlen álomnak tűnt. Egymásra nézünk és annyit tudunk kimondani, hogy megcsináltuk. A sok kitérővel közel 9000 km lehet bennünk. Nem történik meg az a katarzis, amire számítottam gyerekként, hogy ha majd ide megérkezem, akkor mérhetetlen boldogság lesz bennem. Rájövök, hogy nem ez volt a célom. Nem az volt a cél, hogy ide eljussak, hanem az út volt a cél, hogy amíg idejutok átéljem azokat az élményeket, amiket adott a 66-os. Minden egyes pillanata volt a cél, ahogy nagyvonalúan adja neked az élményeket és közben olyan tájakon visz, ami minden képzeletet felülmúl. Ez volt a cél! Ahogy az életben sem a halál a cél, hanem amíg eljutsz a halálodig, élvezd minden pillanatát az életutadnak. Légy úton és haladj rajta egészen a saját tábládig, amíg azt nem látod, End of the trail. De soha ne az vezéreljen, hogy megtedd az utat minél gyorsabban, hanem amíg eljutsz A-ból B-be, az élvezetet adjon. Különben elveszted az út legfontosabb törvényét, a boldogságot.

                  

Lemegyünk az óceánpartra a 30 fokos melegben és úgy ahogy vagyok kiterülök a homokban. Majd  órákon át nézem a hatalmas hullámokat és törnek fel bennem az utazás élményei. Így gondoltam mindig, hogy amikor Chicagóból lejövök ide, LA-be, akkor semmi másra nem leszek képes, csak feldolgozni mindazt, ami történt velem. Ha egyáltalán ezt fel lehet dolgozni. Mert ha visszatekintek utunkra, akkor már az első nap Chicagóban elvesztettem minden képességem arra, hogy felfogjam mi történik körülöttem.  Mert ez az utazás nem egy befizetett túra volt, hanem egy spontán vándorlás. Egy olyan vándorút, ami mindazt hirdeti, ami vagyok és amiben hiszek. Szabadság, utazás, izgalom, változatosság, a végtelen és ismeretlen út, valamint a Rock and Roll! Ha lehet ilyet mondani, egynek érzem magam az eltaposhatatlan 66-os úttal. Ahogy elindultunk Chicagóból a blues városából és megérkeztünk Los Angelesbe a Rock and Rollal itatott városba. Ahol Jim Morrison vagy Lemmy is megtalálta otthonát, ahol a társadalom két szélsősége éli mindennapi életét. A kartondobozokban élő hajléktalanok a felüljárók alatt és a Beverly Hills dombjain élő felfoghatatlan vagyonnal rendelkező színészek, zenészek, sportolók és a jóisten tudja kik még. Ahol nincs semmilyen értéke a pénznek, mert annyi van belőle, hogy soha nem égne el, ha ma meggyújtanám a kupacot. De engem az angyalok városában is csak egy dolog érdekel, a rock and roll. A Magyar Kultúra Házában kapunk menedéket, ahol összefutunk a Mystery Gang tagjaival és kezdetét veszi három nap rock and roll szántás a Sunset strip kultikus helyein. Rainbow bar, Roxxy Music, Whiskey a Go Go…. De erről bővebben majd a záró cikkben. Mert egy 26 napos túrát koronáztunk meg, amihez a Cypress Hill is asszisztált nekünk egyik éjszaka…

   

Szöveg és fotók: Görögh Attila – DeadLens Pictures