Route 66 – 3. rész: Az ember és a természet – Amarillo – Williams – “Mert ez itt a szabadság!”

Görögh Attila és szabadcsapata, na meg Zsolti elérkezett az 66-os út feléhez. A táj kihalt, de mégis izgalmakkal van teli, egy biztos legyen az néma hegyvidék, vagy egy indián rezervátum Attiláék egyáltalán nem unatkoznak. Sorozatunk harmadik részében a természet veszi át az uralmat, nagyon érdekes szakasz következik most is, ezt garantáljuk!

Az ember elképesztő dolgokra képes. Ennek bizonyítéka a rengeteg építészeti csoda, mint a Colosseum, Piramisok, Kínai nagy fal vagy  az űr meghódítása. De a természet, na az képes igazi csodákra. Olyan erők formálják a világunkat, amiket az ember fel nem foghat. Ezeknek indultunk a nyomába, hogy megnézzük, milyen az, amit mi, földi halandók soha nem fogunk alkotni. Amarilloból elindulunk, hogy autónkkal újra daráljuk a 66-os út aszfaltját. Az időjárás már-már télbe fordul. A helyiek is mondják, hogy ez azért marhára nem jellemző, nem szokott ilyen hideg lenni. Amarillo határát onnan ismerni fel, hogy 10 darab Cadillac van beásva a földbe orral lefelé. Ennek a története sokkal hosszabb, mint ami beférne a roadtrip naplóba. Hatalmas szél és eső kísért minket és a roncsokat sajnos nem lehetett megközelíteni, mert olyan víz vette körül az egészet, hogy csodálkoztam miért nincsenek rajta gondolások.

    

A 66-os út nem az építészeti és világörökség részeként számon tartott látnivalókról szól, hanem az út szeretetéről. Ahogy kiül az arcodra a vigyor és a hidegrázás egyben, ahogy fel-alá hullámozva mész autód volánja mögött. A beszélgetésekről szól és közben úgy érzed egy régi filmbe csöppentél.  Képesek vagyunk több kilométert visszafelé autózni, hogy megtaláljuk a 66-os utat. Mert azon akarunk menni, hisz pont ezért jöttünk. Pontosan tudjuk, hogy semmi az ég világon nem lesz látnivaló az eredeti úton, de akkor is, ez kell a lelkünknek. Kátyúk között haladva egyre rosszabb útminőség fogad minket. A semmi közepén megyünk, körülöttünk se civilizáció, se egy villanyoszlop, hogy legalább abból tudjuk, hogy valamiféle település felé közeledünk, ahova viszik a drótok az áramot. Semmi! És olyannyira semmi, hogy az út megszűnik létezni aszfalt formájában. Vörös sártengerben haladunk, a GPS mutatja az utat, de a szemünkkel nem látjuk, hisz csak bokrok és sár mindenhol. Találunk egy szervízutat, ami egy nyomvonalon megy és azon igyekszünk ki valamilyen autóútra. A benzinnel sem állunk túl jól, szóval tényleg kell találjunk valami lakott területet vagy különben itt fogjuk életünk hátralevő részét tölteni.

Ahogy araszolva haladunk meglátjuk a száguldó kamionokat a távolban. Megmenekültünk! Gyorsan rátérünk egy autópályára és az első lehajtónál látjuk a táblára írva, hogy: Historic Route 66. Satufék és irány a régi út. Valahol letértünk róla és szépen bementünk a pusztába, de most már irányba vagyunk. Megérkezünk a féltávhoz Adrian településnél és gyorsan betérünk a Midpoint kávézóba. Mögöttünk 1139 mérföld, előttünk 1139 mérföld.

    

Itt vagyunk féltávnál és ez olyan erőt ad nekünk, hogy észre sem vesszük mennyi felesleges apró mütyűrt veszünk örömünkben. Hűtőmágnes, kitűző, zászló és 66-os kabát. Csak a legszükségesebbek, hisz 2 órája még azt hittük, hogy soha nem találjuk meg a civilizációt. Milyen hasznos lesz egy hűtőmágnes, ha megint eltévedünk valahol. A féltáv pihenő után átérünk Új-Mexikóba és Tucumcari település mesél nekünk  az elmúlt 90 évről. Haldokló kisváros, ami csak az átutazó zarándokokra építi bevételét. Minden út menti ház a Route 66 emlékéből próbál valami hasznot remélni. És persze mi, mint az Alsópetényi falunapon, meg is veszünk mindent, ami semmi másban nem különbözik a már meglévő hűtőmágnesektől, csak annyiban, hogy ezekre már New-Mexico van írva. Idevele mindet!  Senki ne gondolja, hogy totális unalomban telik az utunk, hisz a budapesti romkocsmákhoz hasonlóan, itt is leírhatatlan hangulatot varázsolnak a romok. Csak ezek nem mesterséges romok, hanem az idő könyörtelen kereke végzett itt ilyen látványos munkát. Fakó táblák, elgazosodott motelek mesélnek nekünk az amerikai álomról. A kanyargós út kedvesen öleli körbe a szebbnél szebb sziklákat, mi pedig tátott szájjal próbáljuk megörökíteni a látványt.

    

Meglátunk egy Badacsony méretű sziklahegyet a távolban és letérünk egy mellékúton, hogy közelebbről is megnézzük. A hegy lábától pár tíz méterre megállunk a kocsival és fotózunk, mint a Japán turisták a Hősök-terén. Öt perc nem telik el, amikor egy Dodge rendőrautó sietve megáll mellettünk. Egy indián őslakos szál ki belőle és hanyag határozottsággal kérdezi tőlünk, hogy mi a retkes fenét is csinálunk mi itt. Keze a beszélgetés közben végig a fegyverén volt. Éreztük, hogy ez itt most nem játék, itt valami gebasz van, valamit csúnyán benéztünk. Én hirtelen arra gondoltam, hogy valami kormány területre tévedtünk. Mert hát a semmi közepén pont mi vagyunk útban bárkinek is? A rendőr udvariasan de olyan határozottan mondja nekem, hogy töröljem ki a képeket, amit itt csináltam. Remegő kézzel elkezdem mutatni neki, hogy képről képre törlöm ki az összeset. Látja rajtunk, hogy laposabbak vagyunk, mint a tehénszar. A képeket kitöröltem és csak annyit mond nekünk, hogy üljünk szépen vissza a kocsiba és menjünk vissza a főútra, mert itt nem lehet se közlekednünk és legfőképp nem lehet fotóznunk. Egy Navajo rezervátum területére tévedtünk. És oda csak úgy sápadtarcú nem mehet be, leginkább nem turista. Kérdés nélkül pattanunk be a kocsiba és szépen visszamegyünk az útra. Soha többé nem térünk le sehova, ami nem aszfaltos út. Abból eddig nem sok jó sült ki.

Arizona államba érve letérünk az útról (aszfaltos útra) és egyenesen Utah államba kanyarodunk, hogy megnézzük a világ legnagyobb területen fekvő szabadtéri múzeumot, a Monument Valley-t. A Colorado-fennsíkon található tanúhegyek a fennsík eredeti magasságát jelölik ki. A táj vöröses színét a mállott aleurolitban feldúsuló vas-oxid adja és ezek a nap fényében fürödve egészen lélegzetelállító látványt nyújtanak. A Navajo indiánok területén haladunk de már csakis a kijelölt úton, és a táj percről perce változik. Hatalmas rezervátumok mentén visz az út és vadlovak vágtatnak mellettünk, mintha üdvözölnének minket, hogy lehet mi kurva szabadnak érezzük magunkat a bérelt autónkban, de azért vágtatni a festői tájban sokkal szabadabb érzést ad. És igen, mi csak érezzük a fene nagy szabadságot, de ezek a lovak nem érzik, hanem élik a szabad életüket. Betöretlenek és az egész világ az otthonuk. Ez a szakasz most nem a Rock and Roll érzésről szól, hanem a felfoghatatlan természet erejéről. Arizona északi részén, Kayenta városából vezet az út a western filmekből ismert sziklacsúcsokhoz, a Monument Valleyhez.  Nem hiszünk a szemünknek. A kurvakemény rokkerek félrehúzódnak a kocsijukkal és kiszállnak az autóból, hogy könnyes szemüket megtöröljék ingük ujjában. Felfoghatatlan látvány fogad minket. Semmihez sem fogható libabőr teríti be egész testemet és olyan nyugalom lesz úrrá rajtam, hogy mindent elfelejtek. Csak nézünk hosszú percekig és egy szót sem szólunk egymáshoz. Döbbenten nézzük a 300 méter magas vörös kőoszlopokat. John Wayne vagy Clint Eastwood ezen hegyek között hozta el otthonunkba a vadnyugat szeretetét. Itt alkották a filmtörténelem nagy klasszikusait, amiket gyerekként a mezőn próbáltunk rekonstruálni a dugós puskánkkal.

   

A nagy Ear of the Wind sziklaíveket megkerülve megérkezünk a Forrest Gump filmből ismert látványhoz, amikor Tom Hanks a filmben hatalmas szakállat eresztve abbhagyja a futást. Hát ezen nem csodálkozom, hogy itt ő is megállt. Ez a monumentális természeti alkotás úgy csapja agyon a bennem lévő szabadnak hitt lelkemet, hogy rájövök mennyire nem vagyok az és a természet gyermeke sem rólam lesz mintázva.Egy utolsó turista vagyok a szemükben, aki bérelt kocsiján idejön és csorgó nyállal fotózom a hegyeiket, majd bérelt autóparipámba ülve hazamegyek és újra elkezdem termelni a GDP-t a hatalomnak.  Ugyan olyan szolgája vagyok a pénzéhes ipari társadalomnak, mint bárki más, csak azt próbálom elhitetni magammal, hogy kurva szabad vagyok. Nem! Mert ez itt a szabadság! Ezek a hegyek, a vadlovak és az indiánok, akik az egész völgyet uralják, ők az igazi szabadság hírnökei.

    

Ahogy hagyjuk el a vörös sziklákat azon gondolkodom, hogy egy ilyen látványorgazmus után miként fog hatni barátaimra a Grand Canyon. Nekem már volt szerencsém látni, de Zsolti most fogja először. Utah államból igyekszünk vissza Arizona közepébe, hogy a világ hét csodája között számon tartott Nagy Szurdokot megnézzük. A Grand Canyont a Colorado folyó 17 millió év alatt hozta létre, 446 km hosszú, szélessége 6,4 km-től 29 km-ig terjed, mélysége 1200 és 1850 méter közötti. Ha a Monument Valley lecsapja az elmét, akkor ez a büszkén terülő csoda olyat sóz oda az érzékszerveknek, amitől garantáltan elveszti mindenki keménységét. A Monument Valleyből éjszaka érünk a Canyonhoz, köd és eső kíséretében, így szállást kell foglaljunk valahol a közelben, hogy reggel megnézzük a napfelkeltét. A szállóban leülünk a bárba, hogy átbeszéljük micsoda élményben volt részünk és összerakjuk a másnapra tervezett útvonalat. És ahogy az lenni szokott, egy sör nem sör alapon, hajnalig gurítjuk magunkba az édes árpa és maláta koktélt. Másnap nemhogy a napfelkeltét nem látjuk, de még a délelőtt 10 órás kicsekkolás is komoly veszélybe került. Másnaposság, fáradság és kimerültség a három leggyakoribb vendég a testünkben. 10 napja szállodáról szállodára élünk így nem csoda, hogy teljes delíriumba raktuk magunkat két óra alatt.

    

    

Napokig gondolkodtam, miként lehet leírni a Grand Canyon látványát és erejét, de csak egy szó jut eszembe mindig: Hihetetlen! Ha a 66-os út a szabadság útja, akkor a Canyon maga a cél a szabadsághoz. Ha vannak helyek, amit minden embernek legalább egyszer látnia kell, akkor a Grand Canyon mindenképp helyet kapna ebben a listában. Egyszerre félelmetes és szép, egyszerre barátságos és zord és egyszerre vad és békés. A két végpontja mindennek de egyvalamit mindig tud, méghozzá letépni az állunkat amikor valaki elsőre pillant bele mély és hatalmas szemébe. Ott abban a pillanatban minden ember olyan védtelen és törékeny lesz, mint a lányok, amikor a körömlakk még nem száradt meg a kezükön. Nézed csak nézed órákon át és igyekszel értelmes magyarázatot adni agyadnak a látványért, de nem fogja fel egyetlen érzékszerved sem. Nem tud a szemed és az agyad összhangban dolgozni.

    

Két napig olyan közel voltunk a természethez, hogy nem tudjuk felvenni a 66-os fonalat. Nincs meg az érzés. Valahol a Monument Valley vörösen izzó sziklái között vagy a Grand Canyon mélységeiben elveszett. Késő este érünk vissza a kijelölt 66-os utunkra Williams városába és első utunk egy steakhouse-ba vezet, mert még szállást is elfelejtettünk foglalni annyira állcsúcson csapott minket a természet eme két remekműve és a hozzájuk vezető út. Szeretném egyszer mind a 7,5 milliárd embert ideterelni a Canyonhoz, hogy lássák ők is, hogy ha egyszer a természet lecsap ránk, akkor hiába minden fillér, amit gondosan összegyűjtöttél, mert úgy megy az enyészetbe mindenki, mint tűzbe dobott papírgalacsin. Csak egy dolog marad fent utánunk, ami emlékeztet majd hihetetlen találékonyságunkra és önzőségünkre: a műanyag.

                  

“Ha majd kivágtad az utolsó fát, megmérgezted az utolsó folyót, és kifogtad az utolsó halat, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető.”  (Indián közmondás)

Williamsben ébredve másnap és kilépve a motel teraszára, azonnal elkapott minket a 66-os életérzés, mert amit ott láttunk, az maga volt a megtestesült 50-es évek amerikai életérzése. De ez már egy másik beszámoló lesz, hisz onnan egyenesen Las Vegasba vitt utunk, hogy álszent módon a természet erejétől örömittasan bevegyük a legművibb szórakoztatóipari várost és feltegyük magunknak a kérdést a rulett mellett: Dupla vagy semmi! Mehet?

    

Szöveg és fotók: Görögh Attila – DeadLens Pictures