Route 66 – 2. rész: St. Louis – Oklahoma – Amarillo – “Mert ez az út adja a mai napig a rock and rollt.”

Folytatódik Görögh Attila és hű “fegyverhordozója” Zsolti kalandos utazása az Egyesült Államok leghíresebb országútján a 66-os országúton. Az első részben majdnem rossz irányt vett az utazás, de szerencsére megúszták probléma nélkül a kis kitérőt, aki nem olvasta ITT megtalálja, most pedig jöjjön a nem kevésbé izgalmas második epizód, fantasztikus fotókkal illusztrálva! Tegyél be valami jó kis rock ‘n’ roll zenét a lejátszóba és induljon az menet.

                  

Bevallom férfiasan, hogy nem számítottam ilyen szintű fáradságra az út során. Annyi impulzus éri az embert, hogy szellemileg teljesen elfárad. A tiszta zoknik megkeresése reggelente komolyabb fejtörést okoz, mint bármilyen egyenlet megoldóképletének értelmezése. És sok ember hetek óta összezárva éjjel nappal, na az a kihívás, hogy egymás hülyeségeit elviseljük. Köztük az enyémet is, mert rettentően tud zavarni, ha nem az a zene szól az utazás során, ami 100%-ig illik az út és a táj hangulatához. (Bocs Zsolti, innen is, amiért kikapcsoltattam veled az egyik dalt, amit énekeltél.)  Bear Gryllsnek könnyű dolga van amikor kalandozik és túlélni akar minden viszontagságot a természet adta lehetőségekkel. Ő egyedül van, nekünk meg alkalmazkodnunk kell egymáshoz.

Tehát a St. Louisi rémület után, tartva az útitervet elindultunk, hogy Illinois után Missouri államot is magunk mögött hagyjuk és belépjünk Oklahomába. Gondoltuk milyen jó is lesz, hogy az eddigi 25 fokos hőmérséklet után egyre délebre haladva még melegebb lesz. Aha! Valami Michael hurrikán és egy névtelen tornádó ötvözte időjárási egyveleg négy napon keresztül kísért minket és olyan esőben jöttünk, amilyet még nem láttunk. A hőmérséklet 5-9 fok között volt és csak néha-néha állt el az eső, akkor viszont kellemes lett a hőérzet.

Kora reggeli indulás, ki a városból és rátérünk a 66-os útra. Pár mérföld után máris megálltunk az első visitor centernél, ami a 66-os út azon szakaszának történetéről mesél. Mint egy múzeum. Tele kiállított relikviákkal és persze minden létező szuvenír logóval ellátva, hogy vegye és vigye a kínában gyártott hűtőmágnest a felspanolt vándor. Jó egy órás pihenőre sikerült ez a kis kitérő, mert a néni, aki az egész centert vezeti, olyan kedves volt velünk, hogy nem bírtuk ott hagyni. Mesélt az út fénykoráról és a második férjéről, aki szlovák volt de elhagyta a férfit mert csak ivott és cigizett. (Középeurópai népbetegség)

A 66-os út eredeti szakasza nagyon kevés helyen létezik már. Vagy felmarták, vagy ráépült az autópálya, ami a 40-es számot viseli. De St. Louistól Oklahoma Cityig szépen kitáblázva lehet haladni az eredeti aszfalton. Dombokon halad át, mint egy hullámvasút és a megengedett sebesség 45-55 mérföld. Itt érkezünk az utazás azon szakaszába, amikor a jobb egyben ülve elkezdek gondolkodni, hogy mennyi ember taposta ezt az utat. Mennyi család indult el a jobb élet reményében nyugatra. És mennyi ember maradt az út mellett, hogy mindenét feltegye egy lapra és valami kis vállalkozást indítson el a hatalmas forgalmat bonyolító 66-os út mentén. És most ezen  kis vállalkozások romjai között haladunk. Vége! Amerika fejlődése tönkretette ezt a csodás utat. Nem bírta a kétszer egy sávos út és a rengeteg lakott területen áthaladó nyomvonal ezt a hatalmas forgalmat. Megépült mellette az autópálya, ami kétszer két sávon megy és nem érint lakott területeket. Ezzel megpecsételődött a kis települések sorsa.

      

Ahogy megyünk és áthaladunk a teljesen kihalt kis falvakon, úgy érezzük magunkat, mint a katasztrófa turisták. Minden rozsdás autótemetőnél megállunk és fotózunk. Hihetetlen formatervezés volt az autógyártásban régen. Ami az autón rozsdás tud lenni azt szépen eszi is. De a króm díszek, na azok több évtized után is csillognak és fenségesen mutatják magukat, hogy bizony egykoron ezek a járgányok voltak az utak királyai. Mintha azért állnának az út szélén, hogy valaki hazavigye őket és pár kedves simogatás után újra régi fényükben tündökölhessenek és büszkén mutassák egy eltűnt kor hátrahagyott mesterműveit. A szívem szakad meg, hogy díszletként kell látnom ezeket a csodás autóipari remekműveket. Szinte sajnálom őket. Az egész amerikai ipar abban a korban valahogy az utolsó részletig kidolgozott mindent. A benzinkutak, a neon oszlopok, a zenegépek mind mind kivoltak találva és az utolsó csavarig megvoltak tervezve.

       

Hatalmas képzelőerőm van. Ahogy szólnak a kocsiban a régi nagy rock and roll nóták, elképzelem a romos falvakat, hogy milyenek is lehettek a 60-as években. Amikor Johhny Cash robogott rajta egyik turnéja alkalmával, vagy John Wayne sietett a Cadillacjével Amarillóba, hogy a Big Texan Steakhouseban rendeljen egy fél marhát magának. Mert bizony a Big Texan Amerika 10 legjobb steakházához tartozik. Valahogy nem tudom felfogni, hogy az amerikaiak, akik mindenből legendát kreálnak és mindent igyekeznek turisztikai célponttá varázsolni, a 66-os utat hagyják parlagon heverni. Sokkal többet ki lehetne hozni belőle, ha legalább normálisan kitábláznák, hogy merre is menjen a balfasz európai, aki képes átrepülni a fél világot, hogy majd kátyus és néha földúton átszelje Amerikát. De nem adjuk fel, megyünk töretlenül és kutatjuk hol van még fellelhető szakasza a legendás útnak.

  

Több helyen találkozunk már hasonszőrű fanatikusokkal, akikkel örömmel beszéljük át az úton tapasztaltakat. Motorosok, családok lakókocsival de egy szingapúri házaspár is szerető karunk ölelésébe sodródott. Valamiért felismerik egymást a 66-os vándorok. És ilyenkor vagy beszélgetünk, vagy csak simán intünk egymásnak és annyit mondunk, hogy sok szerencsét az úton! A kis kihalt falvakban a romos és lepusztult benzinkutak vagy motelek mellett elkezdtek megjelenni a kis kávézók, ahova betérhet az utazó. És ezeken a helyeken olyan szeretet fogadja a megfáradt utazót, mintha a mikuláshoz érkeznénk. Mosoly és kedvesség mellett meleg teát és kávét adnak és egytől egyig úgy beszélnek velünk, mintha évtizedes barátság kötne össze minket. Sztorizgatnak, fotókat mutatnak, hogy vigyük a hírét ennek a legendás kornak a pusztulófélben lévő hírét. Ha nem is veszünk semmit, akkor is mosolyogva kérik, hogy írjuk bele a vendégkönyvbe a nevünket és hogy honnan jöttünk. Ha van nálunk hazai papírpénz, akkor azt aláírva tűzzük ki a falra. (nem tudom hány ezer forintot raktam már ki az út során ilyen falakra)

       

Ezek a kis pihenő kávézó pontok nem voltak betervezve az útra ezért is vagyunk már most egy nap csúszásban. De nem siethetünk, nem nézhetünk este az útszéli motelünk tükrébe, hogy hát nem álltam meg mert siettem. Hova a faszba is siethet az ember, amikor épp gyerekkori álmának zarándoklatán van! Amikor olyan koszfészek falvakon haladunk át, amiknek a romjai mesélnek nekünk és úgy gondoljuk itt az ég világon semmi és senki nincs. És egyszer csak egy 40 autóból álló kiállításba ütközünk. Egy hangár, amiben megelevenedik a múlt. Csodásan restaurált V8-as vasak pihennek, amiket ha akarsz meg is vehetsz. Mustángok, Impalák, Eldorádók, Thunderbyrdök és számunkra eddig ismeretlen amerikai autócsodák várják, hogy rájuk nézzenek a jövendőbeli gazdájuk. Mint egy állatmenhely. Nézed a 40-50-60 éves kocsikat és pontosan tudod, hogy több gyerek fogant a hátsóülésén, mint ahány hengere van.

       

                       Az autóktól elvarázsolva és esküt téve egymásnak, hogy márpedig lesz egy régi amerikai benzinzabálónk egyszer, haladunk tovább a dombokkal tarkított úton. A füzetembe nézve hamarosan meg kell érkezzünk Jesse James múzeumába. A Meramec folyó partján fekvő barlangrendszer a híres banditának állít emléket. Itt bujkált, amikor már a vérdíj a fejére az egeket verte. Ezért is okozta halálát egy áruló, Robert Ford, aki hátulról fejbe lőtte és megegyezett a hatóságokkal, hogy büntetlenségért és a vérdíjért cserébe végez a bandavezérrel.

               

Jesse James sírfelirata: Meghalt 1882. április 3-án, Élt 34 évet, 6 hónapot és 28 napot. Egy gyáva áruló gazfickó lőtte le, aki nem érdemli meg, hogy nevét ideírják. 

Zseniális marketing  érzékkel nyúlnak az amerikaik mindenhez. Annyira tudják mi kell nekünk ahhoz, hogy fülig érő szájjal kifizessünk minden belépőt és soha a büdös életben ne tegyük fel magunknak azt kérdést, hogy megérte ezt megnézni? Évtizedeken át néztük a filmeken ezeket a tájakat és hallgattuk a dalokon keresztül mit is jelent az amerikai álom. Mit jelent szabadnak lenni és menni bele az ismeretlenbe. Nem érdekel ilyenkor a pénz. Semmi más nem érdekel, csak az élmény. Szívd magadba és felejts el mindent, ami az otthonra emlékeztet.

       

Amarillóba érkezve farkas éhesen beesünk a Big Texan Steakhouseba. Na kérem, ez maga a megtestesült vadnyugat. Kalapos-csizmás lányok viszik a teniszpálya méretű tálcákon a több tonnás steakeket az éhes vendégeknek, country zenészek járják az asztalokat, hogy 1-2 dollárért eljátsszák neked kedvenc dalod. Fogalmam sincs hova lehet még fokozni az élményáradatot, de lassan már tényleg kiugrok a bőrömből. A falak büszkén mesélik, hogy bizony ide járt a 60-as években minden színész és zenész ha egy jó steakre fájt a foga. Amarillo már Texas államban van és ez a férfiak viseletén látszik is. Bakancs, farmer, ing, kalap vagy sapka és egy böhöm nagy Pickup terepjáró, aminek a kereke bűzlik a trágyától. Igazi melósok, valódi férfiak, akik steaket esznek és sört isznak. Ebbe a miliőbe nem lesz nehéz beilleszkednünk. Ahogy azt kell, ájulásig esszük magunkat, hogy utána csak vonszolni tudjuk magunkat a szállásunkra és mély álomban kezdjük meg az emésztést.

   

Ez a 758 mérföldes etap megmutatta nekem, hogy semmit nem szabad temetni. Hiába a modern autópálya, a stílus és a legenda utat talál magának az ébredéshez és a gazzal benőtt 66-os út a mai napig Mother Road. Ő a rock and roll, ő a szabadság, ő a stílus, ő a halhatatlan, ő a legnagyobb túlélő! Amolyan tükör a mai társadalomnak, hogy elkezdhetsz tömegcikké válni, de az egyediség soha nem fog feledésbe merülni. Tűnj ki a tömegből, hogy egy teljes korszak utolsó hírvivője lehess. Ahol hirdetheted, milyen is volt a föld, amikor még mindenben az egyediség volt a cél, és nem a hasonlóság.

    

Mert ez az út adja a mai napig a rock and rollt, mert mint egy köldökzsinór, úgy fogja magához a szabadságérzést. És ez az élet sava-borsa, amikor tudod és érzed, hogy az életet csakis holtig tartó izgalommal érdemes élni. Lépjen rá mindenki a saját 66-os útjára, és ha nem is találja az eredeti útvonalat, az eredeti aszfaltot, keresse addig, amíg megtalálja és azon menjen előre, amíg azt nem mondja, hogy jó úton vagyok.

                   

Sok szerencsét az úton!

Következő szakaszban kicsit letérünk a kijelölt útról, ugyanis egyenesen a Navajo indiánok földje felé vesszük az irányt, a Monument Valley, Horseshoe Bend, Antelope Canyon és a Grand Canyon. De a két napos kitérő után újra vissza a 66-os útra, amikor már ismét lesz zenei és filmes kapcsolódása az utazásunknak.

Szöveg és fotók: Görögh Attila – DeadLens Pictures