Route 66 roadtrip. 1. rész Chicago – St. Louis – “Annyi élmény, hogy soha nem lesz annyi időm, hogy elmeséljem!”

Görögh Attila kiváló filmes (DeadLens Pictures), újságíró, rock ‘n’ roll életművész, (a szó legjobb értelmében) sok álmatlan éjszaka és nappal után elhatározta, hogy itt az idő, idén megvalósítja gyermekkori álmát és végigmegy a 66-os úton. Nyakába vette táskáját és Zsolti cimboráját, repülőjegy a kézben, majd hat nap és 1500 kilométer után megérkezett az első beszámoló. Mobiltelefonján jegyzetelt, írt, fotózott csak nekünk és most már nektek Kedves Olvasó! Attila hajrá, drukkolunk, hogy sok-sok felejthetetlen élményben legyen részed!

Route 66 roadtrip. 1. rész Chicago – St. Louis

Valamikor 1994-ben, amikor megnéztem a Szelíd Motorosok filmet, eldöntöttem, hogy egyszer én is végigmegyek a 66-os aszfaltcsíkon. Akkor elérhetetlennek tűnt, és ma, 24 évvel később itt állok Chicago központjában és olvasom a táblán: Historic Route 66 – Begin! A zenék, kocsik és a végtelen álmokkal teli horizont, melyet szépen és kecsesen átölel a mother road. Az az út, amit már oly sokan megénekeltek, amely megtestesíti az amerikai álmot. Hisz maga az út is azért épült, hogy a keleti partról nyugat felé vegyék az irányt a munkát kereső családok. A teljes katarzis van bennem, olyan izgalommal tölt el az autóbérlés is, hogy az idegtől egy kisebb magyar falu méretével vetekedő herpesz nő a számra.

Bevesszük Chicagót és a kötelező túristáskodás után elnyel minket a város egyik leghíresebb Blues kocsmája, a Legends. Ami nem mellesleg Buddy Guy nevével van nyomatékosítva. Belépve a bárba, máris egy oltár fogad minket. Jimi Hendrix fellépő cipője, amit Woodstockban viselt. Mellette dedikált gitárok: Keith Richards, B.B. King, Santana, Muddy Waters, Tom Petty, Hubert Sumlin, Eric Clapton, Stevie Ray Vaughan, Jeff Beck, Gatemouth Brown…. Az arcomra van írva, hogy megérkeztem. Itthon vagyok! A színpadon egy 70-es éveit taposó fekete hangú fekete Blues gitáros, aki szájharmónika és gitár segítségével ad ki magából minden érzést. Mindez szerdán délben. Igen, szerdán és délben.

Azonnal gurulnak le a sörök és szívjuk magunkba a hely történelmét. Mi minden történhetett már ezen falak között. A chicagói blues zene egyik bástyája, a lerombolhatatlan és eltaposhatatlan blues szívcsakrája. Percenként durrantunk rá egy cigire és csak annyi jön ki a szánkból, hogy atyaisten, micsoda helyen vagyunk!

Jó pár sörrel később átlépünk a House of Blues helyre, ami egy indián motívumokkal díszített kisebb koncerthelyszín. Talán a régi Wig-Wam ami hozzá hasonlítható. A színpadon négy 60 év feletti fekete blues zenész, akik ontják magukból a Blues Brothers dalait. Már most imádom ezt a várost. Mindenhol szól a zene, és sehol nem hallani háztartási techno zenét. A reggeli Starbucks látogatásunk alkalmával Howlin Wolf duruzsolt a hangfalakból. Nem ám nevesincs projekt zenék, hanem BLUES! A Starbucksban! És ugyanez jellemző a gyorséttermekre is vagy a ruhaboltokra is. Így lehet nevelni és értéket adni a fiataloknak. A chicagói éjszaka nem fogható semmihez. Blues és a Rock and roll mindenhol!

                 

Két nap chicagói blues után rálépünk a 66-os útra. De nem ám csak úgy ukkmukkfukk módjára, hanem ahogy azt tették a hőskorban is. Találkozó a Lou Mitchels étteremben, ami 1923-ban nyitott meg és azóta az eredeti állapotban van. Nyilván a székek és asztalok kicserélődtek, de a falak, a díszek…. Leülünk és rendelünk egy giga omlettet és jó juharszirupos palancsintát Cheryl-től, aki 40 éve dolgozik a helyen. Láthatóan fiatal korában több tucat kamionos tért be ide csak miatta, hogy megcsodálják nőiességét és elejtsenek neki egy-egy bókot. A finom ebéd után megkeressük a belvárosban a 66-os út indulópontot és elkezdjük szelni az aszfaltot. Mi mással indíthatnánk a kocsiban, mint Chuck Berry – Route 66 dalával. Irány St. Louis, Chuck Berry szülővárosa.

Az út ezen szakasza inkább a várható élményekről szól, hisz itt nincs olyan sok látnivaló. A modernizáció teljesen megölte a régi Amerikát. Gyárak, csarnokok, bevásárlólözpontok árnyékában halad a magyar különítmény. Olyan a látvány, mint Ferihegy és Budapest között. 301 mérföld vár ránk és ezt igyekszünk nem kapkodva megtenni. Félúton megállunk egy útszéli hamburgerezőben és megtámogatjuk a testünket némi tápanyaggal. Mire St. Louisba érünk, már javában ránk esteledett. Majesty Hotel a célállomás, ahol talán Amerika minden blues zenésze megszállt már. A falra festett blues legendák is ezt mutatják, hogy a 40-es évektől itt igen nagy zenei élet lehetett. Erőnk csak annyi van, hogy fejest ugorjunk az ágyba és meghaljunk.

Másnap két fontos állomás szerepel a füzetemben: Chuck Berry szobra és a háza, ahol gyerekként nevelkedett. A külvárosba érve (ami egykoron a belváros volt és tele volt blues kocsmákkal) meglátjuk a MESTER egész alakos szobrát és egy teljes tűzfalra festett portrét. Hidegrázás, szapora szívverés, tenyér izzadás. Megállok a szobornál, amit eddig csak képeken láttam és a barátaim elől eltitkolva érzéseimet lehajtott fejjel letörlöm szemem sarkából a kigurulni akaró könnycseppeket. Nem láthatják rajtam, hogy vannak érzéseim, mert a végén lesápadva állnak majd előttem, hogy mi van rock and roll fasz, megtörtél?!

        

Csendben és magamba fordulva pörgetem agyamban  Chuck Berry minden általam tudott élettörténetét. Honnan indult, mit adott a rock and rollnak és milyen isteni magasságba jutott. Ha senki nem látna, akkor leülnék a szobor tövébe és cigi sör kombinációja mellett estig dúdolnám a hátrahagyott életművét.

A modern világ egyik nagy találmánya a GPS, aminek segítségével elindulunk a házához. Haladunk a városban, amikor egy kertvárosi részhez érünk. Megyünk a kocsival és nem értjük miért ilyen kihalt minden. Házak a teljes pusztulásban vannak. Kiégett templomok, házak, szemét az utcán, bedeszkázott ablakok és egy-egy gang, ahol fekete családok ülnek. Mindez jó 20 percen keresztül, 30km/ óra sebességnél. Hosszú utca, ám teljesen kihalt és háborús övezetre emlékeztet. Tippelgetünk, mi a fasz történhetett itt, amikor innen három sarokra fiatalok sétálnak boldogan az utcán, ülnek a teraszos kávézókban vagy bringáznak. Felfoghatatlan hol járunk. Nem értjük.

Az egyik ház udvarán látunk egy táblát, amire a következő van írva: We most stop killing each other! Gyorsan ráguglizunk és amikor elolvassuk, azonnal padlógázon rohanunk vissza a városba. Amerika legveszélyesebb utcájában vagyunk, a Page Boulevard-on. Nem a város, hanem Amerika legveszélyesenn utcájában! Itt állok 20 méterre Chuck Berry gyerekkori házánál és nem szállok ki, mert az internet azt írja, hogy ide senki nem jön be! Senki! Fehérember meg főleg nem. Metanfetamintól bódult emberek tántorognak a járdán, és a házak 70%-a fel van gyújtva. Érdemes elolvasni: ITT.

                   

Itt a rendőröket is simán lelövik, ha éppen olyan a kedvük. Mi meg jó magyar parasztok, lehúzott ablakkal gurulunk és fotózunk a kocsiból. Halálfélelem és remegés, igyekszünk úgy kiérni innen, hogy a kreszt betartva gyorsan haladjunk, mert hát ha látják, hogy sietsz, akkor véged. A piroslámpáknál forgolódunk a kocsiban, hogy honnan fog egy pisztoly csöve benézni… Félünk! Nagyon félünk! És nem írói túlzás, hanem tényleg bevoltunk szarva! Nagyon!

Chuck Berry házát tehát érthető okokból nem néztük meg csak a kocsiból. Aznap este, amikor taxival mentünk a városba, meséltük a sofőrnek, hogy merre jártunk, aki ennyit mondott: Normálisak vagytok? Oda nem megy be senki, ott meghalsz ha belépsz! Black Terror! BLACK TERROR! Mindenkinek van minimum egy pisztolya ott és ha úgy gondolja egy ottani lakos, akkor szétlövi a kocsinkat és vele együtt minket is. A kocsink, amit béreltünk, egy fekete Chevy Suburban, amilyen a kormányhivatalnak is van. És Trump királysága idején egy fekete negyedben ez nem túl bíztató. És ez nem vicc! Itt van fegyverkereskedelem, drog és a jóisten tudja mi minden még. A rendőrség nem tud mit tenni, de egyesek szerint ők is benne vannak a kartelben. Na, mi meg balfasz túristák módjára vígan és dalolva mentünk a majdnem vesztünk felé.

   

Este leöblítettük az ijedséget sörrel és a Majesty Hotel nyújtotta biztonságban elaludtunk, hogy másnap egy újabb kaland várjon ránk, de már hálát adva a sorsnak, hogy életben vagyunk! Vissza a 66-os útra és menni a végtelenbe….

Hamarosan jelentkezem a második résszel. Jó szelet!

Szöveg és fotók: Görögh Attila – DeadLens Pictures