25 ÉVE JELENT MEG A NIRVANA UTOLSÓ LEMEZE

Fotó: Anton Corbijn

1993. szeptember 21-én jelent meg az Egyesült Államokban a Nirvana oly nagyon várt harmadik stúdióalbuma, az In Utero. Persze a dátum kérdése nem ilyen egyszerű: az Egyesült Királyságban már 1993. szeptember 13-án megjelent a lemez vinyl és kazetta formátumokon, másnap pedig CD-n is. 14-én az Egyesült Államokban is megjelent a vinyl verzió (ráadásul átlátszó (clear) lemezen, 15.000 példányra limitálva). Az amerikaiaknak és az egész világnak (az Egyesült Királyságot kivéve) azonban egészen szeptember 21-ig kellett várni, hogy megjelenjen a kiadvány. Akkor még senki nem sejtette, hogy pár hónap múlva már a zenekar utolsó lemezeként fognak beszélni róla.

Az album “Special Limited Edition Disc” kiadása.

A lemezt óriási várakozás előzte meg. A Nevermind nem várt sikere után a kiadó mindent megpróbált kipréselni a zenekarból, így még 1992 novemberében is jelent meg kislemez a második lemezről (In Bloom), pedig akkor már a kanyarban volt a karácsonyra ígért, ritkaságokat tartalmazó gyűjtemény, az Incesticide.

És legyünk őszinték: az Incesticide egy fantasztikus válogatás, de az elvárás egy új album lett volna, amit nem tudtak teljesíteni. Ugyan voltak próbálkozások azon 1992 októberében Jack Endino (a debütáló Bleach lemez producerével), de az egész session szörnyű volt. Ugyan már azokat a dalokat próbálták feldemózni, amelyek később megjelentek, Endino szerint a zenekar katasztrofális állapotban volt, Cobain egy másik dimenzióban járt, feszültek voltak és semmi nem emlékeztette őt arra, amilyenek pár éve voltak.

A sikertelen kísérlet után Cobain ismét stúdióba vonult, ez alkalommal azonban a The Melvins producereként, hogy rögzítsék a szintén 1993-ban megjelent Houdini című albumot. Sajnos ez a próbálkozás sem alakult túl jól. Kurt általában aludt a felvételek alatt, néha tett pár kommentet meg állítgatta a mikrofonokat (ha épp ébren volt), de túl sok hozzáadott értéke nem volt a jelenlétének. Mivel szoros barátságban állt a zenekarral, így ők voltak olyan őszinték, hogy egy pont után inkább elküldték és nélküle fejezték be a munkát. A végső anyag néhány dalában azért meghagyták a gitárjátékát és természetesen társproduceri kreditet is kapott, bár ez inkább a tiszteletről szólt.

Az 1993-as évet a Nirvana egy dél-amerikai turnéval indította, amely a zenekar történetének legmonumentálisabb, de egyben legszörnyűbb előadásait is jelentette. Volt olyan szabadtéri koncert, amelyen 350.000 ember vett részt. Cobain elképesztő mélyponton volt, heroinfogyasztása megkérdőjelezhetetlen, ahogyan az egész felhajtástól érzett undora is. Január 19-21. között lefoglalták Rio de Janeiro BMG stúdióját, ahová még több dallal érkezetek és egy egész produktív munka vette kezdetét. A Gallons of Rubbing Alcohol Flow Through the Strip című szerzemény (amely az In Utero CD verziójának nem észak-amerikai kiadásain található meg) például nem került később újabb rögzítésre, hanem az itt felvett anyagot adták ki.

Hazatérve az Egyesült Államokba, útjuk a Minnesotai Cannon Falls városba vezetett, ahol egy erdői széli stúdióban nekiláttak az album valódi rögzítéséhez Steve Albini producer bevonásával. A helyet The Simon Ritchie Bluegrass Ensemble néven foglalták be. Simon Ritchie Sid Vicious születési neve egyébként. Albini a zenei világ egyik legnehezebb természetű embere, nagyon kemény kikötései voltak a közös munka kapcsán, amelyeket sajnos a zenekar utólag megszegett. Emiatt nem is maradt meg a jó viszony egész sokáig. A kereken két hétig tartó elzárt stúdiómunka (szinte senkit nem engedtek be közben) viszont több, mint eredményes volt: 18 dalt rögzítettek, amelyek közül 12 került fel az albumra, 3 a lemezhez tartozó három kislemezre (Marigold, Moist Vagina, I Hate Myself and Want to Die – ez utóbbi a Beavis & Butthead Experience filmzenére is felkerült – ), egy pedig a No Alternative című válogatáslemezen jelent meg (Sappy). Ezeken felül Dave Grohl rögzített egy saját demót, valamint közösen egy Lullaby című szerzeményt is.

Albini szigorú szabályai között talán a legfontosabb az volt, hogy az általa késznek titulált anyaghoz senki nem nyúlhat hozzá. Ezzel eleinte a zenekar is tudott azonosulni, ugyanis pont azért akarták megnyerni maguknak a producert (aki nem szereti ezt a kifejezést, inkább hangmérnöknek tartja magát), mert nagyon határozott elképzelései vannak és imádták azokat a lemezeket, amelyeken korábban dolgozott, kiemelten a Surfer Rosa című Pixies-albumot vagy a The Jesus Lizard első három lemezét. Sajnos az Albini-mixek mégsem maradtak érintetlenek. A DGC kiadó pánikrohamot kapott az első végighallgatás után, eladhatatlannak titulálták az egész anyagot. Ez a pánik valahogy a zenekarra is átragadt, bár ők inkább azt mondták, hogy tényleg van egy-két dal, amelyben nem jók az arányok, főleg a vokálok kerültek túl hátra, ezért megszületett a döntés, hogy apró módosításokat eszközölnek, Albini nélkül.

Ez vezetett odáig, hogy 1993 májusában a Seattle-i Bad Animals stúdióban az R.E.M. kapcsán híressé vált Scott Litt producer két dalt (éppenséggel pont a két első kislemezt) átkeverte. A Heart-Shaped Box kapcsán még Cobain is kapott feladatot: extra háttérvokálokat énekelt fel. Az All Apologies nem kapott új sávokat, csak szimpla újrakeverés történt. Két hónappal a lemez megjelenése után (november 22-én) Litt ismét visszatért a stúdióba, hogy a harmadik kislemezt (Pennyroyal Tea) is átkeverje. A dal ezen kiadása az album 1994-es Walmart-kiadásán jelent meg, amely inkább arról vált ismertté, hogy a Rape Me címet Waif Me-re cserélték a hátsó borítón, hogy árusíthatni lehessen a láncnál.

A lemezt felvezető Heart-Shaped Box története is érdekes. A dalt Cobain 1992-ben írta, akkor még Heart-Shaped Coffin címen jegyezte. Felesége, Courtney Love elmondása szerint a ruhásszekrénybe zárkózva foglalkozott a dallal, ami Love figyelmét is felkeltette, megpróbálta elkérni azt tőle, hogy Hole elkészítse, de Kurt ragaszkodott hozzá, hogy Nirvana-szerzemény szülessen belőle. A házaspár gyakran vásárolt egymásnak szív alakú dobozokat, innen eredeztethető a cím. A kislemez borítóján Cobain egyik kedvence doboza található, amelyet szintén a nejétől kapott.

A kislemez borítója. Megjelenés: 1993. augusztus 30.

A dalhoz videóklipet is forgattak, amelyhez az egyik legnagyobb kortárs vizuális művész, Anton Corbijn vállalta rendezői feladatot. Az ő neve elsősorban a Depeche Mode és a U2 kapcsán ismert, de 1993 előtt olyan más zenekarokkal is dolgozott együtt, mint a Joy Division, Nick Cave and the Bad Seeds, Bryan Adams vagy épp a Danzig. Hogy Cobain mekkora művész volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy olyan részletes terveket nyújtott át a rendezőnek, hogy az alig akarta elhinni, hogy milyen alaposan kimunkált anyagot kapott és, hogy a dalszerző mennyire tudja, hogy mit akar látni. A letaglózó kisfilm hamar népszerűvé vált nyomasztó képsorai ellenére is:

Ez pedig a rendezői változat, amely a 2005-ben megjelent The Work of Director Anton Corbijn című DVD-n debütált (a kiadvány borítóján is a klip egy olyan részlete látható, amely nem került bele az eredeti vágatba):

Corbijn kapott a zenekartól egy újabb felkérést, azonban azt rögtön visszautasította azzal az érvvel, hogy nem tudná felülmúlni az előzőt. Bár tervek voltak újabb videók készítésére, a gyakorlatban már semmi nem valósult meg ezekből. 1993 decemberére megjelent a második kislemez, az All Apologies, de azt már a novemberben rögzített Unplugged-koncert videójával népszerűsítette az MTV.

Az All Apologies kislemez borítója. Megjelenés: 1993. december 6.

1994 pedig tényleg a legsúlyosabb év volt a tagok számára. Hiába került be a zenekarba 1993 szeptemberében Pat Smear turnégitáros, a totális szétesés már borítékolható volt. 1994. január 30-án ugyan ismét stúdióba vonultak, hogy felvegyék az utolsó olyan dalukat, ami Cobain fejében volt (és 1993 októberében játszották is koncerten): ez volt a You Know You’re Right. A nehezen összejövő közös munka azt eredményezte, hogy Krist Novoselic és Dave Grohl a dobos demóit rögzítette a sok felszabadult időben (ugyanis Cobain komplett napot is kihagyott), köztük több olyat, amelyek később Foo Fighters-lemezeken jelentek meg. Az In Utero turnénak azonban mennie kellett, ezért a zenekar februárban megkezdte utolsó turnéját, amely tényleg minden kétséget kizárólag egy kiégett frontembert mutatott.

Íme néhány európai élő felvétel, amelyek hivatalosan a lemez 20. évfordulós újrakiadásának egy formátumain jelentek meg:

A legutóbbi videó pedig már 1994. március 1-én készült Münchenben, a Nirvana utolsó fellépésén.

A kiadó kora tavaszra időzítette a harmadik kislemez, a Pennyroyal Tea megjelenését. A címadó dal Scott Litt mixe mellett az Unplugged-koncert záródala, a Where Did You Sleep Last Night, valamint a korábban már filmzenealbumon megjelent I Hate Myself and Want to Die volt betervezve rá. A CD verzió elkészült és egyes országokba ki is küldték, ám Cobain váratlan halála után azonnal törölték a megjelenést és pár száz kikerült CD-t visszahívás után bezúzták. Természetesen megmenekült pár példány, ezek hihetetlen áron cserélnek gazdát az azóta eltelt időben.

A megjelent, de törölt harmadik kislemez.

A 2014-es Record Store Day alkalmából a Pennyroyal Tea kislemez végül megjelent 7″-es vinyl formátumban, 6000 példányban a gyűjtők nagy elégedettségére.

Ezt megelőzően azonban 2013 őszén Krist Novoselic, Dave Grohl, Pat Smear és Steve Albini az In Utero 20. évfordulóját ünnepelte, így elkészítették és kiadták a lemez remaszterizált kiadását, valamint egy 2013-as mixet, ami az anyag teljes átkeverését jelenti. Ezek mellett demók, ritkaságok és egy 1993 decemberi Seattle-i koncert teljes anyaga is napvilágot látott immár hivatalosan is. Az újrakiadásokhoz készült reklámszpot alapja az eredeti megjelenéshez készített mókás kisfilm volt:

A sok-sok háttérinfó után most jöhetne valami magáról a lemez tartalmáról is, azonban nem jön. Egyrészt ezt a nagyon súlyos anyagot mindenki értelmezze úgy, ahogy szeretné, másrészt minden, a Nirvana iránt fogékony zenekedvelőnek már van kialakult véleménye az albumról.

Vajon 1993 februárjában, a hideg Minnesotában sejtette bárki is a stúdión belül, hogy az utolsó lemezt rögzítik? Vajon igaz az, amit Everett True brit újságíró, a zenekar barátja lát, hogy a tragédia után nem lehet ugyanúgy meghallgatni ezt a lemezt, mint 1993 szeptembere és 1994 április eleje között lehetett? Lett volna még kreatív energia vagy tényleg az In Utero volt a csúcs és ilyen hamar kiírt magából mindent Cobain? Megannyi kérdés, amire mindenkinek van egy tetszőleges válasza. Minden szubjektív. Az biztos, hogy a Bleach naiv nyersesége, a Nevermind slágerbombái után ez az alkotás nagyon más lett, mert nagyon mást is akartak. A lemez minden hangjában és minden szavában benne van, hogy miként élte meg a siker utáni létet a főszereplő, hogyan látta magánéletét, hogyan értelmezte saját helyét a világban. A vizuálisan is meglepő alkotás orvosi műszerek, testrészek, szervek, virágok bűvöletének furcsa elegyében úszó bája tovább növeli azt az érzetet, hogy ez volt az az album, amit Kurt Cobain meg akart csinálni.

A szerző (Reszegi László) In Utero kollekciója.

Reszegi László