ELMENNI A FALIG ÉS CSAK UTÁNA ELFORDULNI – 20 ÉVES MARILYN MANSON GLAMLEMEZE

Kereken 20 éve, 1998. szeptember 15-én jelent meg Marilyn Manson harmadik stúdióalbuma, a Mechanical Animals. A lemez megjelenését rég nem látott várakozás és marketingkampány előzte meg, a hatás – még ha nem is a várt – pedig nem maradt el. Mert, hogy hatást várt mindenki. Még azok is, akik nem szívlelik a névadó személyét.  Még azok is, akik gyűlölettel nézték az előző lemezek borítóit, klipjeit és botrányokba fulladó koncertsorozatait. A 1996-ban megjelent Antichrist Superstar című második album olyan messzire ment, ahonnan nem lehetett tovább menni. Az indusztriális metál zajszörny ámokfutás után tényleg nem volt tovább előre út. Mit tesz hát ilyenkor a főszereplő? Irányt vált, nem is akármilyet. És teszi mindezt úgy, hogy hiteles marad minden, amit eddig felépített és amiben hitt.

A Mechanical Animals egyfajta előfutáraként is lehet értelmezni a Spawn című filmhez készített Long Hard Road Out of Hell című darabot: megjelent benne ugyanis valami csillogó, valami tisztábbnak ható, valami kevésbé dühös. A következő év nyarán – szintén filmzenéhez készült – David Bowie-feldolgozás (Golden Years) pedig már erősen mutatta, hogy ősszel mi fog érkezni.

A korongot a The Dope Show vezette fel, mind a dal, mind a klip a megtestesült glam, a visszatért ’70-es évek, a csillogás, a flitter, a báj. Viszont ugyanakkor pont olyan üresnek és magányosnak hat benne a főszereplő, mint amilyen a stílus is volt anno. Remek eszköz ez: úgy nosztalgiázik, hogy ki is gúnyolja az adott korszakot.

A lemezt nyitó Great Big White World keserűsége szívbemarkoló, egyértelmű a távolodás a társadalomtól, mégis viszonylag higgadtan, inkább csak belül őrlődve teszi ezt. Az ezt követő The Dope Show viszont már sokkal kritikusabb és cinikusabb. A harmadik, címadó Mechanical Animals ismét a megtestesült depresszió, vágyódás az elérhetetlen után. A sűrű érzelmi váltakozás nem véletlen, ennek teljesebb megértéséhez azonban egy eredeti példányra is szükség lesz. Abban ugyanis jól elválik, hogy az album valójában két külön alkotás egysége, ezért van két borítója, ezért kell megfordítani a szövegkönyvet a felénél. A leginkább elfogadott elnevezése a két résznek az Alien és az Omega. A két alteregó közti különbséget a már említett The Dope Show kisfilm szemlélteti legjobban: az alien (vagy mondjuk azt, hogy a Földre pottyant férfi, utalva ezzel Bowie 1976-os filmes alakítására?), aki egyedül bolyong, elveszett, valamint Omega, a dögös rocksztár, a szexszimbólum, a kifestett frontember, akit a Mechanical Animals zenekar kísér (nem írom le az összes Bowie utalást, de az Omega and the Mechanical Animals borítócím a bookletben a Ziggy Stardust teljes címével cseng össze). Itt fontos megjegyezni, hogy az album eredeti dupla vinyl kiadása nem követi a CD, a kazetta és a későbbi vinyl kiadás összekever sorrendjét, hanem az egyes lemezek külön tartalmazzák az Alien és az Omega tematikájú dalokat.

Az eredeti dupla vinyl kiadás: az Omega-dalok kék lemezre kerültek, az Alien-dalok pedig fehérre.

A Rock is Dead zakatoló ütemei és üveghangú gitárjai szintén Omega csokrából való, majd három olyan, az elhidegülést, elidegenedést, a fájdalmat, az egyedüllétet körbejáró dal következik (Disassociative, The Speed of Pain – erre a dalára a legbüszkébb Manson, egy friss interjúban hangzott el – , valamint a Posthuman, amelyben akkori menyasszonya, Rose McGowan is mond egy érdekes mondatot: „All that glitters is cold”.)  Akinek ismerősen hangzik a sor, azok valószínűleg ismerik a Led Zeppelin Stairway to Heaven című dalát, abban ugyanis majdnem ez hangzik el, csak cold helyett gold szerepel. Viszont mégsem Robert Plant a szellemi tulajdonos, ugyanis ő is csak átvette egy nagy öregtől, Shakespearetől, aki a gold verziót tagadó módban írta meg az 1500-as évek legvégén. A lemez ezen három daláról nem nehéz kitalálni, hogy a borító melyik felébe tartoznak.

A mélyre repítő blokkot négy Omegához köthető darab követi, melyek a fényűzésről, a sztárságról, a kiüresedésről, a szexről és persze a drogokról szólnak. Egy igazi Los Angeles-i napló, ezek után nem meglepő, hogy Hollywoodban készült a teljes felvétel. A vége felé ismét nagyon megkomolyodik a lemez: előbb a The Last Day on Earth döf egy nagyot a hallgató lelki világába, de az igazi kegyelemdöfést a Coma White adja meg. Maga Manson tragikus végként jellemezte a dalt és nem is mondhatta volna jobban: vajon egy ilyen szinte fehér porban úszó trip után mi vagy ki lehet Coma White? Egy drog? Egy nő? Vagy a kettő együtt? A beteljesületlen szerelem, a vágy valami vagy valaki iránt, aki soha nem lehet a miénk? Egy kapszula, amely elnémít? A dalhoz készített videó egészen más történetet mesél el, így a megoldáshoz nem visz közelebb, de megtekintése azért is ajánlott, mert a lemez hangulatát a fények, a színvilág és minden apró részlet tökéletesen visszaadja, remek kiegészítés ehhez az utazáshoz.

A mű itt véget is ért meg nem is. Ha valaki a CD formátumot választja, a korongot egy számítógépbe helyezve multimédiás tartalomhoz jut, amely két, Manson által készített festményt jelenít meg, miközben egy cím nélküli, 15. dalt hallgathatunk meg.

Az album minden egyes hangja úgy szól 20 év után, mint ha ma jelent volna meg. Minden gondolata aktuálisabb, mint valaha. Az összes érintett téma ugyanúgy megfejtetlen maradt, a lemez hallgatása közben csakis arra lehet gondolni, hogy két évtized ugyan eltelt, de a társadalom nem sokat fejlődött, a világ nem lett jobb hely, az emberi kapcsolatok nem lettek mélyebbek, a szakadékok kisebbek vagy a kábulás kevésbé vágyott.

A Mechanical Animals úgy tud friss maradni 2018-ban is, hogy közben a ’70-es évekből táplálkozik. Kíváncsi vagyok, hogy mennyit fog rajta az idő vasfoga és ha majd a megjelenés 50. évfordulója lesz, mennyire hat kurrensnek. Mondjuk nehéz elképzelni, hogy a Bowie Aladdin Sane lemeze vagy a Pink Floyd The Dark Side of the Moon alkotása elkopjon 2023-ra.

Omega a Rock is Dead turnén, 1999-ben.

A future retro életérzést a korongon tovább növeli a többször visszatérő gospel-szerű női kórusének, de persze a zenekar furcsa világához igazodva nem apácákat, hanem fekete pornószínésznőket láttak vendégül a stúdióban. Szintén stílusos választás volt Dave Navarro meginvitálása egy gitárszóló erejéig, hiszen ez a fülledt, drogoktó sem mentes rock ’n’ roll-világ hozzá is nagyon közel állt karrierje kezdete óta.

A lemez eredeti producere a The Smashing Pumpkins-vezért Billy Corgan lett volna, akivel Manson és akkori fő dalszerzője Twiggy Ramirez (vagyis Jeordie White, aki később az A Perfect Circle és a Nine Inch Nails tagja is volt sokévnyi Manson mellett töltött idő után és előtt) 1997-ben közösen is felléptek egy jótékonysági koncerten. A pletykák szerint Corgan tanította meg gitározni Mansont, kapcsolatuk hullámzó, de hát neki kivel nem. Az album munkálatait végül az a Michael Beinhorn felügyelte, akit leginkább Ozzy, a Red Hot Chili Peppers vagy a Soundgarden legsikeresebb lemezei kapcsán ismerhetünk. Egy sznob, arrogáns személyiség, akivel nem könnyű együtt dolgozni, de maximalizmusa és profizmusa a Mechanical Animals minden egyes másodpercében visszaköszön. Nagy tétje volt a pozíciónak, ugyanis a korábbi kiadványok mindegyikét a Nine Inch Nails-vezér Trent Reznor felügyelte, de ekkora barátságuk épp első mélypontján volt.

A CD kiadás: se a zenekar neve, se a lemezcím nem szerepel rajta, csupán egyetlen szó: COMA

Sok-sok minden el lehetne még mondani erről a varázslatos, keserédes, végtelenül őszinte és nyílt alkotásról, de háttérinfók és a részletek, a sok külsőség mögött érdemes a lényegre, a gondolatokra koncentrálni. Ekkor még nagyon sok volt belőlük egy MM-kiadványon.

A teljes album:

A szerző, Reszegi László gyűjteménye az album különböző kiadásaiból: