STADION ÉS ROCK: A PEARL JAM RÓMÁBAN

2018-as európai turnéjának a közepén, a római Olimpiai Stadionban néztük meg a kilencvenes évek elején indult seattle-i zenekarok közül egyedüliként folyamatosan a színtéren maradt, mára stabilan stadionokat és arénákat megtöltő zenekarnak számító Pearl Jamet. Előzőleg kérdéseket tettünk fel magunknak, például, hogy mennyire jelenidejű vagy éppen inkább nosztalgikus egy Pearl Jam koncert 2018-ban; vajon valóban speciális-e az olaszországi koncertjeik hangulata; visszajön-e Eddie Vedder hangja, miután le kellett mondani egy héttel előtte a zenekar második londoni koncertjét; valamint úgy egyálalán, mit jelent ma stadionrock-zenekarnak lenni.

A rockzene élő vagy halott mivoltáról folyamatosan születő cikkek sorába teljesen fölösleges lenne most beállni. Az biztos, hogy a közkeletűen grunge-nak nevezett, valójában egymásra zeneileg kevésbé, inkább csak indíttatásában és külsőségeiben hasonlító zenekarokat egy kalap alá soroló irányzat négy legfontosabbként ismert zenekarából – Nirvana, Soundgarden, Alice In Chains, Pearl Jam – utóbbi az egyetlen, amely a doboscseréket leszámítva gyakorlatilag ugyanabban a felállásban, megszakítás nélkül, folyamatosan friss lemezanyagokkal jelentkezve immár több mint 25 éve meghatározó szereplője a világ rockzenéjének. És akkor vegyük is elő rögtön az első kérdést, azaz hogy jelenidejű-e a zenekar. Fáradtságnak, hakniszagnak, mindent átitató önismétlésnek, múltba révedésnek nyoma sincs – tehát igen. A közönségben viszont alig látunk 30 alattiakat – tehát nem. Számít ez egyáltalán? Egyre inkább azt gondolom, hogy nem. A Pearl Jam az egyik olyan zenekar kevesek között, amely, annyira stabil, többmilliós, elhivatott, nem csak a néhány generációs slágert ismerő, a zenekarért több száz (de inkább több ezer) kilométert utazni képes, a zenekari merch vásárlásából már-már versenyt űző rajongótáborral rendelkezik, hogy az időhorizonton ilyen értelemben elhelyezni őket pont annyira van értelme, mint a nyilvánvaló előképeik közül mondjuk Neil Youngot vagy Bruce Springsteent, csak hogy direkt ma is aktív zenészeket említsünk. Az pedig egyáltalán nem szokatlan kép, hogy a stadionokat töltő zenekarok koncertjein bizony sok az ősz hajszál – érdekes viszont, hogy a kilencvenes évek végén születetteket megszondáztatva Eddie Vedder az Into the wild zenéjének köszönhetően egyáltalán nem ismeretlen számukra.

De nézzük, mi a helyzet Rómával: a helyszínválasztást pont az a többször hallott vélemény indokolta, hogy a Pearl Jam mindig a szokásosnál is többet ad ki magából Olaszországban. Híresen erős a zenekar ottani tábora, Vedder pedig ebben az országban ismerte meg mostani feleségét, tehát fontos személyes, érzelmi kötődéssel is bír számára Itália. Miután egy korábbi turnén egy arénakoncert már „megvolt”, érdekesnek tűnt kipróbálni, hogy egy nyitott stadion mennyit ad hozzá a hangulathoz. Mielőtt azonban rengeteg jó dolgot mondanánk a koncertről, néhány szükségszerű szó a körülményekről: érthetetlen, hogy 2018-ban miért nem lehet elektronikus formátumú jegyet venni egy Pearl Jam koncertre, miért kell a helyszínre zarándokolni órákkal a koncert előtt átvenni a megrendelt jegyet (úgy, hogy az átvétel lehetséges helyét és idejét hosszasan kell nyomozni). Azon meg se lepődik az ember, hogy Róma tömegközlekedése teljesen alkalmatlan egy ekkora koncert közönségének megfelelő szállítására, a stadionba belépés megfelelő helyét megtalálni pedig értelmes feliratok és térkép híján egyfajta kalandjátéknak is felfogható.

A nehézségeket leküzdve aztán úgy húsz-huszonöt perccel este kilenc után a szokásos, a színpadra vonuló zenekar lábait mutató kamerakép jelezte, hogy elkezdődik valami a színpadon. Valami, amiről egyébként nehéz úgy elfogulatlanul beszélni, hogy az ember általános iskolás kora óta tulajdonképpen kisebb-nagyobb intenzitással rajong a zenekarért. Jó, a rajongás ilyenkorra már inkább követés és tisztelet, de akkor is. Mindenesetre a speciális olaszországi hangulatról talán annyi elég, hogy több, kifejezetten csak itt játszott feldolgozást, olaszul felolvasott üzeneteket (köztük erős politikai statementekkel) – és két ráadással együtt összesen kb 3 óra 5 perc intenzív zenélést kapott a mintegy negyvenezer ember (itt egyébként kivételesen nem volt teljes teltház), benne két ráadásblokkal. A színpadon 36 dal hangzott el, nem tudok példát mondani, hogy hasonlóan hosszú koncertet hallottam volna valaha, úgy főleg nem, hogy egyszer se váljon igazán unalmassá. Ami a zenén túli üzeneteket illeti, Vedder mindig is fontosnak tartotta, hogy megossza a véleményét társadalmi kérdésekben: ezúttal a szokásos témák mellett a nők kerültek a középpontba: megismertük a pont 340 éve Padovában elsőként diplomát szerző hölgy (Elena Lucrezia Corner Piscopia) történetét (“Must have been such an incredible woman. That must have been like walking on the moon. Woman have been smarter than me for three hundred and forty year”), Donald Trumpnak pedig most egy szivárványos pride-zászlón üzent egyszerű és keresetlen szavakkal a frontember.

Azt a képzetet a koncert csak megerősítette, hogy a Pearl Jam úgy alakult át és lépett túl önmagán harmonikusan, lemezről lemezre, hogy közben sosem szakadt ki teljesen az eredeti zenei kontextusból és hangzásból. A mindeddig utolsó nagylemez címadó dala, a Lightning Bolt, de még a nemrég single-ként megjelent friss Can’t Deny Me is szépen illeszkedett a koncert ívébe. A feldolgozások megszokott elemek a Pearl Jam koncertjein és egyáltalán nem tűnnek idegen testnek a setlisten – valószínűleg a zenekar életműve negyedszázados távlatból már minden további nélkül összeér olyan klasszikusokkal, mint a Comfortably Numb, az USA politikai helyzetére reflektáló Imagine vagy a mai napig sokszor a programba kerülő Rockin’ in a Free World. Közben pedig tempósabb és balladisztikusabb blokkok váltották egymást a teljes életműből, a beválogatott dalok számát tekintve a leghangsúlyosabb lemez a kultikus Ten mellett a zenekar egyik legérettebb munkájának mondható, idén húsz éves Yield volt – a színpadon lévő hat ember (a zenekar „hivatalos” tagjai mellett a teljesen érthető módon óriási ovációval jutalmazott állandó turnébillentyűs, a végtelenül szimpatikus Boom Gaspar) pedig minden fizikai törvényszerűséget meghazudtoló módon három órán keresztül ugyanazzal az energiával és zenélni szeretéssel van jelen a színpadon. Vedder hangja tökéletesen rendbejött a koncertre, a felkonferálásaiban lehetett érezni lehelletnyi rekedtséget, az éneklésében viszont semmit. Jutott szólóénekesi szerep Stone Gossardnak és egészen kivételes módon Matt Cameronnak is, de Jeff Ament sem maradt külön neki dedikált dal nélkül.

Ami pedig a személyes élmények részét illeti, azt is teljesen elfogadhatónak éreztem volna, ha az első ráadásblokk végén, a mindig hidegrázós Better Man jóval megnyújtott változatával befejeződik a koncert – az, hogy ezt követően még öt dalra, egy igazi fináléra visszajött a zenekar, valóban már csak a hab volt az egyébként sem kicsi tortán. Az utolsó percekre fényárt kapcsoltak fölénk, nappali világosságban még inkább lehetett látni, hogyan képesek a Pearl Jam dalok ezt a generációt egy hatalmas, stadionnyi fedél alatt egy nagy közös élménnyel megajándékozni. Persze, mint mindenhol, itt is van, ami nem tökéletes: az én ízlésemhez mérve egy kicsit sok volt a koncerten a végtelennek tűnő, nyúlós-nyúzós gitárszóló a fókuszban Mike McCreadyvel és persze hiába a szinte tökéletes setlist, hosszan lehetne sorolni, hogy mit lett volna még jó hallani a személyes kedvencek közül: Who You Are, Present Tense, In Hiding, Dissident, Yellow Moon, Tremor Christ. A teljes dallista egyébként ezen a linken elérhető, de a szokásokhoz híven a zenekar instagram oldalára is feltették:

https://www.instagram.com/p/BkgTzuRgfWO/?taken-by=pearljam

Hajnali egy körül az elkerülhetetlen, hosszú séta Róma belvárosáig pont arra volt jó, hogy megszülessen a következtetés: ha ilyen a stadionrock 2018-ban, akkor köszönjük, maradjon. Érdekes lesz majd, hogy a Pearl Jam koncertek mostani közönségének gyerekei (akik alighanem lassan iskolások, sőt) vállukra veszik-e majd a zenekart abban az igen valószínű esetben, ha 10-15 év múlva is aktív lesz. Így válhat a közeli jövőben kamaszkorunk bálványozott zenekarának koncertje családi programmá – ahogy ez mondjuk a The Rolling Stones esetében már jó ideje természetes.

Süli András