TANKCSAPDA A HAZAI RÁDIÓKBAN – 1989 ÉS 2009 KÖZÖTT

Szever Pál neve, ahogy találóan megfogalmazták már korábban előttünk: márkanév a rádiós piacon!  Az országos kereskedelmi rádiók rendkívül sokat köszönhetnek neki mind zenei, mind pedig program kialakításban, a Magyar Rádiótól a Class FM-ig ott volt valamennyi piacvezető csatornánál az elmúlt évtizedek alatt. Éppen ezért is érdekes, hogy hivatalos Facebook oldalán időről-időre rendkívül kegyetlen őszinteséggel beszél a szakmájáról, a saját munkájáról és a rádiós piac múltbeli illetve jelenlegi helyzetéről. Legutóbbi írása például nagyon jól rávilágít arra, hogy miért és mitől ilyen a hazai rádiók zenei arculata. Pali meglepő módon nem egy kereskedelmi rádiók által felkapott előadón, hanem egy rockbandán, méghozzá a legsikeresebbnek számító Tankcsapda példáján keresztül mutatja be, hogy valójában kik is mondják ki a végső szót egy-egy dal rotációba kerülése előtt, vagy miért nem kerülhet be csak úgy egy népszerű dal a rádiókba, még akkor sem ha a közönség mást gondol erről. Sajnos a végső összegzést már most kimondhatjuk, a helyzet ma sem jobb. Sőt… de ez már egy másik történet lesz. Kezdjük az elején, jöjjön Szever Pál írása itt a Music Backstagen.

Régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy elmeséljem, hogyan is történt a zenék válogatása, beválogatása az elmúlt évtizedekben. Tudom, hogy a szakmát mindig is érdekelte ez a folyamat, a döntési mechanizmus, és ahogy a kereskedelmi rádiózás erősödött, úgy lett egyre nyitottabb a működési szabályok megismerésére a közvélemény is.
Nyakig benne voltam, két kezemen sem tudom megszámolni, hány rádiónál éltem át ezeket a folyamatokat. Teljes részletességgel, aprólékos elemzéssel senkit nem akarok untatni – annyit azonban elöljáróban el kell mondanom: mindig voltak szabályok, melyekhez alkalmazkodni kellett. Soha nem úgy „került be”, vagy „tűnt el” egy zene, hogy megcsörrent a telefon, a nagy, országos rádióknál. És soha nem vaskos bankókötegek egyengették a dalok pályafutását, legalábbis a zenékért felelős szakembereknél ez – kizárt volt.

Szever Pál a Magyar Rádiónál kezdte pályafutását, majd az ős-Bridge FM sikeréhez járult hozzá zenei szerkesztőként, 1996–1999 között a Juventust erősítette, majd a Danubius Rádiót segítette első számú rádióvá programigazgatóként, kis kitérők után az induló Class FM zenei szerkesztője, programigazgatója volt. Jelenleg is aktívan foglalkozik a rádiózással, vidéki kereskedelmi rádióknál dolgozik és a témát a ELTE BTK Kommunikáció Szakán is oktatja.

A Tankcsapda-koncert közben döntöttem el, hogy ezt megírom – hiszen éppen a Tankcsapda volt az a hazai előadó, akinek a dalai szinte az összes zenés kereskedelmi rádiónál vita tárgyát képezték. Persze, hiszen sosem tagadtam, nagyon szerettem a zenéjüket, természetesnek éreztem az összes rádióban (ahol közöm volt a zenéhez), hogy a Tankcsapda dalát/dalait – valahogyan megismertessem a hallgatókkal.

Első szín – 1992.
Egy akkor nagyon népszerű budapesti kereskedelmi rádióban dolgoztam főszerkesztőként. Akkori főnökeim – közismert televíziós szakemberek – szinte teljesen szabad kezet adtak a zenék tekintetében. Működött is a rádió, azóta sem élveztünk ahhoz fogható zenei szabadságot. Elsütöttem egyszer akkori TCS-kedvencemet: „A legjobb méreg” első elhangzása után P.Laci bejött, megsimogatta a fejemet és azt mondta: „Te, ezt azért mégsem kellene…, nem gondolod, hogy ez túlzás?”. Kicsit még vitatkoztunk, aztán megkért, hogy legalább fő műsoridőben ne nyomjuk a TCS-t, de abban a rádióban volt több olyan zenei szerkesztőm is, aki azért még próbálkozott párszor – ők azonban nem voltak rock-rajongók, inkább az alternatív újdonságokért törtek lándzsát.

Második szín – 1997.
Egy országos kereskedelmi rádió zenei főszerkesztőjeként – kéthetente ült össze egy háromtagú grémium, hogy döntsön (a hallgatottsági tesztek eredményét mérlegelve), mely dalok kerüljenek adásba, illetve mely fáradt dalokat vegyük ki adásból, illetve ritkítsuk azokat. Én tettem meg kéthetente a javaslataimat, melyről hármasban döntöttünk azután. A trió második tagja – fergetegesen ismert lemezlovas is – inkább a slágerzenét szerette és támogatta szavazataival, főleg azokat, akiket ő maga és a rádió fel is tudott léptetni saját rendezvényein. Amikor megmutattam neki az általam javasolt „Kicsikét” című számot, kedélyesen elmosolyodott és azt kérdezte: „El tudod képzelni ezt – egy Happy Gang után?”.
A trió harmadik tagja a rádió vezérigazgatója volt. Az USA-ból érkezett erre a posztra, magyarul jól, de akcentussal beszélt. Ő még ennyire sem volt megengedő a mainstream-en kívüli zenékkel szemben, de vele legalább tudtam vitatkozni: mutattam az akkor még markánsan fontos (hazai) lemezeladásokat, szakfolyóiratokat, kritikákat. 15-20 perces szócsata után úgy döntött, behívja a titkárnőjét, hallgassuk meg az ő véleményét. Nos, a mi Arankánk – tipikus magyar rádióhallgató – három dalrészletet hallgatott meg akkor, a két általam javasolt újat, meg a harmadikat, egy akkor már véresre játszott slágert.
Az első – a véresre játszott dal – Robin Cook „I Won’t Let The Sun Go Down On Me” volt, Aranka szinte táncra perdült, ismerte, szerette, akkor már legalább egy éve naponta háromszor hallotta az íróasztala rádióján.
A második a Deep Forest „Freedom Cry” című dala volt, tudjátok, a későbbi Grammy-díjas albumnak az a felvétele, melyen egy idős magyar cigányember is énekelt. Aranka fanyalgott, megkérdezte, honnan szereztük ezt a sz…t, ez uncsi, lassú, álmosító.
A harmadik a Tankcsapda „Kicsikét”-je volt, erre Aranka undorral elfordult, ő ilyet nem fog hallgatni, inkább halkítsuk le, nehogy még meghallja valaki az iroda ajtaján kiszűrődve, mit hallgatnak a zene rádiójának a vezetői.
Aranka kiment, az én amerikai főnököm pedig szelíd mosollyal azt mondta, csak próbálkozzál Palikám, ez a dolgod, de ezt a bandát ne erőltesd a jövőben, felesleges….

Harmadik szín – 2001.
Az akkor legnagyobb és legismertebb zenés kereskedelmi rádió program-igazgatójakánt részt vehettem a zenei értekezleteken, el is várták tőlem, hogy dumáljak bele a zenébe. A kinevezett zenei főszerkesztő – régi Magyar Rádiós kolléga – rock-kedvelő volt, de inkább a hagyományos (classic) rockra gerjedt, későbbi együttesében is boldogan énekelte a Bon Jovi dalok szólamait. Jobbkeze, egy segítő, női munkatárs – igazi sokoldalú zenei szakember, a mai napig dolgozik országos rádiók zenei szerkesztőjeként – törékeny fizikuma, gyakori egészségi problémái ellenére. A csiga lassúságát hírből sem ismerő, villámgyorsan dolgozó kolléganő azonban sosem konfrontálódott szívesen, ő szerette a munkáját gyorsan, pontosan, lehetőleg viták nélkül elvégezni.
Az értekezleteken bónusz-tagként részt vett a rádió ausztrál nemzetiségű tanácsadója – ő mindenek felett állt program-, tehát zenei kérdésekben is, na ha ő bármire nemet mondott, akkor semmit sem ért a mi ellenvéleményünk.
Na, ebben a körben elővezettem az „Ez az a ház” című Tankcsapda-dalt, elvégre egyszer élünk. Az enyéim még csak-csak támogattak kicsit, de mikor ősz hajú tanácsadóm meghallotta, reakciója – a rám zúdított, igazi aussie-s akcentussal áradó káromkodás-halmaz után ennyi volt: „at home music” (magyarul: kizárólag otthon, nem pedig rádióban hallgatandó zene). Okos fickó volt, kitűnő memóriával – két év múlva mertem újabb TCS-dallal próbálkozni a színe előtt, gondoltam, a klip-támogatást élvező „Adjon az ég” mégiscsak befér a repertoárba. De mikor meglátta a kezemben a CD-t, már le is vette az értekezletre szánt halomról, bevágta a fiókba nagy vigyorogva, megismételve: „at home music”.
Hozzá kell tennem, hogy akkor a rádió egyik késő délutáni műsorában többször is elhangzott a Tankcsapda egyetlen közismert balladája, az „Örökké tart”. De annak a műsornak a házigazdája már akkor is támadhatatlan szent tehén volt a rádióban, minden támogatást megkapott az akkori nagyfőnöktől, rá nem vonatkoztak az angolszász rádiós törvények.

Negyedik szín – 2009.
Az újrarendezett országos rádiós palettán – a legklasszabb indulásához meghívót kaptam. A nyár végén heteken keresztül gyűjtöttük és digiztük a zenéket, akkor még a diplomáciát hírből sem ismerő, tévés műsorvezetőként is ismert barátommal és az előző rádióból magammal hozott gyakornokommal teljes egyetértésben kedvenc és jónak vélt rock- és alternatív zenékkel indítottuk el a rádiót. A mi véleményünk és zenei ízlésünk alapján új szín indult akkor, 2009 szeptemberében, nagyon büszkék voltunk a hallgatók és a szakma által is maximális mértékben támogatott rádió zenéjére. Az első adásnap első órájának nyitófelvétele a Tankcsapda „Mennyország tourist”-ja volt. Büszkék és meghatottak voltunk, végre megcsinálhattuk, amiről évekig csak álmodtunk.
Csak pár hónapig tartott az eufória, késő őszre megérkezett az új (magyar) programigazgató, aki már megérkezésekor jelezte, vissza kell térni a mainstream-hez, a kötelező slágerzenéhez. De hát tudtuk, ismertük korábbról, ő nem egy zenei Dugovics Titusz, ő a nyugalom híve, a modernizálás, az újítás, a szembemenés a hozzá nem értőkkel neki csak felesleges gond volt, a rock és az alternatív zenék kiűzése ebből a rádióból menthetetlenül megkezdődött és néhány hét alatt be is fejeződött: karácsonyra már Zséda volt a legtöbb dallal szereplő hazai előadó a pár hete még rockos arculatú rádióban. Legjobban egyébként az zavart, hogy egykori harcostársam, akivel együtt dolgoztunk ennek a rádiónak az elindításán, pár hét alatt elfelejtette, milyen zenékért is tört lándzsát korábban, hirtelen lett poros a Cult, a Coldplay, vagy éppen a Tankcsapda. Egy reggel azzal nyitott be: ”Képzeld a fiaim, az Avicii-re rázzák a fejüket az autóban…, kezdem szeretni ezt a zenét”.
Ma már ő is Avicii hazájában robotol egészen másfajta munkakörben, a legklasszabb rádióban a mainstream uralmát beállító főnöke – ma a legnagyobb elérésű országos rádió egyik csúcsvezetője. Ja, egykori gyakornokom is szép szakmai sikert futott be, ma a leghallgatottabb retro-rádió programigazgatója.
Így van ez rendjén, a megfelelő szakemberek – kerüljenek is a megfelelő helyre.

Nos, nagyjából ilyen szakmai döntések, folyamatok alapján dőlt el a hazai zenék szereplése, vagy nem szereplése a rádiókban. A Tankcsapda példája izgalmas kor- és kórtörténet, ami mégiscsak megnyugtató, az a Budapest Park közönsége, a teltházas, minden másodpercében professzionális buli. Mégiscsak a csúcsra jutott a TCS – a mindenható média támogatása nélkül is. Ez – megnyugtató.
Az már elkeserítő, hogy ezt csak Lukács Laci 50-ik születésnapján tudom jóízűen kijelenteni, amikor éppen 28 éve voltak/vannak a pályán. Minimum 20 évet késtünk/késtek – a mindenható média támogatása nélkül.
Márpedig mindannyiunknak csak egy, nagyon rövid élete van.

Szever Pál