Kezdetektől a fél évszázadig – Interjú Lukács Lacival

Fotó: Korcsog Zoltán

Lukács Laci, a Tankcsapda frontembere idén lett ötven éves. Ez az év azonban nemcsak ettől különleges és felejthetetlen a népszerű rock énekes számára. Gyakorlatilag folyamatosan a Tankcsapdáról szólnak a hírek, a Metallica eljátszotta „A legjobb méreg” című számukat, majd néhány nappal később Laci megkapta a debreceni közgyűléstől a Pro Urbe díjat is, közben jótékonykodik, támogatók segítségével elajándékozza Opel Astra gépjárművét. Közben már el is kezdődött a Tankcsapda legfrissebb turnéja, Lukács fél évszázad címmel, a budapesti nagy koncertre már most minden jegy elkelt. Vitathatatlan, hogy Lukács Laci fél évszázad alatt igazi rock sztárrá vált. Erről is beszélgettünk.

A napokban indult el a Lukács fél évszázad koncertsorozat. Mi lesz a különlegessége ennek a koncertnek?

Május 04-én lesz a Budapest Parkban ez a Lukács félévszázad kiemelt budapesti nagykoncert. Azt kell tudni egyébként erről a Lukács fél évszázad koncert sorozatról, hogy annyiban mindenképpen más, mint egy hagyományos Tankcsapda turné, hogy ez egyfajta Lukács szubjektív válogatás, az elmúlt közel harminc évből, ahol a leges legelső korai időszakkal kezdünk és így haladunk az évek és a lemezek során egészen napjainkig. Elég érdekes kihívás volt egy ilyen koncertműsort összerakni. Sikerült természetesen, úgyhogy most már hamarosan az aktív koncert időszak is elindul ezzel kapcsolatban, úgyhogy én is nagyon izgatottan várom. Lesznek olyan dalok is ebben a koncertműsorban, ami értelemszerű, kézenfekvő, mindenki által ismert, jól énekelhető, ugrálható, táncolható, mondjuk úgy slágerek, de lesz egy két olyan dal is, ami ebbe a tematikába nagyon jól beleillik, de soha nem szólt még korábban Tankcsapda színpadokon, de én úgy éreztem, hogy ebbe a műsorba, ebbe a Lukács fél évszázad, szubjektív válogatásba, mindenképpen helye van.

Említetted, hogy ez egyfajta „Lukács szubjektív válogatás”. Ez azt jelenti, hogy a koncertműsorban szereplő dalok egy kicsit azt is tükrözik, hogy bizonyos életszakaszaidban mi foglalkoztatott a leginkább?

Az a helyzet, hogy egy ilyen koncertnek az időtartama mondjuk 100-120 perc, azért ennyi idő alatt összefoglalni nem egészen 30 évet…
Nem is a zenekarban eltöltött harminc év, inkább az ez alatt a nem egészen harminc év alatt megjelent 15-16 sorlemez, és az ezeken található körülbelül 150 dal. Azért ebből összeválogatni huszonötöt esténként, nem könnyű. Ráadásul egy csomó szempontnak igyekszünk megfelelni. Legyen sláger is, kevésbé ismert is, mert azok között is vannak számomra fontos dolgok, legyen meg az időrendi sorrend is, de azért figyeljünk arra is, hogy a gyors és lassú számok megfelelő ritmusban váltsák egymást. Azért nem volt egyszerű összerakni ezt a műsort. Az, hogy még azt is tükrözze, hogy én melyik korszakban mit gondoltam éppen, amikor reggel felkeltem kávézás közben, ez már nem volt szempont. Az kétségtelen tény viszont, hogyha valaki kíváncsi erre, és van annyi ideje, energiája, hogy beleássa magát a zenekar különböző korszakainak lemezeibe, illetve a lemezeken található dalok szövegeibe, az kétségtelenül sokat megtud az aktuális időszakomról, lelkiállapotomról, vagy a zenekar állapotáról. Amit éppen akkor gondoltam, vagy gondoltunk a világról. De ez nem volt szempont a koncertműsor összeállításánál.

Fotó: Tyuki

Miben változtál, vagy változott az életed a húszas, vagy akár a harmincas éveidhez képest?

Az igazság az, hogy én nem vagyok egy nagy önelemző fajta. Nemcsak olyan értelemben, hogy nem tudom magam, nem is nagyon szoktam magam ilyen szempontból elemezgetni. Annál is inkább sem, mert én mindig is annak a híve voltam, hogy ami elmúlt, elmúlt. Természetesen tanulni kell a múlt hibáiból, a múlt örömeit meg kell élni. Meg kell tartani jó emlékezetünkben, örülni kell annak, hogy a jó dolgok megtörténtek velünk. Ha rossz dolgok történtek velünk, azokból fel kell ismerni a megtanulható és levonható hibákat, de engem mindig is sokkal inkább érdekelt a jelen és a jövő, mint a múlt. A jövőn van a hangsúly elsősorban. Kölyökkoromban is már a science fiction irodalom érdekelt leginkább, mert az mindig a jövőben játszódott. Engem mindig is sokkal jobban érdekelt a jövő, mint a múlt. Adott esetben akár az iskolai tanulmányokban is. Sokkal jobban érdekelt a fizika mondjuk, mint a tudomány, vagy mint mondjuk a történelem. Ezért aztán én nem is nagyon szoktam ilyen szempontból elemezgetni a saját éveimet, vagy évtizedeimet. Az biztos, hogy az ember változik. Ez kétségtelen, és ha valaki azt mondja, hogy „én olyan vagyok, mint ezelőtt húsz vagy harminc évvel”, akkor az vagy hazudik önmagának is, vagy ha tényleg olyan…. hát az elég szomorú. Jobb esetben az ember fejlődik, jobb esetben előrefelé halad, és nem visszafelé. Még csak nem is stagnál. Úgyhogy igazából most mondhatnék ilyen rock and rollos dumákat, hogy régebben sokat bírtam inni, ez igaz. Hozzáteszem, hogy én most is nagyon sokat bírok inni, csak borzasztóan el tudom intézni a pofámat. Azért régebben jobban bírtam a piát, úgyhogy azért változtam. (nevet)

Ezt leszámítva, nem élsz másabb életet, mint a húszas éveidben?

De. Nyilván másabb életet élek. Egyrészt a húszas éveim első néhány évében nulla forintom volt. Lyukas volt a tornacipőm a szó szoros értelmében. Anyáméknál éltem egy lakótelepi lakásban, egy kis szobában, és még csak reményem sem volt arra, hogy nekem valaha is lesz bármim. Ettől függetlenül mi már akkor csináltuk a Tancsapdát, és örültem annak, hogy lyuk van a seggemen és imádtam csinálni a zenekart. Egyáltalán nem éreztem magam rosszul a bőrömben. Az viszont kétségtelen, hogy ezelőtt 25 évvel, amikor mondjuk egy kis lakásom se volt, ahhoz képest, most autók állnak az udvaromon, a kertes házam udvarán, egy turnézó, menő banda gitáros-énekese vagyok, akit nagyon sokan szeretnek, nagyon sokan tisztelnek. Szóval nyilvánvalóan egész más az életem manapság, mint ezelőtt huszonöt évvel volt. Hogyne lenne más! Persze. Tizenpár éve rendszeresen futok, igyekszem odafigyelni a táplálkozásra, vegetáriánus vagyok több, mint húsz éve. Hogyne lenne más, mint ezelőtt huszonöt évvel. Persze, hogy más, de olyan értelemben véve mégse más, hogy ugyanazt csinálom most is. Ugyanazt csinálom a zenekar megalakulása óta, mint amit most csinálok. Gitározom, dalokat írunk együtt Tomival és Sidivel, vagy én, vagy a többiek ötleteiből kiindulva, dalszövegeket írok. Azokat igyekszem a lehető legjobban elénekelni a színpadon. Ez hol sikerül, hol nem. Hol jobban, hol kevésbé, de ez is benne van a rock and rollban természetesen. Soha nem voltam egy dalos pacsirta őszintén szólva. Nem arról ismerszik meg a Tankcsapda, hogy Lukács Lacinak milyen gyönyörű hangja van. (nevet) Egy szó, mint száz, a lényegét tekintve nem változtam sokat, de egyébként köznapi értelemben véve viszont nagyon sok mindenben változott az életem.

Dalokat írni kezdtél el hamarabb, gitározni, vagy énekelni?

Már akkor is imitáltuk a zenélést a haverokkal, tollasütővel a kezünkben, párnát ütögetve, amikor még egyáltalán nem tudtunk gitározni se. Egyáltalán. Még egy akkordot sem ismertem, igazából akkor még gitár se volt a kezemben. A korabeli, leginkább Beatles meg Rolling Stones számokra ma úgy mondanánk, hogy playbackeltünk. Akkor azt a kifejezést nem ismertük még nyolc vagy kilenc évesen, de már az osztálykiránduláson, meg nagyszünetben a csajokat azzal hülyítettük, hogy mi vagyunk a Rolling Stones vagy a Beatles. Benyomtuk a magnóról a zenét, és akkor arra tátogtunk meg mozogtunk.  Úgyhogy igazából én hamarabb voltam rock sztár, mint dalszövegíró, meg gitáros, vagy énekes. (nevet) Aztán amikor láttam, hogy már a tollasütőtől is megindul egyik másik csaj, gondoltam, hogy előbb vagy utóbb gitárt is kéne szerezni, az még jobb lehet. Amikor meg már gitár van a kezedben, akkor csak megtanulsz néhány akkordot. Nem tudom, ezek egymással párhuzamosan jöttek szerintem. Az biztos, hogy amikor általános iskolában már tudtunk néhány akkordot fogni a gitáron, és hatodik-hetedik osztályosok voltunk, már akkor, egyből azzal kezdtük, hogy saját számokat kezdtünk játszani. Saját szöveget, saját zenét. Nyilván olyanok voltak, amilyenek, de nem nagyon akartunk mások dalaival foglalkozni. Persze nyilván az alap akkordokat úgy tanulod meg, ha játszol klasszikusokat értelemszerűen, de ahogy tudtunk néhány akkordot egyből elkezdtünk saját dalokat csinálni. Egészen kissrác korunkban is, úgyhogy nálam az, hogy énekelni kezdtem, zenélni kezdtem, szöveget írni kezdtem. Ez nagyjából egyszerre kezdődött.

Említetted, hogy rendszeresen futsz, ha jól tudom versenyeken is szoktál indulni. Mikor és miért jött be ez a sport ilyen aktívan az életedbe?

Azért kezdtem el futni 37-38 éves korom körül, mert tudtam mindig is, hogy előbb vagy utóbb el fog jönni az életemben az a korszak, amikor már nem lesz elég reggel bevenni két szem fájdalomcsillapítót másnaposság ellen, hanem valamivel többet is kell tennem a saját fizikumom érdekében. Tudtam, hogy ez előbb vagy utóbb el fog jönni és nagyjából 37-38 éves voltam, amikor azt gondoltam, hogy hát ez a pillanat sajnos eljött. A kezdeti időszakban még inkább, mint mostanában: a munkám részeként fogom fel. Egészen egyszerűen ahhoz, hogy a Tankcsapda énekese a színpadon bírja a gyűrődést, le tudjon nyomni egy másfél vagy két óra hosszú koncertet, ha meleg van, ha hideg van, akkor is tudjon ugrálni az utolsó nótában is telitalppal ha kell és tudja ugyanerre bíztatni  a közönséget, ahhoz bizony kell egyfajta fizikum. Nem kell itt csodákra gondolni. Nem történt bennem pálfordulás. Nem arról van szó, hogy egyszer csak leraktam mindent és most már csak szénsavmentes vizet iszom, és csak zsírmentes, koleszterinmentes semmit se eszek. Nem erről van szó. Egész egyszerűen igyekszem az időmet, meg az energiámat, meg a lehetőségeimet, okosabban vagy ésszerűbben beosztani. Hozzáteszem, hogy ezzel együtt ez nem mindig sikerül. Néha annyira be tudok rúgni, hogy a többiek mondják is, hogy „Laci, ne már! Tegnap nagyon ciki voltál.” Nem a színpadon, értelemszerűen, hanem utána. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nehogy valaki azt gondolja rólam, hogy most én egy szent emberré váltam, mert kurvára nem.

Az más kérdés, hogy az elmúlt több, mint egy évtized alatt megszerettem a futást annyira, hogy rendszeresen szoktam városi félmaraton versenyeken indulni. Szeretek futni, és ez egyébként meg egy tök jó közösségi élmény. Rengeteg emberrel közösen futsz. Igazából a futásról nem is nagyon akarok többet mondani, mert ez része az életemnek, a napi rutinomnak, ha úgy tetszik a részévé vált az elmúlt évtizedben, de annál nagyobb jelentőséget nem tulajdonítanék neki, mint amennyi valójában van. Mondom, nem lettem én most egy ilyen aszkéta srác, aki korábban nagy kanállal élte az életet, és most meg már semmit sem csinál. Nem lettem szent Lukács. Szó sincs erről. (nevet)

Azért kérdeztem ezt meg, mert már többször is belegondoltam abba, hogy nem lehet könnyű végig zenélni, énekelni, ugrálni és motiválni a koncert elejétől a végéig. Ez azért fizikailag fárasztó, főleg amikor egy kisebb koncert van, és maga a klubhelyiség is elég levegőtlen. Ráadásul, ahogy az ember idősödik, egyre tudatosabban oda kell figyelnie arra, hogyan osztja be az energiáit. A futásnak köszönhetően ezt a fajta kifáradást, vagy fáradtságot kevésbé érzed?

A hosszútávfutás többek között arra is megtanít, hogy hogyan tudd az energiádat megfelelő módon beosztani. Egyébként nagyjából egy félmaratonnyi távot ugyanannyi idő alatt futok le, mint egy átlagos Tankcsapda koncert. Mondjuk egy és háromnegyed óra.  Egy és háromnegyed órán keresztül futni, mondjuk egy félmaratonnyi távot, vagy egy és háromnegyed órán keresztül a színpadon állni, ugrálni, énekelni, az utolsó métereken is tudni gyorsan futni, illetve az utolsó számban is tudni ugrálni, ha úgy tetszik. Ez a kettő egymással nagyon is jól párhuzamba hozható a szó mindenféle értelmében, és engem a futás ilyen szempontból nagyon sok mindenre megtanít, és treníroz mind a mai napig. Rendszeresen tartja is bennem a formát. Egyébként nagyon kevés ember gondol bele abba, amit most te az előbb elmondtál. Hogyha lejössz, mondjuk a gödöllői Tafo Clubba, ahova 400 ember bezsúfolódik a kis pici pince helyre, és irgalmatlanul csöpög a plafonról a víz, te, mint közönség, nyilvánvalóan bármikor megteheted azt, hogy hátramész a pulthoz, veszel egy hideg sört, vagy felmész, és a haverokkal elszívsz egy cigit, mert pont nem a kedvenc számod megy, és öt percet pihensz. Én, vagy mi a színpadon nem pihenünk. Sőt, nemhogy nem pihenünk, hanem nekünk kutya kötelességünk az utolsó nótában is tiszta erőből leszakítani a fejed. Azért jöttél el, azért vettél jegyet, azért a pénzért, hogy le legyen szakítva a fejed, a második óra végén is. És ez így normális. De kétségtelen, hogy ahhoz hogy ezt meg tudd csinálni, ahhoz nemcsak fejben, de testben is ott kell lenni. Ehhez viszont muszáj a hétköznapokban egy kicsit pluszban hozzá dolgozni.

Fotó: Korcsog Zoltán

Sokáig ejtőernyőztél, ami köztudottan meghatározó része volt az életednek. Azért is kérdezem, mert maga a repülés mindenféle formában sokszor megjelenik a dalaitokban is. Még a mai napig is foglalkoztat a repülés, vagy akár az ejtőernyőzés gondolata? Hogy bírod nélküle?

Meséltem az előbb erről az űrhajós vonalról. Ez nyilvánvalóan onnan jött, hogy engem már kisgyerekkorom óta nagyon, nagyon vonz a repülés. A repülés mindenfajta formája. Sőt, tovább megyek. Az előbb kérdezted, hogy melyik volt hamarabb a gitározás, az éneklés, vagy a dalszövegírás. A repülés. Sokkal hamarabb volt bármelyiknél. Annyira kicsi voltam, hogy még beszélni se nagyon bírtam, amikor már a szüleim azt vették észre rajtam – ők mesélték persze később-, hogy már akkor érdekelt minden, ami repült. Csak repüljön, az a lényeg. Egészen pici gyerekkorom óta szeretem a repülés mindenféle fajtáját, formáját. Technikai értelemben is. Pont a minap beszélgettünk valakivel arról, hogy van-e nekem valamiféle újság előfizetésem. Van egy Aero nevű magazin, ami nagyjából húsz éve van a magyar újságpiacon, és én a legelső szám óta az előfizetője vagyok. Az egyetlen magazin, aminek valaha az előfizetője voltam, de annak a legeleje óta. Ez egy szakmai újság, nem nagyon mély szakmai, hogy egy átlagember is értse, de kellően szakmai ahhoz, hogy érdekes legyen. Egy szó, mint száz, kurvára érdekel a repülés. És a repülésnek a legszabadabb és a legjobban megélhető formája, az nyilván az a repülés, amikor te magad repülsz, a szó szoros értelmében. Tehát kiugrassz egy repülőgépből vagy valamilyen eszközből, bármiből, ami felvisz téged, vagy ahonnan ki lehet ugrani, és onnantól kezdve te vagy a saját magad pilótája, a kezed a szárnyad, és így tovább.

Ennél intenzívebb repülés élményt nem igen lehet megélni, azt gondolom. Minden más, amit eszközzel csinálsz, az is nagyon jó, és én igyekszem is minden alkalmat megragadni arra, hogy repüljek bármilyen módon, de az ejtőernyőzés, egészen pontosan a zuhanás, az a szegmense a repülésnek, ami a legintenzívebb élményt adja, ha szereted a repülést magát. Tíz éven keresztül aktívan ejtőernyőztem. Annak, hogy már elég régóta nem vagyok aktív ejtőernyős, egyetlen oka van, az pedig a zenekar, illetve a zenekar sűrű időbeosztása, és az, hogy két alkalommal is a kórházban végeztem. A repülőtérről mentőautó vitt a kórházba, nem pedig a kocsmába mentem a többiekkel. A második ilyen alkalmat követően megbeszéltük a többiekkel, hogy az én hobbim, ne írhassa felül a zenekarnak a dolgait, annál sokkal több emberért vagyok felelős a szónak ebben az értelmében. Őszintén szólva nagyon, nagyon nehezen tudtam lejönni erről az egészről. Ez kicsit olyan, mint a drogosoknak. Amikor egy heroinistát megkérdezel arról, aki mondjuk egy évtizede nem szúrt már heroint, az nem azt fogja mondani, hogy tíz éve leszoktam a heroinról, hanem azt fogja mondani, hogy tíz éve tiszta vagyok. A kettő között az a különbség, hogy soha nem fogsz leszokni a heroinról, ahogy az ejtőernyőzésről sem lehet szerintem soha leszokni. Lehet tudatosan nem ejtőernyőzni, ahogy én is teszem, de azt is tudom, hogy jön még az életemben olyan pillanat majd, amikor azt mondom, hogy oké srácok, leszarom szálljunk fel, de nagyon gyorsan. Őszintén szólva kell ehhez egyfajta tudatosság, hogy az ember szándékosan ne csinálja azt, amire egyébként nagyon vágyik. Ilyen értelemben véve, manapság már nem aktív része az életemnek az ejtőernyőzés, vagy legalábbis az utóbbi bő 10 évben nem vagyok aktív ejtőernyős, de én azt szoktam mondani, hogy most éppen tiszta vagyok. (nevet)

Ezen kívül nincs más olyan dolog, amiről azt érzed, hogy vágysz rá és mégsem teszed a nagyobb jó érdekében?

Nem, nem, nem. Igazából a Tankcsapda egy rock and roll zenekar. A rock and rollnak az a lényege, hogy azt csináld, amit szeretsz, és ha nekem a nagyobb jó érdekében, ahogy te mondtad, – és itt a zenekart értjük ezalatt értelemszerűen meg az egész hozzákapcsolódó mindenféle dolgot,- ha nekem, ennek érdekében meg kéne erőszakolnom magam, és olyan dolgot kellene csinálnom, amit egyébként egyáltalán nem szeretnék, akkor pont a lényegét ölném ki az egésznek. Ejtőernyőzni is azért nem ejtőernyőzöm, mert én magam is beláttam annak az igazságát, hogy ezt a kettőt nem lehet egymás mellett csinálni akkor, ha ez valóban egy népszerű, sokat turnézó és pontos időbeosztással élő zenekar. Márpedig mi mindig másfél-két, időnként három évre tervezünk és csináljuk a dolgainkat. Rengeteg idő, energia, pénz, kapcsolatrendszer, mindenféle dolog meg van mozgatva annak érdekében, hogy ez így is történjen, akkor én ezt egy szerencsétlen földetéréssel nem írhatom felül, de ezt nekem személy szerint is be kellett látnom. Ha én ezt nem láttam volna be magamtól, akkor még mindig ejtőernyőznék, de lehet, hogy már lezuhantam volna, vagy a zenekar már feloszlott volna. Nincs más olyan dolog, amit amúgy nagyon, nagyon szeretnék csinálni, de nem csinálok, azért, hogy a zenekar működhessen.

Fotó: Tyuki

Rengeteg különleges élmény és meglepetés ért téged az utóbbi időben, születésnapod alkalmából. Úgy tudom te is megajándékozol valakit. Mesélnél erről egy kicsit?

Az ötvenéves születésnapom kapcsán döbbentem rá arra, vagy fedeztem fel újra, hogy nemcsak most a szülinap miatt, hanem az elmúlt sok évben, akár évtizedben is, annyi jó dolgot: ajándékot, figyelmet, szeretet, odafigyelést kaptam, egyrészt a közvetlen környezetemtől, a zenekartól elsősorban, meg ilyen értelemben az emberektől és a rajongóktól is. És ez most az ötvenéves jubileum kapcsán teljesen kicsúcsosodott. Tényleg nagyon jó dolgokat kaptam; ajándékokat, megkereséseket, meg mindenféle vállveregetéseket. Ennek kapcsán jött az az ötlet, hogy ha én ennyi mindent kaptam az emberektől valaha, most szeretnék adni is valamit. Mivel nemcsak kapni jó ajándékot, de adni is jó. Ezt a régi már-már frázis, de ennek ellenére mégiscsak igaz gondolatmenet mentén jött az ötlet. Tomi (Fejes Tamás dobos) és a szponzoraink, a MOL és az Opel összedugták a fejüket, így az ő segítségükkel,  lehetőség nyílt arra, hogy az általam eddig használt, egyébként egy ezüstszínű Opel Astra Kombit szeretném valakinek odaadni ajándékba. Ezt az autót valóban én használtam, de egyébként egy jó állapotban lévő autóról van szó. Hozzáteszem, hogy az Opeltől kaptam helyette egy egyébként szintén ezüstszínű, Opel Astra kombit, egy újabbat. Magyarul nem maradok autó nélkül én sem.

Azt azért sejtettem, hogy lesz másik autód.

Igen, ezt most csak arra mondom, hogy odaadhatnám akár a csajomnak, vagy eladhatnám a piacon, vagy mit tudom én, de én nem ezt akarom. Én szeretném ezt odaadni, szeretnék én is ajándékot adni valakinek. De azért, hogy ez ne egy ilyen szimpla tessék, itt van a kocsi kulcs és holnaptól járj ezzel az autóval dolog legyen, ezért találtuk ki azt, hogy hirdetünk egy olyan játékot, ami arról szól, hogy olyan embert keresünk, akinek a Tankcsapdához köze van és mellette karitatív, jószívű, segít másokon és az ő életét ezzel megkönnyítjük. Fontos, hogy nem tudtad magad nevezni, neked kellett megmondani azt, hogy szerinted a szomszédod, vagy az ismerősöd kapja. Magyarul ajánlani kellett. Olyan helyre szeretném ezt az autót ajándékozni, ahol ennek az autónak valóban funkciója van, ahol valóban jóra tudják használni ezt az autót. Ennek kapcsán hirdettünk meg egy játékot, aminek épp a döntőjéjez érkeztünk, megvan az öt jelölt, nehéz döntés lesz.

Van még olyan ügy, amit te magad is szívesen támogatsz?

Én személy szerint kutya barát vagyok, ez kétségtelen. Debrecenben tagja is vagyok értelemszerűen olyan egyesületeknek, aki a kutyákkal foglalkozik, és ezt az egyesületet értelemszerűen anyagilag is támogatom, nemcsak a fizimiskámmal vagy a jelenlétemmel. A Pro Urbe díjjal járó összeget is ilyen célra ajánlottam fel. Azt is lehet tudni a zenekarról, hogy kisebb nagyobb rendszerességgel szoktunk segíteni olyan helyeken, ahol szükség van a segítségre. De ez az autó dolog, most nem is elsősorban erről szól, sokkal inkább szeretnénk azt, hogyha egy olyan ember, egy olyan család, egy olyan közösség, vagy bárki kapná meg ezt az autót, akik valóban a szó jó értelmében a napi tevékenységük során jól tudják ezt használni.

Tudom, hogy nem Te vagy a legilletékesebb szponzorációs kérdésekben, de szerintem soha nem gondoltad volna, hogy egyszer komoly multicégek állnak be egy olyan rock ‘n’ roll zenekar mögé, mint amilyen a Tankcsapda. Ezzel úttörők lettetek a rockzenében, a MOL megjelenése például nem csak utat mutatott a zenei szponzorációban, hanem CD terjesztési alternatívát is teremtett. Mióta vagytok kapcsolatban a MOL-lal? Hogy indult az együttműködés?

2010-ben – az az már 8 éve – indult a MOL és a Tankcsapda közös „időszámítása”. A hogyanról annyit, hogy ez mindenek előtt a dobosunk, Fejes Tomi érdeme! Aki ismeri, az pontosan tudja, hogy ő egy nagyon agilis, határozott, céltudatos zenész-üzlet-ember és ebben az esetben mind a három szónak fontos szerepe volt. Kitartó munkával jutott be a cégen belül a megfelelő helyre, hogy felvázolhassa az elképzeléseit a MOL-TCS együttműködésről, amik – a legnagyobb örömünkre – értő fülekre találtak! A jó kapcsolatot úgy gondolom jelzi az, hogy már 8 éve töretlenül hisznek bennünk és segítik a munkánkat. Sok közös dolgot, ötletet valósítottunk meg együtt, aminek előnyeit a rajongók  is élvezhették, ez remélhetőleg a jövőben is így lesz.

Sokszor elmondtad már, de nem mehetünk el mellette mi sem. Milyen érzés volt, amikor meghallottad a Legjobb méreg első akkordjait, a Metallica budapesti koncertjén? 

Elérzékenyültem, de ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, hogy egyszerűen csak sírtam. Lehet, ez nem annyira macsós dolog, de ez a helyzet. Nem akarom ezt túlragozni de mindenkinek kívánnom, hogy éljem meg ilyen felemelő pillanatokat az életében!

A Metallica a mostani turnéja során többször is játszott helyi dalt. Számítottatok rá, hogy Budapesten egy Tankcsapda dalt szólaltatnak majd meg?

Volt egy fülesünk, hogy lehetséges, hogy lesz ilyen, elképzelhető ez a dolog. Van egy srác aki mindkét zenekarral kapcsolatban áll, de az Ő kérésére illetve az Ő kérésükre erről többet nem szeretnék mondani.

Suri Andi