“Nagyon nehezen meggyőzhető ember vagyok, a saját sikereimet tekintve…” – A SZTÁRPORTRÉBAN PÁL DÉNES

Kereskedelmi televíziós műsorokban edződött, de mégis önmaga tudott maradni. Saját útját járja zenéjével, karrierje nem rohamtempóban ég el, tudatosan építkezik és közben egy szerzetes nyugalmával éli csöppet sem csendes hétköznapjait. Molnár Szabolcs ezúttal Pál Dénessel járja körbe a minőségi idő fogalmát.

Beszéltünk róla, hogy léteznek olyanok, hogy szeretetnyelvek és elismerő szavak. Az elismeréssel kapcsolatosan Te mit érzel, Neked mennyire fontos, hogy mások megdicsérjenek, elismerjenek?

Nem tudom, hogy az jó döntés-e, hogy külön bontom magát a magát a munkát, és magát a magánéletet, tehát, hogy miben kapjuk az elismerést, vagy, hogy kitől kapjuk az elismerést. Nagyon nehezen meggyőzhető ember vagyok, a saját sikereimet tekintve, vagy érdemeimet tekintve. Mindig úgy érzem, hogy picikét bizonytalan vagyok, mert úgy érzem, hogy lehetett volna többet, jobbat, szebbet, és ebben a tekintetben maximalista vagyok, és a pici csorba is nagyon sokáig tud fájni, és sokáig emlékszem is rá. Az elismerés attól is függ, hogy miként éreztem magam egy adott szituációban, tegyük fel, hogy egy fellépés alkalmával, ha nem gondolom, hogy az jó volt, vagy, hogy jól sikerült, akkor dicsérhetnek mindenhogy.

Semmit nem számít? Tényleg, úgy érezted, hogy ez most annyira nem sikerült, és mégis valaki utána odamegy hozzád, és azt mondja, hogy „köszönöm Dénes”, és mondjuk, kipottyan egy könnycsepp is.

Jól esik, de nem.

Nem lehet, hogy Te úgy érezted, kívül meg egészen máshogy jelent meg?

Nagyon sokáig azt mondtam az embereknek, hogy köszönöm, és akkor most tényleg megoldódott egy probléma, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem. Tehát nagyon jól esik, és továbbra is biztatnám azokat, akik…

Akkor ezek után Dénesnek ne is köszönjük meg.

Ha tényleg jól érezték magukat egy-egy fellépésen vagy koncerten, akkor nagyon jól szokott esni, de ez azonnal nem biztos, hogy befedi a sebet, ami akkor keletkezett. Lehet, egy másfél órás koncerten egy apró momentum, ami nekem fájó volt, akkor az úgy is marad.

És, ha ketten mennek oda, sírnak mind a ketten, vagy öten, tízen, huszan… az is kevés? És odamennek a szervezők is, hogy fantasztikus volt, az első perctől az utolsóig, csodálatos, köszönjük.

Én ilyenkor is azt érzem, hogy nagyon jó volt, de lehetett volna jobb, inkább az van bennem, hogy ez ilyen jó volt, a hibával együtt, akkor úgy érzem többet is adhattam volna, ha nem követem el azt a hibát, főleg úgy, hogy tudom, hogy előtte meg sikerült, anélkül. Akkor ezt tudom orvosolni. De tényleg nagyon jól esik, mindenképpen szükségem is van rá, mert úgy érzem, hogy a személyiségemből fakadóan nekem szükségem van a külső visszajelzésre. Ha csak magamból építkeznék, eldőlnék.

Ami lehet egyébként egy vállveregetés is. És akkor ez már egy másik szeretet nyelv is, testi érintés, kézfogás. Az már egy kicsit több, ha meg is veregetik a válladat, vagy megkérdik, hogy megölelhetnek-e.

Igen, van az az érzelemnyilvánítás, az a szituáció, amikor jólesik, és lehet, hogy hiányérzetem lenne, ha nem lenne meg ez a kapcsolat, viszont van olyan is, akitől nem tudnám elképzelni, hogy elfogadjam. Vagy nem tudom elképzelni azt a szituációt, amiben vele jól érezném magam. Olykor a testi érintésre szükség van, akár egy köszöntés, akár egy elismerés alkalmával. Vagy egyszerűen csak abból az alkalomból, hogy a teher lekerült az emberről, és próbálja megélni a pillanatot. A tapasztalatom az az elmúlt 3 évben, hogy nagyobb jelentőséget kapott a minőségi idő, ugyanis amikor hazalátogatok Miskolcra inkább megélni próbálom a pillanatokat. Ez nem tudom, mennyire kapcsolódik ide. A minőségi idő. De azt tudom tanácsolni, hogyha elutaznak az emberek valahova és együtt vannak, ne feltétlenül abból álljon a pillanat, hogy annak megörökítésére fókuszáljunk – legyen szó koncertélményről, nyaralásról – hanem arra, hogy megéljük azt a pillanatot, hiszen az életünk végéig belénk ég. Ha én valamire nagyon időt akarok szánni, akkor lehet, hogy fel kell áldozni valamit hozzá, de nem lehetetlen megoldani. Ha hazalátogatok, akkor is inkább az legfőbb, hogy a családdal élményeket szerezzünk.

Tetszik nekem, ez a fix pontozás is, hogy akár rendszert csinálni, hogy minden évben ekkor, együtt, itt csinálunk valamit. Ti is biztosan szoktatok.

A Karácsony, abszolút ilyen volt gyerekkoromban. Megvolt, hogy a Jézuska mikor hozza a fát, megvolt annak a szabályrendszere. Ezek annyira megmaradtak bennem, hogy nem csak az volt, hogy megjött a Jézuska, megkaptuk az ajándékot, puszi-puszi, azt sem tudom, hogy mit kaptam, ami nem is igazából fontos, de maga az érzés, a mai napig megvan bennem. Én szeretném, ha ezt tovább tudnám adni. Lehet, hogy nem emlékszem arra, hogy 10 éves koromban éppen mit kaptam, vagy kitől kaptam, mert nem feltétlenül az volt a lényeg, hanem az, hogy együtt voltunk, és tudom játszottunk, beszélgettünk, vagy kimentünk és házi bobpályát építettünk. Ezek az élmények megmaradnak, de ezek nem feltétlenül maradtak volna meg, ha csak letudtuk volna ezeket a hagyományos dolgokat, hogy jönnek, bent ülök a számítógép előtt, kimegyünk, hogy puszi-puszi, aztán vissza a számítógéphez, aztán vacsora. Szerintem ez egy hiba, és én arra fogok törekedni, így nagy bölcsen.

Van még egyébként két másik szeretetnyelv is. Az egyik a szívességek, hogy ha Neked fontos az, hogy mások, egy-egy apróságot megtegyenek Neked, ami mondjuk pont, egy menedzsernek a dolga, hogy „hagyjad csak Dénes, majd mi ezt elintézzük”. Lehet, hogy ezeket szereted?

Jobban szeretek én valakinek szívességgel szolgálni, mint fordítva. Bár az is jólesik, viszont ez sok esetben egy ilyen szívességbe bújtatott, később majd kérek valamit, hátsó szándékú indítvány benyújtása.

De biztosan van olyan szívesség, ami nem ilyen.

Van ilyen, abszolút. A szívességgel amúgy az a baj, hogy az adott fél nagyon szívesen felajánlja, mondjuk adott esetben nekem, és ha én ennek nagyon megörülök, vagy jólesik, és szépen lassan kezd elkallódni valahol, utána nagyon rossz felhozni a másik félnek, hogy itt a szívesség. Ez egy veszélyes dolog, legfőképpen akkor tapasztaltam, amikor szoros barátságban voltam valakivel, és akkor nehezebben hajtja be az ember ezeket a szívességeket. Akkor jó a szívesség, ha azonnal megtörténik, vagy önzetlenül történik.

Ha tényleg megtörténik.

Igen, de utána már nagyon nehéz. Lehet, hogy nekem felajánlják, hogy most segítek ebben, de nekem az holnapra kellene, akkor azt mondom, hogy köszönöm szépen, és én addig nem is intézek semmit, mert akkor tudom, hogy holnap az meglesz, de ha három hét múlva hívom, hogy nem akarok alkalmatlankodni, de három héttel ezelőtt mást mondtál. Úgy már nehéz valakitől ezt behajtani, úgyhogy én ezzel óvatosan szoktam bánni, ezért inkább én szeretek felajánlani valamit vagy segíteni, mint fordítva. Van, akiben még soha nem csalódtam, de sajnos ebből van kevesebb.

És, hogy állsz az ajándékozással?

Meg szoktak lepni nagyon sok mindennel, amire nem számítok, és sok mindenben volt részem, akár egy meglepetés születésnap, vagy akár olyan gesztust – és nem fizikai ajándékot – kaptam, ami nagyon meglepett – egyébként ez lehet valakitől egy nem várt hívás is, amikor érdeklődik, vagy felköszönt, vagy csak szimplán őszintén érdeklődik. Ezek is ajándékok. Elsősorban nem azok jutnak eszembe, ami előre becsomagolt, masnival átkötött dobozt kaptam, hanem inkább gesztusok, és ezek jobban meg is maradnak, mint a tárgyi. Én inkább ennek tulajdonítok nagyobb jelentőséget. Ez már valamilyen szinten a törődésnek is jele, ha már abba is belemegyünk. Az ajándéknak ezt a formáját jobban számon tartom.

Ha ezek alapján végig kellene gondolni, hogy melyik lehet a Te szeretetnyelved, egy külső szemlélő, aki ezt végighallgatta, lehet, hogy tudja. Én csak tippelni tudnék, de saját magammal kapcsolatban is csak tippelni tudnék. Veled kapcsolatban azt mondanám, hogy a minőségi idő.

Az elmúlt évek alapján valóban azt mondanám, hogy tényleg ez a legfontosabb. Volt ugye a minőségi idő.

Remélem, mindet fel tudom sorolni: elismerő szavak, minőségi idő, testi érintés, szívességek és az ajándékozás.

Igen, azt hiszem a minőségi idő a befutó nálam.

Lehet több is egyébként.

De azt hiszem, hogy egy testhosszal előrébb van a többivel szemben, persze a többi is ott van, és ugyanúgy fontos dolgok, de tényleg fontos a pillanatoknak a megélése, hiszen olyan rövid ez az élet, nem tudjuk meddig tart, és jobb megélni a pillanatokat, mint csak élni. Szokott is zavarni a hétköznapokban, mikor azt érzem, hogy valami kezd monotonná válni, vagy úgy érzem, hogy ez most nagyon jól kikapcsol, de ezt most feleslegesnek érzem. Tehát aktívan is el lehet tölteni azt a pihenést, vagy azt a kikapcsolódásra szánt időt, mert engem az is kikapcsol, ha valakivel egész nap együtt dolgozom, mert az egy másik kikapcsolódási forma, mint amikor az ember hátra dől, egy kényelmes fotelben és csak TV-t néz, vagy beül egy moziba. Sok-sok esetben engem az nem mindig kapcsol ki, mert alatta is csak azon gondolkodom, hogy mit kellene csinálni.

Megindul a zenekarozás is egyre inkább az életedben.

Hála Istennek igen. Úgy érzem, hogy egyre jobban kezd előtérbe kerülni, mint az elmúlt évek során. Ez a munka nem most kezdődött, hanem a kezdetektől tart, és a visszajelzések alapján a nézők is azt mondják, hogy most ezzel többet kaptak. Kötetlenebb számomra, jobban tudok kommunikálni az emberekkel. Én nem szeretek olyan koncerteket adni, vagy olyan fellépéseket, ahol egyik szám követi a másikat, majd a végén megköszönöm, meghajlás és nem is találkozunk. Ez kicsit személytelenebbé teszi. Nem kiszolgálni akarom a közönséget, hanem meglepni. Ez is ilyen kis meglepetéscsomag, amit nyilván újabb dalok fognak követni, ezt a durván negyedévi projektet, és már lassan hagyománnyá nőtte ki magát egy karácsonyi koncert, és ezt idén is így gondoljuk, mivel tavaly is hatalmas érdeklődés volt rá. Ezt tovább visszük, még egy picit színesítjük, és úgy érzem, hogy építkezni mindig jó. Ebbe befektet az ember – és most nem az anyagi befektetésre értem – és jó érezni, hogy ezt a közönség is tapasztalja, mind a minőségi fejlődést, mind pedig azt, hogy változom.

És még akusztikus változás is van.

Igen, nagyon szeretem. Legutóbb teltházas koncertet adtunk, ahol hivatalosan egy órára voltunk szerződve, de úgy éreztem a színpadon, hogy egy kicsikét elszalad az idő velem, és egy 1 óra 20 perces koncert lett a vége, vastapssal, és ez nagyon jól tud esni. Így jól esik az elismerés. Ilyenkor élőzenélés van, remélhetőleg a közönség is jól érzi magát.

Akkor további jó építkezést kívánok!

Bízom benne, hogy szilárd alapokra építkezünk.

Örülök, hogy összeültünk, köszönöm.

Köszönöm én is.

Molnár Szabolcs

A teljes beszélgetés ITT is megnézhető.