The Rolling Stones No Filter Tour beszámoló – Ausztria, Spielberg 2017

Amikor tavasszal a Big4 headlinerére a Metallicára, nagyjából két óra leforgása alatt elfogytak a százeurós jegyek az Arénába egy évvel a buli előtt, igazi fotelrockerként viselkedve meglepődve néztem a sok őrültre, minek ez a rohanás? El is játszottunk az ötlettel pár cimborámmal, hogy meet & greet 800 ezerért, ja persze, de kinek mennyi lenne a fájdalomküszöbe egy olyan bandáért, ami bakancslistás. Én a Stones-t mondtam, mert lassan egy emberöltő óta vannak rivaldafényben, nagy generációs, és rengeteg zenészre bírtak, bírnak máig hatással. Szóval bőven áldoznék a ‘rakenroll’ oltárán értük, abban az esetben, ha jönnének még egyszer utoljára. Már tíz éve, hogy itt jártak, a média akkor azon viccelődött, hogy csak megéljék az arénás dátumot. Ronnie Woodot is nemrég műtötték rákkal, arról nem is beszélve, hogy ő a legfiatalabb… Aztán bedobódott a vizes vébé, mint lehetőség, mindjárt felcsillant a szemem, akár át is úsznék a szigetről, ha máshogy nem megy, de sajnos blöffnek bizonyult az egész. Viszont májusban bővült Jaggerék turné naptára néhány európai helyszínnel a szomszédban, pl. az osztrák Spilberggel. Most megkövetem a sok thrashert, és simán kiadtam az előző ár dupláját nagyjából fél perc vacillálás után utazással… Én sem vagyok különb a Deákné vásznánál úgy látszik, mert zenészeink rendesen nagypapa korban vannak, s innentől fogva minden nap ajándék, főleg, hogy fél Kolumbiát elfüstölték már. Ha a hegy nem megy Mohamedhez…

Fotó: Rolling Stones

Az utazás csoportosan történt a Todibusszal, megérdemli, hogy megemlítsem profizmusa miatt, mert nem először simítja el az elém gördülő köveket. Az odavezető mintegy hétórás út vidáman telt némi alapozással, persze nem annyira durván, mint ahogy anno a “kékínyű ” Keith nyomta. Fogynak a sörök és a kilométerek, időnkénti pisiszünet emiatt, miközben a busz magnójában szolidan szólt a Jumpin’ Jack Flash. Van zenekaros kvíz egy matricáért cserébe, jut mindenkinek, hogy kellemesebben teljen az idő. Aztán egyszer csak megérkeztünk, kis eligazítás és fejest ugrottunk többed magammal az élvezetekbe a küzdő oltáráról. Százezres épített szabadtéri aréna egy Forma 1-es pálya melletti mezőn fent a hegyek között. A dühöngő szektorokra osztva az ehhez mért árakkal, plusz vannak távolabbi kakasülők. Nekünk viszonylag jó helyünk van 100 euróért, a közvetlen stage előtti 500 eurót kóstál. Viszont nem a „csilláron lógunk” legalább, pedig talán még ott is vannak. A hetvenes években elindult rockfegyverkezési versenyben minden bizonnyal állandó dobogós helyezett a Stones, a gigantománia jegyében felpakolt hang – és ledfal rengeteg tekintetében. Itt sem a „light” turné csomaggal jöttek. Pontos számot sajnos nem tudok, de a kimenő Watt szám jócskán ötvenezer felett és a fájdalomküszöb környékén van, a fények erdejében meg kvarcolni lehetne. Pláne, hogy dupla felszereléssel nyomják a turnét a logisztika miatt. Ezt a rajongókkal meg is fizettetik. Mert simán megtehetik.

A beengedés flottul megy, kábé mint egy bírósági tárgyalásra. Viszont utána jön az igazi fekete leves, bokáig ér a híg sár mindenütt, merő dágvány a placc… Hol van az osztrák precizitás? Folyamatosan hömpölyög befelé az ember tömeg, eközben ötkor kezd John Lee Hooker Jr. aki hiába az ifjabbik, nem mai darab. Viszont cserébe olyan bluest és funkyt prezentál egy óra alatt elektro-akusztikus dupla grammys gitáros kísérettel, hogy beszarás! Közben jön-megy a csapat egy része, amíg lehet mozogni, merch és toalett ügyben, amik koedukáltak. No comment… A többiek meg tartják a pozíciót életre-halálra. Az árak drágák: A sört helybe hozzák, nyelves zenekaros műanyagpohárban egy „Beer” 7 euró, ami lássuk be, aranyár. Főleg, hogy a fele hab.  A perec 1200-ra jön ki, a póló a tízszeresére… Közben szépen kisüt a nap, de a sárnak már mindegy. Nekünk nem, mert pont kapunyitásig szakadt az eső. A blues torok után egy  itthon kevésbé ismert izlandi csapat, a Kaleo jön, és teljes a pofára esés részünkről! Jobb, mint az előző, tiszta Jim Morrison a frontember. Egyszerűen zseniálisak! Repül az idő, a hegyek körülöttünk felhőkbe úsznak, csodaszép a látvány. Mire teljesen besötétedik, moccani sem lehet, kb. 120 méterre találtunk egy tűrhető helyet a színpadtól az egyik ledfal tövébe. Legalább nincsenek előttünk. A hangosítás kifogástalan, szabadtér ide, vagy oda. A nagy színpad tényleg hatalmas, kb. egy 300 négyszögöles telek méretű, mögötte négy darab többemeletes háznyi óriás kivetítővel, amin eddig vagy a stonesos nyelv logó virított ilyen – olyan színekbe, vagy az épp aktuális banda ment élőben.

Fél kilenc után némi csúszással a tömeg skandálni kezdi a „köves” rigmusokat, és végre ilyen vulkános (piros színű) görögtűzzel és fényekkel berobban Mick, majd sorban a többiek! Jaggeren flitteres zakó lila inggel, fekete bőrnaci, Keithen kaftán és farmer tornacsuka és egy Bob Marley-s hajpánt, dartfordi feliratos pólóval kombinálva, Ronnie-n hasonló színes kavalkád, mint Micken, a jó öreg Charlien, meg egy szolíd nagypapa konfekció piros zoknival… Vannak session zenészek a mostanra már állandónak mondott basseros, Darryl Joneson kívül: alkalmi fúvósok, billentyű és vegyes vokál tekintetében. A Sympathy for the Devillel nyitnak, amit annyian feldolgoztak már külföldön (pl. Motörhead, Guns) és  nálunk is (Hobo, Tátrai) és mégis csak alig fért be az amerikai Billboard top 100-ba (97.) Ez kérem rakenroll a javából ennyi év után is! (It’s only rock’n’roll). Jönnek a dalok szép sorban, megvan a német köszöntés is a számok között és némi nyelvtörő front részről. Az este alatt kevés az összekötő duma, Mick és Keith picit ellopja Ronnie Wood elől a showt, miközben Charlie Watts kitartóan hozza az egyszerű ritmusalapokat csendben a háttérben.  Persze ikon mindegyik, de Jagger egy igazi pozőr némi tudatos feminin mozgással, míg Richards a magára aggatott laza cigányos-kalózos, középkori kalmáros szereppel remekül asszisztál mindehhez. Bő két órát tolnak örömből, mint általában, zsigerből nyomják ennyi év után is a piszkos – füstös nyugat-londoni pubok bluesos feelingjét a színpadról. Nincs hakni jelleg, a klubérzés csak azért nincs meg, mert a rutin és a monumentalitás rendesen megöli azt, de ettől függetlenül előkelő helyen, ha nem is első osztályon utazhatunk azon a bizonyos dartfordi vonaton.  Jagger korát meghazudtolóan élettel van tele, le-fölszántja a Red Bull Ring színpadát, „nomen est omen” talán a név kötelez? Gyűrött arcukon ott virít az elmúlt ötvenöt év rock’n’rollja, de mindegy is, igazi energiabombaként a vitalitásuk átragad a rajongókra, együtt hullámzik a nyolcvanezres tömeg, jó néhány nótát vagy refrént velük skandálva. Buzdítani sem kellett senkit, cserébe huncut mosoly a jutalom. Megvannak a kötelező slágerek, „Under my Thumb”, amire nagyfater is megmondta, hogy a nőkkel vigyázni kell, ugyanis náluk van az összes pina, ezért hatalmukban tartják a férfinépet. Így megy ez! Nagyjából erről szól a nóta, Ők is tudják meg a rock’n’rollt! Paint it Black, a másik örök, tele rébuszokkal a szövegben, ami után Jagger hátramegy szusszani a terepet átengedve Keithnek három dalig. Hááát, nemcsak gyűrött Richard bátyám, de a hangja is megkopott. Bár, pálmafára tud mászni, amit bizonyított!  Kicsit leült a hangulat, talán kevesebben ismerik a Slipping awayt, mint a Happyt, de a visszatérő Jagger a nagy klasszikussal visszahoz mindent: Midnight Rambler! Innentől még jobban beleadnak (eddig is) apait, anyait, záporoznak az ismertebbek, Honky Tonk Women, amivel itthon Janicsák Veca faterja ZiZi Labort és karriert épített, sőt, még a Queen elé is befért anno, I can’t get no, Start me up… és a két ráadás: Gimme Shellter, Jumpin’ Jack Flash. Az „encore” hossza is a pillanatnyi hangulattól, no meg a közönségtől függ. A közvetlen színpad előtti téren a halvérű osztrákok ‘öccázé’ nem nagyon remekeltek, csak telefonoztak, de megvolt a bő két óra így is. Nekünk viszont igen jó szomszédságunk volt. A barátokon kívül egy raszta hippi, aki úgy tolta a spanglit egész idő alatt, hogy kis híján mi is betéptünk.  Kifelé el is kavarodtunk, mert megbomlott a tér-időcontinuum, de ez egy másik történet…

Zeneileg abszolút nincs túlbonyolítva a Stones, itt is működik az örök igazság, hogy a kevesebb néha több, plusz Ők oldschoolként máig élőben nyomják az ipart, nem playbackről vagy samplerről, mint oly sokan mások… Ilyenformán előfordulnak apróbb bakik, fals hangok, de pont ez a nyerseség és spontaneitás adja meg az egésznek a báját, értékét. Hát erről is szólt a beatkorszak. Ha meg is koptak azok a bizonyos gördülő kövek, attól a rock örök és elpusztíthatatlan, ahogy egy híres magyar „suszter” mondta.

A The Rolling Stones zenéjét igazából nem lehet hasonlítani semelyik másik regnáló bandáéhoz. Tele van energiával, szexuális töltettel – szöveggel, ami erős blues alapokra épül jó sok improvizációval, egyéb stílusjegyek interpretálásával, bár az ezredforduló környékén még a popból is merítettek sajna. Ha az idén elhunyt Chuck Berry volt a rock’n’roll ősatyja, akkor Jaggerék zenekara az Ádám és Évája egyben, némi túlzással. Muddy Waters pedig a keresztapa… Még mindig átkozottul jól festik vörösre azokat a bizonyos fekete ajtókat! Bakancslistás, Pazar koncert volt, kritikán aluli labanc szervezéssel.

Setlist:

  1. Sympathy for the Devil
  2. It’s only rock’n’roll
  3. Tumbing dice
  4. Just for fool
  5. Ride Em’ on down
  6. Under my thumb
  7. She’s a rainbow
  8. You can’t always get what U want
  9. Paint it Black
  10. Miss You
  11. Happy
  12. Slipping away
  13. Midnight rambler
  14. Honky tonk women
  15. Street fighting man
  16. Start me up
  17. Brown sugar
  18. I can’t get no
  19. Gimme shelter
  20. Jumpin’Jack Flash

Juhász Peti