ELHUNYT BURGER BARNA FOTOGRÁFUS

Ma hajnalban elhunyt Burger Barna fotográfus. A fotós gyógyíthatatlan izomsorvadással küzdött, 51 évet élt.

A kezdetektől szabadúszóként dolgozott. Több nagy sikerű magazin munkatársa volt, számos könyve jelent meg, 23 éven át fotózta a miniszterelnököt. Fényképeit Magyarországon kívül New Yorkban, Frankfurtban, Berlinben, Lipcsében is kiállították. Munkájára az igényesség, és a felkészültség volt jellemző, szerette a kihívásokat. Büszke volt a kortárs magyar írókról készített portréira, nagy terve valósult meg amikor az Országos Kéktúra 1180 kilométerét végigjárta és ott készült képeiből megjelent a “Kékvándor – ösvények, utak, képek” című könyve. Számos kiállítása volt, decemberben a debreceni Nagyerdei Víztoronyban láthatták az érdeklődők “Nézz szét belül” címmel képeit.

 A kiállításmegnyitó szövegével búcsúzunk Barnától. Nyugodj békében Burger Barna.

“Burger Barna nem született, vagy élt Debrecenben, de még csak nem is tanult itt. Egy lábtöréssel és kórházi kezeléssel járó komoly autóbaleseten kívül néhány ezer Tankcsapda fotót, és a Tankok barátságát tudja felmutatni a város kapcsán, na meg persze egyik legkedvesebb portréját, amit Tar Sándorról készített.Ez a kiállítás tehát nem debreceni. A Tar Sándor portré ugyan itt van, de Tankcsapda-kép például nem került a falakra. Ez a kiállítás lehetne bárhol az országban, vagy a világon, ahol Burger Barna járt, és fényképezett. Ő pedig már szinte mindenhol járt, és szinte mindent lefényképezett. A mai magyar fotográfia számos olyan koncepciózus munkát, eltervezett és véghezvitt ötletet köszönhet neki, melyek immár biztosan örökké fennmaradnak. Ilyen a magyar írókról készített hiánypótló portrésorozata, vagy az Országos Kéktúra végig fotózása, mely nem csupán fotósként, de sportemberként is monumentális vállalás volt. Ez a tárlat a fotós szemszögéből nézve nem más, mint egy szerelem-gyűjtemény. A kiállítás szervezői azt kérték a fotográfustól, hogy olyan képeket válogasson össze, melyeket igazán szeret, melyek különösen kedvesek számára. Így nem véletlen, hogy rengeteg a portré a falon, és teljesen mindegy, hogy Lovasi Andrást látjuk -e az orrfűi tavon, vagy Vámos Miklós hever a visegrádi stégen netán Tar Sándor néz ránk a debreceni panelból, a képekből sugárzik az a szeretet, ami összeköti a kamera egyik oldalán álló fotóst a munkájával, és munkája mindenkori tárgyával. Faludy György vagy Garas Dezső arcán egy-egy barázda ugyanúgy megfejthetetlen, elmesélhetetlen történetekről árulkodik, mint az egyiptomi autószerelő műhely roncsai, vagy a tálcájával egyensúlyozó arab lepényárus. A fotós szavak helyett fénnyel meséli az elmesélhetetlent. A Kéktúra szembejövő fáit, a margitszigeti műugró tökéletes mozdulatát, vagy Cseh Tamás arcait a fájdalmas és kimerítő orvosi terápia előtt, és után. Egy óbudai srác, akit profi futballistának szántak, aki nem szeretett tanulni csak focizni és olvasni, jobb híján lett fotós, azért, mert más nem jutott eszébe. Egyértelmű tehetsége, és edzői bíztatása ellenére tizennyolc éves korában feladta álmait a zsúfolásig megtelt stadionokról, és döntő gólokról, a stoplis cipőt fényképezőgépre cserélte. Az arénák zúgó tömegeinek hangosan őrjöngő elismerése helyett egy csendes mondatot kapott évtizedek múltán cserébe, mely tökéletesen jellemzi őt, és mutatja meg, hová jutott választott szakmájában. Burger Barnáról azt mondják, úgy tud jelen lenni, és fényképezni, mint légy a falon. Észrevétlenül van ott és azokkal, akiknek a pillanatait örökre fényképezőgépe lencséjébe zárja. Ha őt magát kérdezzük, akkor szerinte a fotózás csodája tulajdonképpen nem más, mint viszonylag egyszerű eszközökkel megmutatni egy életet. Burger Barna fotóin saját, és mások élete.”

(A szöveg 2016. decemberében jelent meg a Nagyerdei Víztorony Galériájának Burger Barna képeiből összeállított fotókiállításán.)