A DAL – ELFELEJTETTÜNK MŰSOROKON SZÓRAKOZNI

Hat hét zenei vetélkedő az újságíró szakmának, és a zenész szakmának is maga a mámor. Főleg úgy, hogy egy válogatott, többnyire már ismert előadó vagy zenekar indult a “vágóhídra” és vállalta fel legfrissebb munkáját országos szinten országos televíziós csatornán. Ilyenkor két csontot tud a végtelenségig lerágni a kritikus. Az egyik, hogy “na még mindig milyen szar” a hazai felhozatal, kritikán aluli dalok, kritikán aluli fellépőktől, akiket nem is érteni miért tart olyan nagyra a közönség, az MTVA, vagy a zsűri.” A másik, hogy ciki kijutni az Eurovízióra, semmi értelme nincs, oda csak csupa nevetséges középszerű versenyszám kerül, és nincs semmi hatása, nincs semmi haszna sem hazai, sem pedig európai szinten a könnyűzenére.

Addig amíg az utolsó véleményben van igazság (Na ki emlékszik a tavalyi győztesre?), a többi tételt érdemes fenntartásokkal fogadni, ne dőljünk be a kiváltságos helyzetben lévő, mindenféle újságírói etikát és korrekt véleményt mellőző, vagy szakmai tapasztalat hiányában szenvedő íróknak. Ma amikor bárki egy óra alatt blogger lehet, majd kellő szabadidővel a háta mögött kritikán aluli bejegyzésekkel áraszthatja el frissen avatott oldalát nagyon nehéz helyzetbe kerül a zenész, a dalszerző, és nagyon nehéz helyzetbe kerül az olvasó. Sajnos ez a nehéz helyzet általában soha nincs kellően lekezelve, mindenki csak morog a bajusza alatt az őt ért sérelmek miatt, és inkább hallgat nyeli a felgyülemlett bosszúságot. Ezzel együtt hallgat a szakma is, a zeneipar szereplői vagy kárörvendő módon csámcsognak ezeken a kritikákon, vagy gyorsan tovább lapoznak és reménykednek, hogy ők legközelebb is megússzák negatív cinkelés nélkül. Egy biztos, örülni és jóízűen szurkolni elfelejtettünk egymásnak. Elfelejtettünk televíziós műsorokon szórakozni, és elfelejtettük, hogy a hazai zenészek, szerzők mennyire sokat dolgoznak a háttérben, azért a minimális sikerért amit néhány percben látunk végül a tv-ben, vagy hallunk később jó esetben néhány rádióban.

Amikor valaki az Eurovíziós Dalfesztivál nemzeti válogatóján indul, már a döntőbe jutással kivívja magának a figyelmet, azzal együtt a kritikusok és a közösségi oldalak trolljainak gyűlöletét. A zenéhez mindenki ért, a zenével foglalkozó újságírók többsége különösen, sőt jogot formál arra, hogy csak az ő ízlése a jó, ezért képes “ölre” menni amit személyeskedéssel tesz még nyomatékosabbá. Mi indokolja ezt? Valóban ennyire szar a magyar zene? Valóban ennyire nem tudunk jó dalokat előállítani? Valljuk be, sokszor azért kegyetlenek vagyunk ha magyar produkcióról, főként magyar mainstream produkcióról kell beszélni. Oké, hogy a hazai könnyűzene megjelenési platformjait nem showcase szervezők irányítják, de attól még téves felfogás: a mainstream nem nyomja el a magyar undergroundot. Ha pedig valaki kitör ebből az undergroundból máris árulóvá vált. Egyéni az ízlés, lehet ezt fitogtatni, de minek kell még gonoszul beleröhögni mások pofájába.

Ennyire ne váljon senki megmondóvá, még akkor sem ha azt gondoljuk az internet világa majd úgyis megvéd. Politikamentesen mondom, van elég baj ebben az országban, ami nem kíméli ezt a kis magyar zeneipart sem. Ha ezt még azok is ütik, akik elvileg a zenéért dolgoznak és/vagy a zenéből élnek akkor mit várunk majd a közönségtől, azoktól akiknek ezek a zenék készülnek. Hogyan igazodjon el valaki egy olyan ömlesztett zenei dömpingben amit stílustól függetlenül valakik folyamatosan szaroznak.  Márpedig az utóbbi években divat lett a hazai zenészeket ütni. Üti az író, a blogger, a “rajongó”, sőt még egyik zenész a másikat is. Az eurovíziós ceremónia pedig jó ürügy erre. Végre kiadhatta magából mindenki a felgyülemlett feszültséget, több héten át láttuk-hallottuk ennek a néhány kiválasztottnak a tündöklését majd bukását. Tündöklés mert a marketing gépezet- mégha “közszolgálati” módon is, de működött. De ugyanakkor ott volt a bukás, ennek a marketing gépezetnek a mellékterméke, ami azokat súlytotta leginkább, akik az elején elvéreztek és a döntő végére senkit sem érdekeltek már. Az MTVA zászlóshajója nézettségben jól vizsgázott végig. A műsor technikailag ismét rendben volt, én még a zsűrit is megtartanám, hiszen nem új tehetségekért feleltek, ismert, vagy többségében azért már tapasztalt produkciókról ítélkeztek ezért szerettem azt a csendes harmóniát, finomkodó óvatoskodást amit Zséda, Caramel, Frenreisz Károly és Both Miklós összességében árasztott.

Szerethető volt ez a műsor, minden elcsépelt harsányileventés, vastagcsabás momentumával együtt. A döntő erősre és kritikus társaimmal ellentétben megkockáztatom színesre sikerült. Az, hogy végül Pápai Joci nyerte meg ízlés dolga, tessenek legközelebb máshogy szavazni, a lehetőség most is nyitva állt. Én sem így döntöttem volna. Minden esetre Joci nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben, még fel sem fogta, hogy első lett, rögtön megkapta a támadó “lövéseket” roma származása miatt.

Bízok benne, hogy “golyóálló mellénye” -amit már eddig is nagyon helyesen viselt-, májusig kitart, és méltó helyen zárja majd a kijevi fesztivált. Szemmel láthatóan sokat dolgozott “Origo” című dalán, ne vegyük el tőle már most a lehetséges dicsőséget. “A DAL” című műsor hétről hétre adott valami pluszt a magyar zenének. Jó? Rossz? Döntsd el magad, de figyelmeztetlek jövő héten már egy másik műsor lesz. Szerintem unalmasabb.

-B-